Másnap, este az előadott baradlai jelenet után mintegy kilencz-tiz óra körül a várur meghittebb cselédjeit egy szük teremben estebédnél találjuk.

Egy négylábu tölgyfaasztal, melyen két ember alig lett volna képes helyéből kiemelni, elég tisztán felteritve, még most is az étkezés közepén, midőn egy-két bizalmas szóváltásra is jutott idő, elég gazdagon meg volt rakva sültekkel, s az urasági asztalról megmaradt tésztanemüekkel, mert a gyomor mindig hatalmas szerepet játszott épen ugy a cselédszobákban, mint az urasági asztaloknál.

Egy nagy boros kőkorsó s nehány bádogserleg, mint az asztal főékességei, szintén nem hiányzottak; a kőkorsó töltésközben mély meghajlása mutatta, hogy kegyelethiányról épen nem panaszkodhatik, mig mostoha testvére vizes foglalatjával majdnem érintetlen maradt.

Az asztalfőt rangjához képest; - mint a várasszonya és leányai dajkája, belső titkos tanácsosa, szóval mindenese - Panna asszony foglalta el, s ezen helyet egyszerü fekete főkötőjével, szürke rózsa-szoknyájával, fehér szőrkendőjével, mely derekán hátul megkötve széleivel csaknem a földig ért: illendően töltötte be. Egész öltözéke, őszhajai simasága, arczvonásai, s keze szép fehérsége mutatta, hogy a csinosságra igen sokat ad: abban különbözve a mostani korabeli némely matronáktól, hogy Panna asszony aggkorát holmi pótszerekkel nem elrejteni, hanem csinosság által tiszteletessé kivánta tenni. A régi jó időkről örömest csevegett, s korából nem csinált titkot, de ha rosz órájában valaki kiméletlenül érinté e nők előtt mindenesetre kényes tárgyat, nehány perczre szintugy felforralta különben csendes vérét, mint akármely mostani nőét.

Arcza, melyet ránczoktól az idő keze aggkora mellett is eléggé megkimélt, szelídséget s jó szivet árult el. A mint vonásaiból itélni lehetett, Panna asszony fiatal korában nem rut leány lehetett; ezt azonban, ha némely értetlen vonásaiból nem tudta volna leolvasni: a jó asszony mindig talált ürügyet előhozni, hogy bár mennyire megváltoztatta is az idő, de hajdan bizony nem ment a szomszédba szépségért, azt sem feledte felemliteni, hogy a szépség utoljára egész csapás volt rajta, mert a sok kérőtől nem volt egy nyugodt órája.

A matróna mellett jobbról a fegyvernök, Erős ült, e mellett a sólymok főfelügyelője, ki az estebéd végén többnyire horkolt, utána egy csinos képü fiatal ember, a főlovász, kinek az asztal alatt lábai folytonosan telegráfvonalt képeztek a szemben ülő fitos orru Borcsa szobalánynyal.

Balról a nőcselédség ült, a házi asszony és kisasszonyok szobalányai, mind csinosak, mind pajkosok, és mind szerelmesek. Ezen tulajdonukra nézve a mostaniakkal tökéletesen megegyezvén, bővebb jellemzésre nincs szükség. Panna asszonynak folytonosan volt rajtuk egy vagy más igazitni valója, elégszer meghallották, hogy az ő fiatalságában még egészen máskép viselték magokat a becsületes hajadonok. Ha az ily praedicatiók néha nagyon hosszura kezdtek nyulni, a fiatal leányok élén rendesen mint legbátorabb Borcsa lépett fel, s ugy letorkolta a tisztes őszhajaira hivatkozó Panna asszonyt, hogy ennek egy-két napra elment a kedve a rendreutasitástól.

Különben ez ritkábban történt meg, leginkább két személy vitte az asztalnál a szót, Panna asszony s jobb felőli szomszédja, Erős. A társaság ezen vezérek között a semleges sereget formálta, mely hol egyik, hol másik pártféllel tartott; legtöbbnyire a férfiosztály Panna asszonynak fogta pártját, mig a női rész rendesen a fegyvernök mellett szavazott, különben a két fél mérsékeltségénél fogva a háboru sohasem tartott tovább, mint egyik étkezéstől a másikig. Az ebéd eleje rendesen békével kezdődöt, s háboruval végződött, ez volt a szokott napi rend; talán enélkül jól sem esett volna a „tarakta,” a mint Borcsa néha megjegyezte.

