Egy szép nyílt térre értek a vadregényes erdő közepén, mely mint egy óriási anphiteatrum vétetett körül bükkös hegyektől; a buja pázsit még fénylett a harmat könnyeitől, melyek az őszi nap szeliden fénylő sugarait százszorosan játszák vissza, egy kis üde patak kéjtelve csókolgatta partjain az ősz elkésett virágait; medrében ezüst pisztrángok játszadoztak. A vadászszolgák, peczérek, solymászok zsivalya mellett is valami andalitó nyugalom s béke mosolygott e kis elyzeumi völgyben.

Egy szegletében a leírt bérczteknőnek sziklafal emelkedett fel. A tért félkörben magán álló lombos fák árnyalák be; - művészi sátor volt ez a természet lángeszű fantaziája után alkotva, mely mellett eltörpül az emberi kéz kisszerű majmolása. Távol az emberi hangya-művektől, közel az ős természethez érzi a szív isten jelenlétét. Mózes bokrára ott nincsen szükség, hogy színről színre lássuk a világok urát, a minden jóság, bölcseség s hatalom kiapadhatatlan forrását.

A vadásztársaság itt jött össze, s lovaikról leszállva a leterített szőnyegekre ültek.

Zsófia egy távolabbi fa tövére ült le, hogy felindulását, melyen még most sem tudott erőt venni, atyja szemei elől elrejtse. Felindúlását elrejthette, de nem szoborszerű halványságát.

A várúr - bár eléggé hozzászokott kedyencz leánya sajátságos magaviseletéhez, mely semmi feszt nem tűr, azonban lelki fájdalmát, ha kell, egy halálra sebzett gladiatorként tudja elfojtani, - nemével a felküzdő aggálynak kémlelte elvonultat, majd a parancsosztás örve alatt elvált a társaságtól, s közeledett leányához.

- Nagyon halvány vagy, kedves jó leányom, - mond Bebek - végig vonván kezét leánya márványhomlokán! Halvány vagy, s homlokod mégis ég, talán rosz éjszakád volt, vagy a lovaglás bágyasztott el?

- Nincs semmi bajom, apám, csak egy kissé bádgyadt vagyok, magam sem tudom miért, majd elmulik. Már is jobban érzem magam. Mosolygani akart, de a mosolygás iszonyú erejébe került.

- Sokkal jobban ismerlek, szívem gyermeke, mintsem előttem érzeményeidet eltitkolhatnád, - mond Bebek apai gyöngédséggel. - Veled valaminek kellett történnie, mit megnyugtatásomra titkolni akarsz, mond, nem ugy van-e?

- Hazudni nem tudok apám! lásd: megnyugtatásodra sem tudok, - mond fuldokolva. - Én velem valami rendkivűli történt, még most is kétkedem: álom volt-e, vagy képzelődésem borzasztó játéka; ez leverte kedélyemet; de az ég nevére kérlek apám, kedves jó apám, ne kényszeríts, hogy elbeszéljem lángoló agyam e kínos játékát.

- Hát a te szeretetedet, bizalmadat is elkoczkáztattam volna, gyermekem?! - mond Bebek, csaknem a susogásig nyomva érczhangját. - Óriási kín panasza feküdt e nehány szóban. Nagyszerűen teljesedik rajtam az apai - - -

- Ne mond ki e borzasztó szót apám! - mond Zsófia, mint sebzett párducz ugorva fel, s görcsös vonaglással kulcsolván át apja ideges nyakát. - Ne mond ki e rémes-szót! - Azt mondod apám, ösmered érzelmeimet; - nézz, szívembe apám, s ott nem szeretetet, nem is bizalmat - ott imádást fogsz olvasni; több mint imádást, mert irántad érzeményem mélységében elfulad minden földi szó.

Fejét gyermeki kéjjel hajtá apja széles mellére, s könytelt szemeivel imádó szeretettel tekintett fel reá.

Bebek egy - fájdalma mellett is - édes könycseppet törlött le, mit szemében ritkán látott halandó, s szerelme gyermekét némán szorítá szívéhez.

- Ugy-e nem kétkedel, apám, - mond Zsófia fuldokolva. - Te, ki lelkembe látsz, tudhatod, hogy szívem vérét kéjjel ontanám ki lelked borúja eloszlatására.

