A következő reggel az ebédlőben találjuk a családot, az utiruhában lévő két erdélyi vendéggel együtt a végzett reggelinél.

A reggeli némán és komolyan költetett el, mint minden oly esetben történni szokott, midőn messzire utazó kedves vendég távozik.

A Báthori vadásza lépett be azon jelentéssel, hogy a lovak a parancshoz képest fel vannak nyergelve.

Némán és leverten állott fel a két vendég, mintha haláluk óráját jelentették volna.

- Öcsém! egy szóra, mond a várur Wesselényihez - egy ablakmélyedésbe intve őt magához.

Bebek arcza rendkivül halvány volt, és szemei töröttek, de e mellett vendégeihez szerfelett nyájas, mondhatnók megelőző volt.

- Ifju barátom, mielőtt jobbomat búcsura nyújtanám, s köszönetet mondanék szives fáradságtokért, egy nyilt szóm van hozzád. Ha tetszéseddel ellenkezik, vedd ugy, mintha nem is hallottad volna. Engem a kötelesség gyakran kényszerit távol lenni családomtól s az alatt váramat s a mi főbb, kedves családomat idegen zsoldoskezekre kell hátrahagynom. Ha te öcsém, odahagyva egy időre Erdélyt, mint teljhatalmu megbizottam, barátom, vagy is inkább mint fiam, szóval mint családom tagja átveszed e várparancsnokságot: engem sok aggálytól mentesz meg. Én nem kivánom, hogy Szapolyay iránti hűségedet megszegd, hogy ellene fegyvert fogj; eléggé fáj nekem magamnak is, hogy e nagyon szomoru kénytelenséget ki nem kerülhetem; ezt, mondom, nem kivánom; ha tűzvéred harczvihar után szomjazik, itt a török, hazánk közös ellensége, az ad egy vitéznek e vidéken elég dolgot; hogy kérésembe beleegyezésed igen kedvesen veszem, s ez áltat örökös adósoddá teszesz: ezt nincs szándékomban titkolni. Én amint ellenszenvemet, ugy rokonszenvemet sem tudom elrejteni. Ha magadat ráhatározod, dolgaidat otthon rendbeszedvén, tavasszal hozzánk költözöl, különben minél előbb, annál jobb.

- Tisztelt bátyám, felszólitása a mily szives és őszinte volt, mond Wesselényi, örömét alig rejthetve el, válaszom szintén oly nyilt és őszinte lesz. Felszólitását a legnagyobb örömmel s készséggel elfogadom, büszkeségemnek, s dicsőségemnek tartván ily nagyhirű vezér parancsa alatt szolgálhatni.

- Kezet rá ifju barátom, mond Bebek, felderült arczczal.

- Itt a kezem! ez egy nemes keze, s ezt szerénytelenség nélkül mondhatom - ki szavát sohasem szegte meg.

Egy hosszas, s őszinte kézszoritás összekapcsolá e két derék férfi sorsát a sírig.

- Kegyedtől tanultam meg a hazát valódi magasztossággal szeretni, mond Wesselényi bucsuzás közben Zsófiától; visszatérek nem sokára ismét, hogy a kegyed lelkesitő körében, e szent, ez édes kötelességről, egy perczig se feledkezzem meg, távollétem alatt kedves emléke, s a vadászat közben nyilatkoztatott jó véleménye lesz egyedül vigasztalóm.

- Isten önnel, mond Zsófia szivélyes hangon, kezet nyujtva Wesselényinek. Jöjjön viszsza mielőbb, addig is emléke becsben leend előttünk.

- Ha csak századrésznyire emlékeznek meg kegyetek én rólam, mint én, ugy boldog vagyok.

A búcsuzás, mind két részre nézve hizelgő volt mind a hon maradtakra, mind a távozókra. Zsuzsánna Báthoritól bucsuzása közben, egy könyet nyomott el szemében; a kis szőke szeráf Anna könyezve csókolta meg a két távozó bácsit, mig a kis Judit hangosan sirt a várból elrobogók után.

A család a vártorony erkélyébe ment fel, innen intettek még egyszer búcsut kendőikkel a magokat nyeregkápáig meghajtó két ifjú vitéz után, mignem Szögligetnél eltüntek a láthatárból.

A két ifjú egyszerre, egy gondolattól áthatva visszatért a nyiláshoz, hogy még egyszer láthassák Szádvárt, reményök, boldogságuk s emlékök búcsújáró helyét.

Hosszan s mélyen sóhajtottak fel, mint a távozó lélek a test után, melyet elhagyott.