Panna asszonynak még az az ösmert gyengéje is volt, hogy noha folytonosan azt állitotta, hogy a bort nem szereti, s csudálkozását nyilvánitotta gyakran rajta, hogy a férfiak mit tudnak kapni a boritalon: mégis ritka ebéd mult el, hogy egy-két pohárkával fel ne hörpentett volna belőle, hol egy, hol más ártatlan ürügy alatt; most gyomorfájása volt, majd roszul esett az ebéd, majd igen zavarosnak találta a vizet sat., ha Panna asszony olykor illendő ürügyre nem talált, szomszédja rendesen kisegitette zavarából.

- Panna asszonyt még nem láttam, hogy bort ivott volna, pedig ezen ködös őszi időben igen jó hatással van egy korty bor, - mond a fegyvernök, töltésre emelve a korsót, de meg ez a vadsült is, mit tányérjára vett, nagyon kövér, arra vizet inni kész betegség.

- Ugyan mit gondol kegyelmed! jót tudja, hogy én nem szoktam soha bort inni! - poharát szemérmesen huzta maga elébe, azonban oly csendesen, hogy szomszédjának elég ideje volt teletölteni. De mindig ráér a tréfára!

- Én egészen komolyan beszélek. Öreg embereknél, mint mi vagyunk Panna asszony, ily nedves őszi időben valóságos orvosság; lássa, már a többiek is kiitták a magok részét.

- No ha annyiban van, a kegyelmed tanácsára, habár erőltetve is, iszom egy kortyot, hiszen csak nem öl meg; - s ezzel lassanként kiszürcsölgette poharát, s ha Panna asszony nem biztositana az ellenkezőről, azt mondanók: hogy az erőltetésnek épen nem valami magas foka kivántatott a kiüritéshez.

- De mondják meg kelmetek, mi lelhette urunkat azon megátkozott barlangban, oly borzasztó szinben még soha sem láttam, mint mikor hazajött. Egész éjjel nem tudott aludni, mert megszünés nélkül hallottam szobájában nagy léptekkel járkálni; még. senkivel sem találkoztam, a ki meg tudná okát mondani; a nagyságos asszony hallgat, a kisasszonyok hallgatnak, ma délbe sem jöhettem le, hogy valakitől megkérdezzem.

- Hogy van az ur? látszik-e még rajta változás? mert én hazajövetele óta nem láttam, vágott közbe a lovász.

- A mi azt illeti, külsőleg elég jól van, az erdélyi vendégekkel elég vidáman társalkodik; de mindamellett látom én a mit látok. Az urral valami nagynak kellett történnie, mert a beszélgetés közben gyakran oly reszketekség jön rá hirtelen, hogy alig birja magát a széken fentartani.

- Mondja meg Panna asszony, igaz-e, hogy a kisebbik kisasszonyt az a fiatalabb ur veszi el? vágott közbe Borcsa.

- Te mindig közbevágsz az idősebbek beszédjének! még az én leánykoromban háromszor kellett a leányt megkérdezni, mig egyszer felelt.

- Régen volt az Panna asszony, mond pajzánon egy másik szobaleány, - azóta sokat változott a világ.

- Lássa meg az ember a gorombát! mintha én Mathuzsálemmel születtem volna egy napon, mond Panna asszony méltó ingerültséggel; haj, az én időmben még jobban becsülték a tisztes öregséget! egész kivert élemből. Nem hallá kelmed kérdésemet, mi lelhette az urat?

A fegyvernökhöz volt intézve, ki, mióta Panna asszony a kérdést feltette, ránczba szedett homlokkal, tányérján babrálva hallgatott.

- A felelet igen kevésből áll, Panna asszony, mond Erős mogorván, a nélkül, hogy feltekintene. Urunk elmaradván a társaságtól, egyedül jött a barlangba, lába megcsuszván elesett s fejét egy kiálló kőbe vágta, a fáklya kiesvén kezéből elaludt, azon helyen találtuk visszatérésünk alkalmával kábultan; - ez az egész.

- Nekem a szakács egészen máskép beszélte el. Azt mondta, hogy a nagyságos ur egy levélen haragudott meg, melyet Rákóczy uram lóhalálában hozott Kassáról. Isten bocsáss! azt is hozzátette, hogy az iszonyu felindulásban az ur homlokán véres kard volt látható.

Az óriás, kihez ezen szavak intézve voltak, elhalványodott s szembetünőleg összeborzadt.

- Minden szentekre Panna asszony, hallgasson e tárgyról, ha élete kedves, mond lassu ércztelen hangon; a szakács ugy látszik, megunta életét, hogy e tárgyról fecseg.

Ezen tompán kiejtett szavakra s azon szembetünő változásra, mely az érzéketlen durva ember arczán kétszeresen feltünt, mindenki meglepetve rámeredt.

- Háromszor láttam e borzasztó jelt, tegnap negyedikszer, mond mintegy magával számot vetve az óriás, ha még egyszer meglátom, az csalhatatlanul halálom előjele lesz.

- Isten bocsáss! egész elrémiti az embert, mond Panna asszony félelmesen körülnézve.

- Csak hallása is elrémiti?; hátba tanuja lett volna az azt, követő jeleneteknek, jéggé fagyott volna a vér erében; látta volna a tapolczai apát urat tizennyolcz társaival vérében uszni, ereklyéket, s kereszteket szoritva dermedt kezeikben, köztök alig tizennyolcz éves urunkat, mint a boszu istenét véres karddal, s homlokán a vészjósló lángoló karddal; látta volna ezt ugy mint - én, agya száradt volna meg koponyájában.

- Jaj, de borzasztóan tud kelmed valamit előadni, még a lábujjamban is borzadást érzek.

- Nem tudom, ki volt az az őrült vakmerő, ki tegnap e jelt felidézte? folytatá egyhangú előadással. Én nem adnék életeért egy tört rozsdás kardot.

- Hát másodszor, és harmadszor mi történt? kérdezé Borcsa szembetünő ujságkivánással.

- Ki beszél itt? mond felriadva a fegyvernök. Egy szót se többet, mondom, e tárgyról, mert az lesz utolsó kérdése. - Tőre után nyult, s szemeit vadul hordozá körül a társaságon.

Egy időre hallgatás következett.

- De ezt a gőgös apródot sem tudom, mi lelte tegnap óta, mond Borcsa, kinek a hosszas hallgatás nem volt épen gyengéje. Egy órával ez előtt oly tűzzel rohant keresztül a folyosón, majd elütött a lábamról.

- Ugy hiszem hugom, mond a sólyommester, szemeit felvetve, hogy az apródnak gőgössége sért téged leginkább; mindjárt nem haragudnál te, mihelyt egy kissé leereszkedőbb volna hozzád.

- Kelmed meg jobb ha alszik, mond Borcsa lángoló arczczal, ha csak ily zöldeket tud beszélni. No lássa az ember, mintha annyira meg volnék szorulva! Rácskay uram csak ur, nem ilyen jött ment, mint apród uram, még is nyájas, és leereszkedő az emberhez.

- Rácskay uram gőgje ellen hugom - mond a solymász egyet bólintva - még egy szobalánynak sem volt oka panaszkodni.

Egy álmos kaczagással kisérte megjegyzését, melybe chorusként a társaság egy része is belemosolygott.

- Ugyan mit tudnak ez álomszuszéknak badar beszédjén nevetni, mond Borcsa nemes ingerültséggel. Jobb volna bizony ha aludnék, minthogy egy tisztességes leány becsületét sértegeti.

A solymász horkolása mutatta, hogy az ingerült szobaleány jó kivánása nem veszett kárba.

Ezen figyelmetlenség még jobban kihozta béketüréséből s miután máskép nem tudott ártani, a legutolsó női fegyverhez fogott, kötőjét szemére szoritá s elkezdett hangosan sírni.

- Én megmondom a nagyságos asszonynak hi hi hi! ezt lehetetlen tovább kiállani hi hi hi! az én becsületembe ne avatkozzék senki hi hi hi! én becsületes leány nagyok hi hi hi! igy tartott ez egy ideig, mindenféle változatokkal felczifrázva, mig a fegyvernök boszusan bele nem vágott.

- Ki bántja becsületedet? jobb bizony elhallgatsz vele! épen most van kedvem ezt a nyifogást hallani.

- Kelmed is nemhogy védené az embert, hanem még megtámadja. - Kőtőjét ismét szemeire szoritá s elkezdette az előbbi nótát; de minthogy senkisem sajnálkozott rajta, a mily hirtelen jött, oly hirtelen abbahagyta a sirást, s féloldalt fordult a lovásznak, mint a kitől várta volna becsülete védését, pedig szegény lovász, vagy nem értette jól a lovagiasság szabályait, vagy nem volt tiszta fogalma a becsületről, elég az, hogy őt jogosan nem lehetett kárhoztatni.

- Hallja kelmed! ugyan mondja meg, - mond Panna asszony egy pohár borral készitve el gyomrát a kérdésre - igaz-e, a mit közönségesen beszélnek, hogy az öregur pápista volt?

- Hát osztán, ha az lett volna is, csattant fel a fegyvernök! hiszen a pápisták is két lábon járnak tán? vagy nem?

- Én azt nem mondom, csak ugy tettem fel a kérdést, azért kár volt oly nagyon tüzbe jönni.

- Hiszen Panna asszony sem volt mindig kálvinista; először pápistának kellett lennie!

- No lássa az ember! még engem is erőnek erejével pápistává akar tenni, engem, ki szivből lélekből a megtisztitott vallás követője vagyok, ez mégis égrekiáltó istentelenség!

- Kár azért tűzbe jönni, Panna asszony; értsük meg egymást; először mindenesetre pápistának kellett lennie, mert Luther a barátruhát sem vetette le, mikor Panna asszony már kontyot tett.

- Ez mégis sok, engemet ennyire meggyalázni ezek előtt a fiatalok előtt! Uramfia, mintha és volnék a világon a legöregebb! nem, ezt nem tűröm, még ma jelentést teszek mind az urnak, mind az asszonynak; hogy azért, mert azt kérdeztem, hogy valaki pápista-e, vagy nem, szabad-e engem igy meggyalázni? - Panna asszony is a Borcsa segédmódjához nyult.

- A mint tetszik, Panna asszony, ha csakugyan nem fér bőrében, ám tegye, de majd lássa következését; ha urunk atyjáról hall, tüstént feltünik homlokán a véreskard; a mint tetszik egyébiránt.

- Igaz volna ez?! - mond Panna asszony, ijedten kapva le kendőjét szeméről, s e szókra elfelejtkezett könyéről, panaszáról.

A fegyvernök némán igenlette. Nem szerette volna, ha a várurnak fülébe megy a mai beszélgetés némely része.

A rémitéssel el is érte czélját, mert Panna asszonyból a borzasztó figyelmeztetés után erővel sem lehetett volna kicsikarni valamit.

Az idő éjfél felé járt, midőn a társaság eloszlott.

A fegyvernök hátramaradt, az esteli beszélgetés tárgya és a tegnap történtek sulya alatt mintegy lenyomatva.

A lovászmester nehány percz mulva lába hegyén, zörej nélkül lépett be, s közeledett az elmélyedt fegyvernökhöz.

- Egy titkos közlenivalóm van kegyelmeddel, mi tegnap óta lelkemet nyomja, de melyről ezen fecsegő asszonyfélék előtt nem akartam szólani, s mi a tegnapi barlangban történtekre némi világot vet.

A vas-óriás borzasztó kiváncsiság kifejezésével meredt a szólóra.

- A tegnapi esemény urunkkal, azt hiszem, nem a maga rendén ment. A sátánnak is kezének kellett a játékban lennie.

- Mint érted ezt? - mond a fegyvernök borzasztó arczjátékkal s oly hangon, mely látszó közönbössége mellett is szerfeletti érdekeltséget árult el.

- Tegnap este, midőn a nagyságos asszony urunkkal a barlangból kijött, elejtette zsebkendőjét; én épen közel lévén, engem küldött keresésére. Gondolja kegyelmed rémülésemet, amint a barlang bejárásához közeledtem, egy sötét alakot láttam abból kilépni; ösmerhet kegyelmed, hogy nem vagyok épen félénk, mégis e látványra meg nem tartóztathattam magam, hogy fel ne kiáltsak.

- Képzelődés volt, öcsém! más semmi, - mond Erős erőltetett kaczagással, - képzelődés, más semmi! Ki járhatott volna ott?

- Sohase lássam a mennyek országát, ha nem láttam a kísértetet, - mert más nem lehetett, - ezen testi szemeimmel, mint most kegyelmedet látom; hiszen nem vagyok gyermek, hogy ott is lássak, ahol semmi sincs!

- Hát, hogy nézett osztán ki az a kisértet? bizonyosan szarvai is voltak a kecskelábak mellett? kérdezé az előbbi vad kaczagás kiséretében.

- Azon kisértetnek, kit én, mondom, az alkony homályában ezen testi szemeimmel láttam; nem volt sem szarva, sem kecskelába. Egy magos női alak volt az, apáczaruhában, oly magos, hogy fel kellett rá néznem; fekete szemei vadul fénylettek a homályban, mint hiuz szemei. Mielőtt meglepetésemből magamhoz jöhettem: eltünt a cserjék közt.

- Azt jól tetted öcsém, hogy velem szólottál, mielőtt mással közölted e jelenetet, mond a fegyvernök tompa síri hangon. Hanem azt tanácslom: jó lesz hallgatni róla mások előtt, különben kinevetnek, mint félénk banyát, ki kisértetekben hiszesz; de meg, ha az ur meghallaná, komoly vizsgálatra kerülhetne a dolog, mi rád, nézve roszul üthetne ki; jó éjszakát! s jobb álmokat a holnapi napra!

- Az egész világ vesztemre esküdött, mormogott a fegyvernök magában. Csak vége lenne valaha már e borzasztó rejtélynek, mely utóljára is nyakamba kerül.

Igy váltak el egymástól.