- Én kétkedném szerető szívedben? lelkem gyermeke?! jobb érzeményeim kisugárzása!? Előbb kétkedném - itt hangja elfuladt, isten bocsáss meg e káromlásért! - alig tudom mit szólok, mit gondolok, szép szíved annyira boldoggá tesz, s egyszersmind lever, mert fáj lelkem, hogy feláldozó szeretetedért csak fájdalmat és szenvedést hagyok rád örökségül.

- Apám! ne mond ezt, ha meg nem akarsz ölni, - mond Zsófia felegyenesedve. - Értsük meg egymást ez ünnepélyes órában, s ez legyen szívünk szent frigye a jövőre. Halld szavamat, kedves jó apám. Én szeretlek örömödben, szeretlek fájdalmadban; kárhoztasson el isten, világ, emberek, én szeretettel fogok oldalod mellett állni; - kéjjel ölelem még a szenvedést és fájdalmat is, mi tőled jő. Ha olykor könnyet látnál szemeimben, bánatot szívemben, gondold: hogy az egyedül fájdalmad visszatükrözése s hidd el, hogy azt a kéj érzetével hordom, mert veled szenvedem.

- Isten áldjon meg feláldozó gyermeki szeretetedért! - mond Bebek ellágyulva; - te ismét egy szép napot teremtél számomra a bánat fellegei között. Jer, szírem gyermeke, töröld le könyeidet. Fel az álarczczal!

A délczeg várúr súgárzó arczczal tért vissza hosszas maradásán nyugtalankodni kezdő vendégeihez.

Géza, ki ura parancsára az intézkedések megtételére a vadásztanyát körbe járta: visszatért azon jelentéssel, hogy a peczérek s hajtók helyeikre állitvák, s csak a parancsot várják a vadászat megkezdésére.

Vadászfegyverekkel elkészülten: ugymint kézújakkal, kopjákkal, handzsárszerű török késekkel és tüzi fegyverekkel a társaság a kirendelt helyekre oszlott szét.

Hatalmas hangú kürtriadás jelenté a vadászat elkezdődését, mely mindenkiben felvillanyozta a vért.

Az egész társaságon meglátszott eleinte azon kedélylehangoltság, - mely a megelőző jelenetek s párbeszédek természetes következménye volt; lassanként azonban a vadászat tüzében felélénkült a társaság, s az akkori idők szelleméhez képest lángoló szenvedélylyel kelt csatára a vadak ellen.

A tizenhatodik században a vadászat igen sok testi ügyességet, bátorságot, idővihar által megedzett testalkatot kivánt, s folytonosan életveszélylyel járt; dühös bölényekkel, erdei vadkanokkal, nem ritkán bozontos medvékkel mérvén öszsze erejöket. Ez volt a vadászat főbb élménye. Nyulak, rókák, őzek, szarvasok elejtése csak mellékes részévé törpült a mulatságnak, mint kiegészítő része az egésznek.

Zsófia félrevonult, de apjának egy intése elég volt arra, hogy helyét elfoglalja; egy többfelőlről összejövő vágott út nyilásánál, közel Wesselényihez s az apródhoz, ki minden ily alkalommal árnyként kisérte ifjú úrnőjét, hogy veszély idején kéznél lehessen. A szép amazon egész lényén leghangoltság s a mulatság iránti közönbösség tünt fel.

Hajdan ily alkalommal számos és fényes társaság gyült össze a közelebbi megyék főbb nemeseiből, s minden ilyen vadászati mulatság egy kis harczjárattal versenyzett résztvevői nagy számát illetőleg. - Most azonban a közelebbi esemény következtében a várúr mellőzé szomszédjai meghívását, kikkel táborból megérkezését hajdanában tüstént tudatta.

Nem akarjuk olvasóink figyelmét fárasztani a vadászat apró részletei elsorolásával, elég legyen annyit megjegyezni, hogy a vadakkal bővelkedő Cselény erdejében csakhamar számtalan nyúl, róka, őz, s dámvad esett áldozatul. Hatalmasabb vad nem akart mutatkozni, pedig már a nap délútját áthaladva nyugotra hajlott.

Az erdőnyilás felől, hol a várúr leánya elmélyedten egy fához támaszkodva állott: hangos ebcsaholás jelenté a vad közeledését. Alig egy-két perczre egy bakőz tünt fel, kutyáktól üldöztetve, czombjain kiharapott sebéből folyt a vér, fejét s ajkait fájdalmas mekegéssel emelé fel, ereje meg volt gyengülve. Alig húsz lépésnyire tőle egy sziklanyílásnál a cserjék között eltünt.