„Határkő szeretnék lenni e helyen, habár érzékeim közül csak látásom maradna meg, hogy láthassam örökre e helyet, hol a boldogságot megösmertem”, gondolá Wesselényi magában, egy lepergő könyet nem tarthatva vissza.

Némán fordultak vissza s hozzákezdtek hosszu utjokhoz.

- Most szólj, kétkedő vitéz, mond Báthori triumpháló hangon Wesselényihez, éltem-e nagyitással, midőn e családról szólottam?

- Barátom, rég hallottam, de most érzem először, hogy a valódi érzelemnek nincs hangja, eszmém zavart, hagyj most nyugodni!

Szendrőig alig váltottak egy-két szót.

De ne háborgassuk a két mélázó ifjút, térjünk Szádvárra vissza.

Délig mindenki foglalatosságához látott, csak ebédnél jött össze a család, de a távozók dicséretére mondhatjuk, hogy a máskor kedélyes család ritkán megszakitott némasággal költötte el ebédjét.

Délután a várur a fegyvernököt hivatta. Amint ez belépett, az zárt utána becsukta, ennek nem csekély megdöbbenésére.

A várur kétszer-háromszor nagy léptekkel járta be szobáját, mintegy küzdve, hogy s mikép tegye fel kérdéseit, végre a fegyvernök előtt magállott.

- Emlékezel-e még, mond mély hangon, hogy tizennyolcz éve Buda ostroma alkalmával egy levéllel Szádvárra küldtelek? Te bizonyosan emlékezni fogsz arra is, kihez volt a levél intézve?

- Igen uram! mond a fegyvernök, miközben arcza ólomszinre változott.

- Ember, ne reszkess, mond Bebek iszonyu hangon. Még nincs okod rá, de ha egy szó hazugságon érlek, esküszöm őseim hamvaira, meghalsz, mielőtt a nap egy órával rövidebb lenne!

- Uram, ha vadlovakkal tépetne szét sem mondhatnék mást, mint a mi igaz, felelt a fegyvernök, magát némileg összeszedve. A kérdésből átlátta, hogy élete forog szóban.

- Nem is ajánlanám, mond a várur tompa hangon. Mond el tehát ember még egyszer az akkor történteket, nem hagyva el belőle egy szótagot sem. Hallani akarom még egyszer körülményesen.

A várur nem bizott erejéhez, egy karosszékbe ült, vagy is inkább rogyott le, fejét két kezére hajtá, mintegy elkészitvén magát a kérdésben levő borzasztó esemény hallásához.

- Uram, a mint már egyszer elbeszéltem, - mond a fegyvernök, egy halálra készülthöz hasonló maga megadással - én a levéllel Szádvárba minden baj nélkül megérkeztem, kivéve, hogy Pelsőczhöz közel lovam megsántult.

- Hagyd el azokat a haszontalan részletességeket, riadt Bebek a szólóra.

- A várba, a mint mondám, elérvén, a várbelieket a legnagyobb zavarban találtam, a nagyságos asszony hollétét kérdezvén, senkitől sem kaptam feleletet; mindenütt elváltozott arczok, és siró szemek. Végtére a várnagyra akadtam, szegény Erdősire, ki a mult nyáron nyolcz éve halt meg.

- Mit tartozik ez a dologhoz? vágott közbe ismét a várur, ki az előadás közben martiri kinokat szenvedett.

- A várnagy végtére szóhoz jövén elbeszélte, hogy a nagyságos asszony tegnap alkonyat óta eltünt, és senki még csak gyanitani sem tudja hollétét. A szobaasszonyoktól, kik akkor éjjel jajveszékelve költötték fel a várnagyot, álmából, vizsgálat és kikérdezés után annyit tudott kivenni, hogy délután egy öreg lépet be az előszobába, azon nyilatkozattal, hogy a nagyságos asszonynyal akarna beszélni négy szem közt, hozzátéve az is, hogy Pestről jön. A nagyságos asszony ezt hallván, tüstént bebocsátotta. Fél óra multán azt öreg kijött a teremből s a várat elhagyta. Vonását, minthogy el volt burkolva, nem tudták kivenni, korát is csak görnyedt termetéből s járásából következtették.

- A remete volt, mond Bebek gépileg, a nélkül, hogy feltekintene.

- A várnagy ezen híren eldermedve, tüstént lóra ültette az egész várőrizetet, s fáklyákkal, égő kanóczokkal különböző irányban szétküldötte, maga is egy csapat élén egészen másnap délig kereste, de semmi nyomára nem akadt. A többiek szinte siker nélkül lézengtek vissza. Én hallván ez iszonyu hírt, tüstén lóra ültettem hat lovast, s velök együtt még egyszer az erdőséget összejártuk, de minden siker nélkül.