Wesselényi is észrevette, de Zsófia közte és az őz között állott, s ennélfogva nem mert sem rálőni, sem dárdájával üldözőbe venni.

- Egy őz! kiáltott fel, figyelmeztetni akarván szép szomszédját, azt vélve, hogy figyelmét a vad közeledése kikerülte.

- Láttam, mond Zsófia a közeledő Wesselényihez. Őzre nem lövök soha; egyszer tettem, s azon rosz benyomást nem fogom feledni soha, mit akkor érzettem.

Wesselényi szemeiben s ajkán kérdés ült.

- K egyed csodálkozik, nemde? mond Zsófia; hogy én, a szenvedélyes vadász, az állatok e faja iránt kitételt teszek, - s még is úgy van.

- Szabad tudnom okát e kivétetnek?

- Sok ellenmondás megfér egy emberben, mond Zsófia, csaknem ábrándszerű komolysággal. Én magamon is tapasztalom ezt. Én, ki borzadás nélkül veszek részt a vadászat téres élveiben, őzre, a mint mondám, őzre nem volna erőm lőni, oka oly különös, hogy ön előtt talán nevetségesnek fog feltünni. De hagyján, ha tudni akarja, nincs miért titkoljam.

Wesselényi dárdájára támaszkodva várta a rejtély megfejtését, mely egyszerűsége mellett is egész figyelmét leköté. Elég volt őt hallhatni, hogy bármi csekély tárgy érdekessé váljék előtte.

Ezen időtájban, körülbelöl két éve lehet, hogy egy vadászat alkalmával, egy őzet elejtettem. A halálra sebzett még egyszer felugrott s tántorogva tett lépést. Én hozzá ugrottam, hogy a kegyelemdöfést megadjam, szemem fájdalmasan felemelt fejével rám meredt szemeivel találkozott, s vérem jéggé fagyott a fájdalmasan panaszos tekintetre. - Ugy tetszett, mintha szelíd szemeiben könnyeket, s ezen könnyekben irgalomért esedezést olvasnék, - döfésre felemelt karom lehanyatlott; önkénytelen mellé rogytam, s elfolyó vérét zsebkendőmmel igyekeztem elállítani. Fájdalom, késő volt! a szelíd kis állat ápolásom közt hunyt el; jegesedett szemei vádlólag meredtek felém. Oh e látványt nem tudom feledni! Szent fogadásom tartja azóta őzre nem lőni.

- Pirultan vallom be, mond Wesselényi, hogy velem nem régiben majdnem hasonló esemény történt egy őz elejtésekor, úgy hogy azon perczben csaknem hajlandó voltam hinni a régiek átváltozási tanát; oly sok értelem, oly sok szelidség, annyi öntudatos fájdalom tükröződik egy vonagló őz megtört tekíntetében.

- Hogy kegyed szíve tiszta és jó, e vonás mutatja érzeménye világából - s ezen érzelmére pirulás helyett inkább büszke tehet. A lovagiasság nem zárja ki az érző szívet, sőt ez emeli azon közlelkeken fölül, kik a pánczél alatt pánczélozott durva szívet hordanak.

- Az elismerés mindenkor jól esik keblünknek, mond Wesselényi, boldogságtól derengő arczczal; mennyivel inkább, ha olyantól jön az elismerés, kinek ítéletére oly sokat - mindent - adunk, mint én a kegyedére; azonban fájdalom, engem még oly rövid idő óta, s oly kevéssé ösmer kegyed, hogy csak íly csekélységek után hozhat rólam ítéletet.

- Csekélységnek mondja ezt kegyed? mond Zsófia, s rövid ösmeretségünkre hivatkozik? - Ebben csalatkozik. Csekélységekből, egyes vonásokból legtöbbnyire hű következést lehet vonni az ember jellemére, s néha egy látás elég arra, hogy valaki iránt ellen vagy rokonszenvet érezzünk, s én azt tapasztalom, hogy az első jó, vagy rosz benyomás ritkán csal.

- Miután ezen tárgynál vagyunk, egy kérdést vagyok bátor feltenni; egy kérdést, melylyel különösségénél fogva talán jó véleményét koczkáztatom. Nem is volnék bátor ezt kegyeden kivűl máshoz intézni, de rövid ösmeretségem után is ösmerem jellemét annyira, hogy e tolakodó kérdést nem fogja sértésnek venni. Az első látás, s rövid ösmeretség után mi véleménynyel van felőlem? Én tudom, hogy kegyed, ha nem mindig nyilt is, de mindig őszinte, ennélfogva őszinte feleletet várok.

- Valóban a kegyed kérdése oly különös, s szokatlanságával annyira meglepett, mond Zsófia nehány percznyi hallgatás után, hogy nem csuda, ha egy kissé zavarba hozott; de minthogy kérdése annyira őszinte volt: feleletem is oly nyilt, s őszinte lesz. Én becsülöm önt, mert lelkébe olvasva, dicsekedéstől ment férfiasságot, s lángoló hazaszeretet találtam abban; szerintem jó hazafi rosz ember nem lehet.

- Fogadja el kegyed őszinteségeért - melylyel engem érdememen fölül annyira boldogított, - fogadja el legtisztább hálaköszönetemet, mond Wesselényi az igéző hölgy kezét ajkához vonva. Legyen meggyőződve, hogy jó véleményére büszkébb vagyok, mintha a német császár arany sarkantyús lovaggá emelt volna; - ha önzéstelen hazafiság, s tiszta jóakarat gyenge tehetségem hiányának mentségére szolgálnak: azt hiszem, nem leend kegyednek oka pirulni a jövőben felőlem nyilvánított jó véleményeért.

- Előre meg vagyok győződve róla, mond Zsófia, kezét visszavonva; alig vagyok képes az ellenkezőt feltenni. A hazaszeretet oly természetes, s oly annyira nemes szenvedély, melynek semmi jutalomra nincs szüksége, mert mint a legfőbb erények összessége, minden jutalmat magában zár.

- Kegyed körében egy hazaárúlónak is erényessé kellene lennie, mond Wesselényi lángoló arczczal! egy tekintet kegyedre, egy szó ajkairól képes lenne megtéríteni magát a kárhozat angyalát.

- Vitéz úr! a ki sokat mond, rendesen igen keveset mond, viszonzá Zsófia komolyan. Kegyedben egy hibát fedeztem fel, minek létezését eddig nem tudtam; ne koczkáztassa jó véleményemet tulzott magasztalásával, hízelgés csak gyenge vagy ledér nőre lehet jó hatással.

- Oh ne vegye kegyed hízelgésnek őszinte szavaimat, mond Wesselényi kérő hangon, s ne tegyen egy vonalba azon kalandorokkal, kik érzelmeik szegénységét szóvirágokkal akarják eltakarni; mondja meg kegyed, hizelgő-e, ki a természet nagyszerű szépségét csodálva, érzelmeinek szavakat ad; őszinte szavaim s hódolatom kiömlését szinte oly kevéssé lehet hízelgésnek venni; sokat lehetne erről mondani, hanem szegény a nyelv, ha a szív túlárad. De úgy-e kegyed nem haragszik?

- Itt kezem a békére, vitéz úr, azon feltétel alatt, hogy máskor óvni fogja magát a túlzástól; s fogadja e tárgyban az utolsó és őszinte szót. Nekem sok gyengém van, lovag úr, de a hízelgés utáni vágy nem tartozik ezek közé. Most viszontlátásig foglaljuk el helyeinket, amint távoli hangokból veszem észre, nyúlaknál s őzeknél egy kissé komolyabb ellenség közeledik.

Alig távozott néhány lépésnyire Wesselényitől, midőn egy fához támaszkodva az apródot veszi észre.

- Mit keressz te itt, - mond felemelt hangjának egész büszkeségével, - miért hagytad el helyedet?

Az ifjú, mintha villám csapott volna le mellette, riadt fel helyéről. Felelni akart, de szava érthetlenül hangzott el. Kikelt arczából látszott, hogy egy szót sem vesztett el a párbeszédből.

- Mit keressz itt, s mért hagytad el helyedet? - ismétlé békétlenűl, - vagy nem értettél?

- A nagyságos úr küldött, hirűl adni, hogy egy vadkant vertek fel az ebek, - mond végre a felszólított, külsőleg magát egy kissé rendbeszedve, bár belsején a szenvedélyek vulkánjai égtek.

- Jól van, távozhatsz! - mond Zsófia lezúzó büszkeséggel. - Arcza lángolt a nemtelen hallgatózáson érzett haragjában.

Az ifjú arczán e büszke elútasításon a düh sötét villáma czikázott keresztül, halvány ajkát iszonyú belső harczában vérig harapta, tántorogva tett egy-két lépést vissza.