- Ne vonj kinpadra, végezd már egyszer, szerencsétlenség hirnöke, mond Bebek éreztelen hangon.

- Visszatérés közben, midőn minden reményről letettünk, hogy valami útbavezető nyomra akadhassunk, közel a kápolnához, egy a lovászok közül felkiáltva, lováról leszállott, s a mellette levő cserjéről egy széttépett ruhadarabot mutatott fel. Egy embereim közül tüstént felösmerte a nagyságosasszony ruhája részének, mi tegnap rajta volt.

Bebek felugrott, mint hallálal küzdő gladiator, s egy kinos nyögéssel ismét visszarogyott székébe.

- A ruha véres volt, a vérnyomok után több ruhadarabot is találtunk, - ismét tovább mentünk, ha - itt elakadt, s hangja az iszonyú erőfeszitésbe csaknem hörgéssé vált.

Bebek vadul tekintett fel e késlekedésen.

- Uram! bocsásson meg, hadd nyugodjam ki magam, mond a fegyvernök esdőleg, ez a szoba levegője iszonyú meleg, majd megfuladok a hőség miatt! - Ónszinü homlokáról, és barázdolt képéről izzadságcseppek folytak alá.

- Megőrültél ember, hisz a szoba fütve sem volt ezen őszi ködös időben, inkább mondhatnád, hogy hideg, mert fogaid a fázás miatt összevaczognak, s térdeid reszketnek.

- Rövid keresés után, folytatá a fegyvernök csaknem gépileg, megtaláltuk még a nagyságosasszony kendőjét, nem messze véres gyermekruhákat.

- Véres gyermekruhákat! orditott fel a várúr, s felugorva mint kölykét vesztette oroszlán egy szökéssel a fegyvernök előtt termett, s megrázta a vasóriást, hogy lábai rogyadoztak alatta. Szólj, vétek fia, mit mondtál véres gyermekruhákról? megőrültél, ember? Szólj, mondom! akkor hazudtál-e vagy most? Véres gyermekruhák! Erről te akkor egy betüt sem szólottál. Ember, szólj, vagy torkodba fulasztom az utolsó szót!

A borzasztó kardjel égett ismét a felbőszült várúr homlokán.

E látványra s fegyvernök mint kivágott tölgy rogyott össze. Lassanként emelkedett fel térdeire, s igy térden csuszott a várúr lábaihoz.

- Irgalom, uram! Én nem vagyok vétkes a hazugságban. Az öreg ur halállal fenyegetett, ha a hat hetes csecsemőről emlitést teszek. Irgalom, uram; én nem életemért esdek, ölj meg, vagy öless meg, csak haragod igy ne éreztesd velem!

- Fiam, gyermekem! - nyögé Bebek iszonyu fájdalommal, - elfeledkezve mindenről maga körül ez eszménél. - Oh fiam, ártatlanul elgyilkolt gyermekem! És csak 18 év mulva tudom meg, hogy fiam volt. Isten, isten, büntető kezed iszonyú súlylyal nehézkedik reám! Az atyai átok egy része ime betelt!

- Irgalom, uram! én nem vagyok bűnös, - esdett a fegyvernök. - Amint e szörnyü hirrel Pestre visszamentem, nem találtalak ott, az öreg urhoz mentem el, azt gondolva, hogy ott vagy. Itt tudtam meg, hogy Roggendorffal Ó-Budára mentél át; amint a sátorba visszatértem, rögtön jött az öreg ur, s kikérdezett, én elbeszéltem a történteket, nem látván benne semmi titkolnivalót, miután különben is megtudná az öreg ur. Amint elvégeztem, arra szólitott fel, hogy hallgassak a gyermekről, mert azzal csak keseritem uramat. Elég borzasztó az egyik csapás megtudása is. Én egy kissé haboztam, azt mondván: hogy nem látom át, miért hazudjam én, mikor uram későbben másoktól csakugyan megtudja. Erre halállal fenyegetett, ha előbbi feltételemnél maradok, másrészről biztositott, hogy lesz gondja rá, hogy ezen leverő hir uram előtt örök titok maradjon.

- Erről ösmerek rád, apám. Legyen átkozott azon óra, melyben lételt adtál! Távozz szemem elől, ember, nem vagy méltó haragomra. Szived minden vére csak egy csepp volna boszum lángjára!- fordult a fegyvernökhöz.

A fegyvernök alig talált az ajtóra.