Az úrhölgy figyelmét nem kerülte el az iszonyú vihar, mely az ifjú keblén tombolt, részvéte fölébredt, s némileg vádolta magát, hogy atyja megmentőjével ily kiméletlenül bánt.

- Maradj itt közelemben, - mond szelidített hangon, - szükségem lehet rád.

Az ifjú egy halottaiból feltámadotthoz hasonlólag tekintett fel, nem tudva, hogy ébren van-e vagy álmodik.

Szemei úrnője résztvevő szemeivel tatátkoztak, s ezen látásra új életre ébredt, - a felleg elvonult vonásairól, s egy megdicsőült örömével rogyott úrnője lábaihoz, mielőtt az megakadályozhatta volna.

- Köszönet ezen jóságos arczért, ezen szelid, résztvevő hangért! - mond fuldokolva. - Előbbi elutasításával megölt, s most kegyével újra feltámasztott, hogy szebbnek találjam az életet, mint valaha. Fogadja el őszintén hálámat ezen kegyért.

Zsófia zavart meglepetéssel, de harag nélkül fogadta e hálakiömlést, maga sem tudott számot adni érzelmeiről. A helyett, hogy haragot érezne a vakmerő iránt - az ifjú szép arczára tekintve, úgy tetszett, boldognak tartaná magát, ha az előtte térdelőt egy-két perczre testvérileg kebléhez szoríthatná.

Az már rég feltünt az egész várban, hogy a különben büszke fiatal úrhölgy folytonosan s kiválólag nyájas, - sőt mondhatnók: gyöngéd volt az apród iránt; büszkeségét felejté körében, örömest fogadta társaságát, elnéző volt gyengéi ellenében, néha kitört büszkeségét s nagyravágyását szeliden utasítá vissza. A várnagy ellenében, - kit az ifjú paczkázó modorával gyakran megsértett - apjánál mindig pártját fogta: vagy szép módjával, mielőtt oda került volna a dolog, a panaszt elintézte; különben arra nem volt nagy szükség, mert Bebek ur maga is kiválólag szerette a bátor s minden nehézséggel megküzdő ifjút.

Zsófia nyugodtabb óraiban maga sem tudta megfejteni, mi az, mi varázs lánczczal e névtelen ifjúhoz vonja; kinek születése, hazája, származása felől sem lehetett valamit tudni. Nem volt képes kimagyarázni, egy névtelen jött-ment szolgával miként találhatja ő magát jól, a nádorok dúsgazdag ivadéka. Gyanitotta, hogy szerettetik ő, a négy százados hősök sarjadéka, szerettetik egy közönséges szolgától; és ezt eltűri, ez oly talány volt reá nézve, melytől néha ijedve hátrált, s napokig elvonult az ifjú elől, de majd ismét odaengedte magát azon varázsnak, mit a szerencsétlen iránt érzett - megnyugtatva azon gondolat által: hogy a mit iránta érez, egy szikrája se azon érzésnek, mit szerelemnek neveznek. Szelíd, tiszta érzelem volt ez, mi a szívet fensőbb sphaerákba nem ragadja, s távozásában nem nyugtalanitja, szóval testvérinek, vagy barátinak lehetne e viszonyt nevezni.

- Kelj fel! mond jósággal - legyen ez intés a jövőre, mondá szelíd arczczal a térdelőhöz, hogy ne engedd magad ifjúi szeszély, s fellobbanások által elragadtatni, melyekkel nekem oly sok rosz órát szerzesz.

- Nem, mig meg nem vigasztal kegyed, hogy hibámat s ingerlékenységemet megbocsátja, s nem haragszik reám; mond az ifjú határozottságával. Tudja szép úrnőm, hogy jósága az élet, haragja a halál nekem.

- Legyen meg, - hibád el van feledve megjobbulásod reményében, s nem haragszom, feltéve, hogy türelmem többé nem teszed ki ily kemény kisérletre, hibád különben is magában hordja büntetését. Most kelj fel és nézd, merről jön az erdő vadja! a hajtók kiáltása, s az ebek hangos csaholása: közeledését jelenti.

A felszólitott egyik szélsőségből a másikba esve, csaknem őrjöngő örömmel távozott úrnője parancsát teljesíteni.

Egy-két percz mulva visszatért azon hírrel, hogy a vadkan ebektől üldöztetve közeledik, s épen erre veszi útját.

Még el sem végezte jól beszédjét, midőn az erdők s mocsárok hatalmas agyarasa, egy erdei nyíláson előtört, nehány lépésnyire Zsófiától, három hatalmas vadászkutyát vonszolva maga után, melyek vérző, de nem halálos sebeket ejtettek rajta mardosásaikkal.

A mint az ifjakat vont fegyverrel maga előtt látta, megdöbbenve állott meg egy pillanatra, mintegy „haditanácsot” tartva magával. Ekkor egy hatalmas rázással megszabadulva mardosó elleneitől, nyílként egy sűrű cserjében tünt el. Az amazon biztos kézzel czélzott, a fegyver eldurrant; a vadkan fájdalmas felrikoltása mutatta, hogy találva van.

A lövésre Wesselényi s Bebek előrerohantak.

- El van ejtve a vad? kiálta a várúr, - pedig e zsákmányt magamnak néztem ki!

- Még részed lehet benne, kedves jó apám! mert, a mint hangjából itélni lehet, sebet kapott, de nem halálost; egyébiránt nem viheti messzire, mert a vérvesztés a mint láttam még a lövés előtt nagyon elfárasztotta. Itt kell a közelben lennie.

Ezen perczben csörtetés hangzott a cserjés közül, a kutyák által üldözőbe vett vad újra előtört; sebeiből folyó vére festé nyomait.

Zsófia elvetve kisütött lőfegyverét, hatalmas karral egy vadászlándzsát dobott a közeledőre. A lándzsa talált, s megrezzenve állott meg a tajtékzó vad hátában. A százszorosan feldühített egyenesen kétszeres sebzőjére rohant.

A bátor hölgy megtartva lélekjelenlétét, egy hosszú vadászkést döfött a közeledő szügyébe, de czélját elhibázva, csak gyenge sebet ejtett rajta, s mielőtt ideje lett volna félreugrani: a hatalmas vad összeszedve végerejét elütötte lábáról.

Rémült kiáltás tört elő a jelenlévők ajkáról. Különben ez az egész leirt jelenet egy-két percz műve volt.

A legközelebb álló apród egy kölykét vesztett hyéna ordításával szökött úrnője védelmére megelőzve a távolabb álló Wesselényit s Bebeket; s minthogy a helyzet veszélyességénél fogva fegyverét nem merte használni: eldobta azt, a vadkan hátára ugrott, mely az érczkarok nyomása alatt hátulsó lábára rogyott, más irányt adva ez által dühének.

A helyzet válságossá vált.

A hatalmas áldozat végerölködéssel újra felegyenesedett s éles agyarával hátracsapott, s széles hasítást ejtett a rajta fekvő czombján.

- Egy tőrt ide! kiálta fel, nem menekül meg többé kezeim közül.

A vad már ekkor körül volt véve; Zsófia lábain állott, kinek az eséssel együttjáró kis felinduláson kivűl nem volt semmi baja.

Ezen válságos perczben Wesselényi a vadnak egy dühös fordulásánál vadászkését markolatig döfé szügyébe, az hörögve rogyott össze, s kilehelé páráját.

Az apród hideg vérrel egyenesedett fel - mintha az egész csak játék lett volna. Teljesen nyugodttá lőn, mihelyest látta, hogy úrnőjének nincs semmi baja.

- Te meg vagy sebesítve, - mond Zsófia - élénk részvéttel nyújtva kezét az ifjúnak.

- Csak ruhám, szép úrnőm, - mond az ifjú mosolyogva, - de azon is, a mint látom, könnyen lehet segíteni.

Bebek leányát öleltre át, s azután az apródot. „Tartozásom mérlegébe ismét egy hatalmas súlyt vetettél, de le fogom róni kamatostól, fogadom lovagi becsületemre; elhatározottságod talán életét mentette meg leányomnak. Most fel uraim az ebédhez! elég volt mára e mulatságból. - Anyádnak nem szabad tudnia, mi történt veled kedves leányom, hogy nyugtalanságát fel ne idézzük.”

A hatalmas zászlós urhoz méltó vadászebéd, elég jó kedvvel költetett el. A magyar ember ebéd végén jó társaságban csengő poharak és serlegek közt hajlandó néha eltemetni vérébe oltott búskomolyságát; különben az általános vígság közben is visszatükrözött e szép komoly aggszerű arczvonásokról a költő ama jellemző mondata: