A vadászatra kitűzött hétfői nap végre elérkezett, azonban jóval hamarább, mint az erdélyi vendégek óhajtották.

A hajnal ködösen tünt fel - oly kedvetlen nedves idővel, hogy a várúr másnapra akarta a vadászatot halasztani, noha a vadászszolgák, peczérek, solymászok és hajtók már előrementek, a Cselény erdejében egy kitűzött helyre.

A köd azonban hét óra tájban leszállott, a tért versenytársának, a hegyek megül felküzdő napnak engedve által, mely legragyogóbb őszi pompájában tünt fel - győzelmi büszkeségében.

Az úthoz kész Bebek-család, s a két ifjú vitéz jól reggelizve, lóra ültek, s a várat elhagyták, kisérve nehány belsőbb nemes szolgától.

Elől a várúr régi fegyvernöke Erőss Gábor lovaglott; óriási erejéről kapta melléknevét, különben Kissnek hívták. Ezen aggszolga már az öreg urat is szolgálta, s többet tudott a Bebekház titkaiból, mint bárki más. György úr - kinek minden szokásaival s gyengéivel ismeretes volt - egy oráig sem nélkülözhette; nem volt életében fény vagy sötét nap, melyben ezen rideg arczú hű eb - a mint ura gyakran nevezte - meg nem jelent.

Egy zömök harczlovon ült, nyerge kápáján ura kedves „Villám” nevű sólymát tartotta ezüst lánczon.

Utána kettős sorban nemes ifjak lovagoltak, többnyire a vidék előkelőbb család ivadékai, kik mindig nagy számmal voltak a zászlós úr körül, tanulni tőle a csatatéren - s egyszersmind szokni a harcz fáradalmaihoz.

Bebekné egy szelid szép erdélyi kanczán ült, annyi kellemmel, annyi biztossággal vezérelve nemes fajlovát, mint egy mythoszbeli amazon. Jobbján Báthori, balján Zsuzsanna, kinek lova kantárját minden veszélyesebb helynél Báthori lovagias udvariassággal fogta meg, mely gondosságát mindannyiszor kedvese szép szemei néma hálája jutalmazta.

Nehány lépéssel hátrább Zsófia ült komolyan kedvencz lován. Balján a lovaggá ütött apród mélázott. Ez utóbbi feltünőleg sokat változott egy hét óta. Beesett szemeiben vad tűz égett, mely különös ellentétben állott halvány arczvonásaival, tekintete mint bujdosóé a napon, elfordítlanul ifjú úrnője komoly kifejezésű angyalarczába mélyedt, csak néha alig észrevehetőleg, mint czikázó villám pillantott vissza Wesselényi felé, ki a várúrral zárta be a szép társaságot. A két ifjabb Bebek-hölgy hon maradt a dajkával, egy régi hű cseléddel, ki még a várasszonynyal jött ki Erdélyből.

Bebekné férje táborból visszatérése óta egy szóval sem érintette Erdélyt, azon finom gyöngédségből, mely e művelt lelkű nő jelleméből megfejthető, hogy férjét legtávolabbról sem emlékeztesse azon borzasztó eseményre, mely, - bár mennyire igyekezett is titkolni családja előtt - iszonyú súlylyal nehezedett kedélyére. Hallgatott tehát, bár nem fojthatta el vágyát, beszélhetni honfiaival kedves szülőföldjéről a felejthetlen Erdélyről, melynek regényes bérczei közt játszotta el gyermekjátékait, most tehát megragadta az.. alkalmat napokig lefojtott vágyát kielégíthetni.

- Azon borzasztó esemény, szólitá meg a mélázó Bárborit, melynek kegyetek hírhozói lőnek, annyira elzárta útját minden további kérdezősködésnek, hogy második hazámról alig hallottam valamit. Beszéljen .kegyed a szép kis Erdélyről, gyermekkorom boldogi színhelyéről, úgy hiszem, hogy kegyedre nézve is kedves tárgyat pendítek meg, felújitva közlés által multja szép emlékeit, melyeknek nélkülözését nálunkléte alatt folytonos komolysága után itélve annyira érzi.

- Megengedjen nagyságod, mond Báthori ezen megjegyzésen elpirulva, megengedjen, ha elég vakmerő vagyok kimondani, hogy véleményében csalatkozik, sőt inkább hálátlansággal vádolhatnám magamat, hogy hosszas távozásom óta nem volt időm csak egy pillanatra is szegény kis hazámra gondolni. A ki nagyságtok körében szerencsés napjait tölthetni, az előtt feledve vannak a multnak minden jó és rosz emlékei. Nagyságtok körében az ember egyedül a jelennek él, s a hol a jelen minden boldogságot magába zár: ott feledünk multat és jövőt.

- Ha nem tudtam volna is, mond Bebekné évődő mosolylyal, hogy kegyed Izabella királyné apródja volt, udvarias feleletéből is eltaláltam volna; most az egyszer, miután némileg én hivtam fel: ezen tulzott bókot elengedem azon feltétel alatt, hogy ezen hibába nem esik többé.

- Nagyságos asszony, sajnálom hogy engedetlennek kell lennem parancsa iránt, mond Báthori. Ezen bűnömről nem vagyok képes leszokni, mert ezen hibám véremben gyökezik. Feleletem nem az udvariasság, hanem az őszinte szív kiömlése volt, úgyhogy ismétlem: annyira nem gondoltam Erdélyre, hogy valóban zavarban vagyok, miről, s mint kezdjem beszédemet, hogy előadásom nagysád figyelmét megérdemelje.

- Részletezni fogom kérdésemet, hogy a kegyed feleletét megkönnyítsem. - Engem ugyan Erdélyben a legcsekélyebb tárgy is érdekel, azonban először is mondja meg kegyed, hogy van Izabella királyné? még mindíg szép, s kedves, nemde? én körülbelől hét éve láttam utólszor, keséssel az előtt, hogy Erdélyt odahagyta.

- Ugy nem fogna többé nagyságod ráösmerni a hajdan ifjú szépséggel virágzó, a nyájasságával, kedves modorával kitűnően művelt, eszével mindent elbájoló Izabellára. Az ígéző nő, kinek szabályos olasz arcza, a Jagellók komolyabb jellegével szelídítve, egy tökélyes egészet képezett, ki egykor finom kaczérságával mindenkit el tudott varázsolni rosz mentőjén, Martinuzzin kivűl, - kit a végzet átkúl dobott le élte folyamába: ezen nő, kinek körében a kegy s öröm istennői oltároztak: most roncsolt testtel s szellemmel kihalt a világnak mint egy zárdai nő elvonultságában él, kerülve a társaságot, melynek hajdan dísze s ártatlan jókedvével központja volt.

Mi idézhette fel ezen szomorú változást? kérdené részvéttel Bebekné, mert én is úgy ösmerem, mint egy kissé könnyelmü nőt, ki hajlandó szebb oldalról tekinteni a jelent, s e mellett feledni multat és jövőt.

- Azon lehet inkább csudálkozni nagyságos asszony, honnan merített oly sokáig lelki erőt azon csapások elszenvedésére, melyekkel élte ösvénye minden lépten be volt szórva. Valóban, az ő élete nem volt rózsapálya! - Az anyai örömök kéje alig nyílt meg számára, midőn elveszté férjét, kihez szenvedélyesen ragaszkodott. Egyetlen gyermeke mosolygását alig élvezte: midőn a hiteszegett Szolimán megfosztá budai királyi lakától, hova két évvel ezelőtt gazdag reményekkel telve, mint boldogított menyaszony lépett be Magyarország koronájával fején. Mátyás király büszke palotáját királyi fiával mint bujdosó hagyta el, alig találván helyet kiterjedt birodalmában, hol gondteljes fejét lehajthassa.

Lippa volt a számüzés első helye, innen csak fenyegetés után mehetett rá, hogy Erdély rendjei elfogadják; itt talált egy ideig révpartot hányattatása után, - de mily révpartot? egy galád durva barát zsarnok kezei között; alig maradt meg egyéni szabadsága; gyakran több nélkülözésnek volt kitéve, mint egy közszármazású nemes nő, de még ekkor mind ezen leverő körülmények között megmaradt jó kedélye, önmagából meritett erőt, s reményt a jövőre. Martinuzzi ellen egy erős párt alakult, mely hitének s reményének támaszul szolgált. A küzdés tíz évig tartott, - végre is győzött a gonoszság rosz szelleme - Martinuzzi feláldozta nagyravágyásának s kaján boszszújának gyámfiát, királynéját és Erdélyt, Izabella fiával együtt ismét bujdosóvá lőn. - Öt évi számüzetése után tért vissza, megtört hittel az emberiség iránt, ez öt évi szenvedés húsz évi lelki kín jellegét nyomta arczára; az előbbi vígkedélyű királyné hideg, zárkózott lőn, mint a sír, gyanakodó mindenki iránt; - fián kivül nem szeret senkit, bizalma csak a lengyel Nizovszkyhoz van, - így él két év óta, mint testileg s szellemileg árnya a hajdani Izabellának.

- Szegény, szegény nő és anya! rajtad is megmutatta a végzet, hogy a korona és bíbor nem mindig biztosítnak a sors csapásai ellen. Életed eddig nem volt irígylendő, talán a sors jövődben akar kárpótlást nyujtani eddigi szenvedéseidért.

- A szegény királynéra nézve elkésett a sors kedvezése, azt hiszem, hogy nem sokára meg fog nyugodni, de e nyugalom a sír nyugalma lesz.

- Miből meríti kegyed e szomorú jóslatot? - a mint tudom, a királyné legszebb korában van, még alig mult 37 éves.

- Igaza van nagyságodnak - de a halál a korra igen kevés tekintettel van - a lelki csapások nem egy halandót érleltek meg élte virágában a sírnak. A mint eljövetelünkkor a vele való beszélgetés közben tapasztaltam, száraz-betegségben szenved; - nagyon hihető, hogy a jövő ősz kora sirjára hinti le száraz leveleit.

- Adja Isten, hogy csalatkozzék kegyed jóslatában; e bíbora mellett is szánandó nőnek a sors még sok kedvezéssel adósa. - De mondja meg kegyed őszintén: mi véleményben van az ifjú fejedelemről, János-Zsigmondról? - Tizennyolcz évét már betöltötte, elég idő arra, hogy jelenjéről ítéletet lehessem hozni jövőjére.

- Ha János-Zsigmond jövőjére eddigi neveltetése s ennek következtében kifejlett tehetségei s hajlamairól, szóval jelleméről - ha ugyan oly ifjú korban jellemről lehet szó - akarunk következést hozni: az, fájdalom, Erdélyre nézve kevés vigaszt ígér. Szapolyay Zsigmondban ifjú kora mellett is megvannak mind azon szép tulajdonok, melyek egy magán embert a közönséges szinvonalon jóval felülemelnek s a társadalom díszévé tesznek. Kellemes külső, megnyerő modor, felvilágosodott fő, elmésség, tudomány, és müvészetszeretet; de hiányzik nála mindazon kellék, mely ezen vészes és nehéz időben egy ország kormányzójában s fejében megkivántatik. Atyjától határozatlanságot, anyjától jókora adag könyelműséget örökölt; emberösmerete nincs, ennélfogva környezetét igen roszul választja meg; önállósága semmi, - ezen legkevésbé sem lehet csudálkozni, anyjától elkényeztetve, az egymás ellen küzdő pártoktól labdáúl tekintetve, rangja és állása környezői önző czéljaivá zsákmányoltatott ki; talán későbben saját kárán okulása megedzendi jellemét, s az idővel járó tapasztalás szép tehetségei hozzájárulásával, jellemének több biztosságot s határozottságot kölcsönöz; nekem azonban e szerencsés átváltozáshoz kevés reményem van azon környezet után hozva itéletet jövőjéről, melynek az ifjú fejedelem folytonosan tanácsával él. - Petrovich Péter mult évben történt halála János Zsigmondra a legnagyobb csapás volt, a mi érhette, mert nála nem volt vitézebb, elhatározottabb, s hűbb embere.

- A mint tudom, az ifju fejedelemnek Ferdinand legkisebb leánya, Johanna van eljegyezve. Nem hallotta kegyed, mikor leend az összekelés?

- Ezen házassági tervnek vége van a kolozsvári kötés felbomlása által. Most a mint hallom Henrik franczia király ajánlotta hugát, maga Szolimán is követe által sürgeti e házasságot; de még eddig semmi határozottat nem lehet e tárgyban tudni.

Ezután a királyné és az ifjú fejedelem környezetére vitte át Báthori a beszélgetést. Felemlítette a Balassákat, Csákyakat, Kendyeket, Szalánczyakat, fűszerezve önmertetését családi anekdottákkal, melyeknek hallása bár mennyire érdekelte is Bebeknét, olvasóink figyelmét nem akarjuk előadásukkal fárasztani.

- Kit tartanak Erdélyben a legszebb hölgynek az udvarnál? kérdené végre az eddig folytonosan hallgató Zsuzsanna.- Erről még nem tett kegyed említést, s különösen kegyed kit tart legszebbnek Erdély szép hölgy-koszorujában?

- Annyira zavarba hozott kegyed kérdésével, - mond Báthori hangnyomattal, hogy csak egyszerű nemtudommal vagyok képes válaszolni. - Erdélynek a köztudomás szerint annyi szép hölgye van, hogy köztök választást tenni egy műértőnek is igen nehéz volna, de nem is örömest sérteném meg az udvariasság szabályait az által, hogy egyet a többi szépek sorából kiemeljek; ha mind e mellett is a kegyed kérdésére erőt vennék magamon áldozatul hozni elveimet, ezt tehetni nem volnék képes. Én oly kevés időt vettem magamnak szépségök vizsgálására s osztályozására, hogy ha hiú volnék, azt kellene hinnem, hogy Erdély szépeinek igen sok okuk lehetne irántok való figyelmetlenségem ellen kikelni.

Zsuzsanna helyett Bebekné jegyzé meg, hogy Báthorit a hölgyek iránti figyelmetlenségről vádolni épen nem lehet. Hogy azonban a két szerelmest jobban zavarba ne hozza, más közönbös tárgyra vitte át a beszédet. Egy anyának éles szeme van a gyermeket illető szerelmi viszony megitélésében, ő rég észrevette, hogy Báthori szeret, s viszontszerettetik, s ezen észrevétel anyai keblét boldog örömmel tölté el, mert az ifjú főnemes minden tekintetben méltó volt leánya kezére.

Zsófia, a mint fennebb emlitők, némán lovagolt a lovaggá ütött apród mellett; arcza hideg s büszke volt, mint rendesen. A szívekben kellett tudni olvasni, ki e hölgy márványvonásairól gondolatját ki akarta lesni; csak néha, a lélek felhangoltságában, szíve avatottjai körében esett le e jegesedett álarcz, hogy láttassa a meglepett nézővel, mily magasztos lehet egy női arcz szívjóságában s szellemi fensőségében.

Utitársa arcza, ellentétben szomszédnéjával, a szenvedélyek legvadabb szikázását tüntette fel. A szabályos olasz-arcz halványságát a sötét szemek izzó tüze élénkíté fel; szép metszésű szájszélei időnként vonaglottak. Látszott, hogy szólni akart, de nem talált szavakra. Dúló vihar csatázott ez ifju kebelben, melylyel hasztalan küzdött, vagy talál küzdeni sem akart; egy romboló szenvedély, mely már nem egy szép arczra sütött Kainbélyeget; - a szerelemféltés.

Az ifjú vitéz, a mint olvasóim rég kitalálhatták, szeretett, szeretett oly tűzzel, milyenre egy korlátot vesztett szenvedély képes. Ő tudta, hogy szerelme reménynélkűli; tudta, hogy szerelme őrültség, jól tudta, hogy Magyarország legbüszkébb, leghatalmasabb, s legdúsabb aristocratája leányát soha meg nem nyerheti, ösmerve Zsófia lelkületét, mely büszkeségben atyjának semmit sem engedett; - s még is szeretett. Mikor számolt egy szenvedélyétől elkapatott húsz éves ifjú, s mikor tántorodik vissza, habár bíbor és korona zárná is el útját szerelme tárgyától?

Tudta, hogy Bebek Zsófia, lovaglás közben igen ritkán szokta hallgatását megszegni, még is most azon gondolat kínozta pokoli lánggal, hátha e némaság közben gyűlölt vetélytársára gondol, - mert azt régen észrevette, hogy Wesselényi jóval többet érez a közönbösnél a szép úrhölgy iránt.

- Miről gondolkozik szép úrnőm, ha szabad tudnom? mond végre oly elváltozott hangon, hogy útitársnéja meglepetve fordult felé.

- Arczod ég, hangod reszket, talán beteg vagy? mond Zsófia több részvéttel, mint tőle várni lehetett.

A megszólitott, saját hangjától megborzadva fordult el imádása tárgyától.

- Eltalálta szép úrnőm: én beteg, nagyon beteg vagyok; mond hebegve. Magam sem tudom, mi lelt ily hirtelen. - Keblemben pokoli láng ég, de majd elmúlik. - Igen, én beteg, vagy is inkább őrült vagyok.

- Hangod, beszéded, modorod, magaviseleted talány előttem. Egy idő óta alig tudok rád ismerni: mi történt veled? Szerencsétlen vagy? - Atyám élete megmentőjének nem szabad szenvednie, ha sorsod kiengesztelése tőlünk függ.

- Szíve jóságát ismerve, ezen részvétre el voltam készülve s mégis meglepett, - mond az ifjú szelídebb szenvedélylyel. - Kegyed oly jó, senki sem tudja, senki sem érzi azt annyira, mint én, kegyed körében egy elkárhozottnak is angyallá kellene lennie. - Óh! és engem épen ezen jósága öl meg, épen ezen részvéte tesz őrültté.

- Ismét talányokban beszélsz, mond Zsófia. Én nem vagyok képes szavaid értelmét kitalálni.

- Eddigi egész életem egy nagy talány volt - és születésemtől fogva a sírig hihetőleg talány marad. Szüleimet nem ösmertem, bölcsőm nem tudom ringatták-e anyai karok, gyermekkorom első évei nem tudom hol folytak le; a keresztyén gyermekből török ifjú lőn, s ebből ismét keresztyén, mindenütt talány vesz körül, - miként lehessenek szavaim, fogalmaim tiszták; - utoljára is e rejtélyben fulad el eszem, érzeményem.

- Ezen tépelődés végre őrültté tesz, ha korlátlan szenvedélyességedet, vad képzelődésedet le nem győzöd.

- Megkísértettem, de lehetetlen, mond az ifjú kínos megadással; lehetetlen; míg e vér foly ereimben.

- Férfinak semmi sem lehetetlen, kit végzete sorsa urává tőn, épen a nemes küzdésben: - magának jövőt teremteni- áll a férfi legdicsőbb hívatása.

- Megkisértettem, nem küzdök többé, elég volt eddig - mond az ifjú vad tűzzel. - Küzdeni egy nagy, egy fenséges czélért; küzdeni mint titán maga az ég ellen, ha kell; küzdeni a siker reményében, ha úgy hozza végzetünk, a sírig, habár csak fejfánkra kapjuk is meg a pályakoszorút, ez gyönyörű hivatás, ez isteni érzemény! De küzdeni remény nélkül, küzdeni mint hangya morzsáért; küzdeni, hogy gyomrunk kiáltását elnémítsuk, óh az ily küzdés engem ki nem elégit, az ily küzdés csak nyomorult gyáva lelkeknek nyújt élményt.

- Te büszke és nagyravágyó vagy, azt rég tudom, s ezt nincs szándékom hibául felróni. E két indúlat a legnemesebb s nagyszerübb tettek termőfája lehet, ha egy nagy, egy dicső czél elérésére van irányozva; - de korláton túl csapongva, nemes czél nélkül nemtelenségre s aljasságra vezet. Őrizkedj, míg nem késő, őrizkedj, mondom, különben a legjobb feltevés mellett is a te szenvedélyes véralkatod mellett őrültségre vezet.

- Nemtelenségtől megóv jó nemtőm, mond az ifjú mintegy magával küzdve. - A mi utóbbi megjegyzésit illeti szép úrnőm, - vannak pillanatok, midőn a szerencse legfőbb kedvezésének tekintenők, ha kinzó eszméinktől egy időre menekülhetnénk, melyek már itt e földön éreztetik velünk a pokol minden kinjait; - az érzelem és tudás-fája az élet legnagyobb átka.

- Te betegebb vagy, mint egyelőre gondoltam, neked foglalkozás, folytonos munkásság kell, hogy káros eszméidtől elvonass. Legközelebb fogok beszélni apámmal e tárgyról.

- Ne, az égre ne! egy szót se szabad Bebek úrnak erről tudnia, ha meg nem akar kegyed ölni; mond az ifjú élénken. Bebek úr Balassának, vagy Telekessynek ajánlana: s igy távoznom kellene örökre kegyed! - kegyetek köréből; ezt nem teszem, nem tehetem, hacsak el nem dobnak, mint megunt lomot; én Szádvárt élve nem hagyom el, erre esküszöm.

Zsófia visszafordult, megtekinteni, hogy mily távolban követik őket apja és Wesselényi. Ekkor vette észre, hogy élénk beszélgetésük közben egy mellék-útra térve elmaradtak a társaságtól.

- Elvesztettük az utat, mond lovát megfordítva. Szerencse, hogy észrevettem. Egy kis sietéssel könnyen beérhetjük a társaságot.

Egy kis ritkáson keresztmetszést tettek az Agytelek felé vezető úthoz, hogy ne legyenek kénytelenek visszamenni az útelhajlásig. Egy ideig biztosan s könnyedén haladtak a ritkás tölgyek közt tenyésző buja pázsiton, de a tulsó részén a keresett útnak a fák közeit benőtt cserje nagyon akadályozta haladásukat, minthogy azonban az utat jól ösmerték, legkisebb aggályban sem voltak, hogy czélt téveszszenek.

Már a vadásztársaság zaját tisztán ki lehetett venni, midőn a mélázó úrhölgy lova valamitől megijedve félreugrott, úgy hogy csak alig maradt nyergében.

Egy cserje-sátor alól előtört borzasztó kaczagás kíséré a ló félreugrását, mely az igéző leány arczából minden vért szívébe hajtott vissza.

„Ismét e nő; - mindig és újra e nő! rebegett Zsófia mintegy magával beszélve. Isten, Isten, sujtó kezed borzasztón nehezedik rám!

A még csak imént büszke nő arczára iszonyú kin véste fel nyomait, gazdag fürtözött feje megtöröttségben csaknem a nyereg kápájáig hajlott le.

- Ki vagy? kiáltá fel az apród, miközben lándzsájával a cserjét szétválasztá, honnan a hang jött; ki vagy, szólj, ember-e, vagy ördög? föld fia nem lehetsz, mert ily kaczagása csak a sátánnak lehet.

A cserjesátor alól egy sajátságos torzalak lépett elő, melynek látására Zsófia egy metsző sikoltást el nem fojthatott; még az ifju sem állhatta meg, hogy lovát hátra ne rántsa.

A jelenet, mely ifjainkat annyira meglepte, különösen e zordon helyen, méltán a rendkivüliekhez számítható. Mintegy 40 éves nő lehetett az előlépett, vonásai szabályosak, római arczéllel; szemeiben vad tűz égett, melynek utasainkra meredt iszonyú fényéről nem lehetett meghatározni, hogy az őrültség exaltatiója-e, vagy az exaltatio őrültsége; mert mozdulata, járása, modora nyugodt és szabályos volt; szétrongyollott zárdaruha folyt alá magas termetén, fejét mintegy csak odavetve fekete kendő fedé, mely alól szürkülni kezdő barna hajhullám omlott alá vállaira; lábait szőrharisnya és faczipő védé a tövisektől; egy Druidához hasonlított e nő jóslói paroxismusában.

- Mért háborítjátok nyugalmamat tye hina kölykei? rivalt rájok túlvilági hangon. Itt sem hagytok már pihenni? ti pogányok, ti eretnekek? Remegsz ugy-e, te rablók, gyilkosok leánya? méltán remegsz, végzeted elébb-utóbb elérend, megátkozott apa leánya!

Két lépéssel közelebb lépett hozzá, s kezeit fenyegetőleg emelte fel.

Zsófia mint csörgőkigyótól megigézett vándor meredt a borzasztó nőre; eszméje; gondolata, lélekzete megszakadt; a végszavaknál mint villám sujtott rogyott össze s a földre hanyatlik, ha a lováról leugrott apród esésében fel nem tartja. A kábultság azonban csak néhány másodperczig tartott.

- A megváltó istenre kérlek, könyörülj rajtam, mond Zsófia, mellén összetett kezekkel. Nem tudom ki vagy, nem tudom mit akarsz, jó szellem, vagy büntető ördög-e! - de azt érzem, hogy tekinteted, hangod, borzasztó kaczagásod véremet jegeszti meg. - Mond: miért üldözesz engem, mikor én neked soha sem vétettem?

- Nem vétettél, semmit sem vétettél! riadt fel a nő, mint boszúló furia emelkedve fel egész magasságában. Nem vétettél semmit, folytatá ördögi kaczagással: lásd skorpió ivadék, még a sátánok is kaczagnak egyűgyű kérdéseden! Miért üldözlek, mikor semmit sem vétettél? - többet vétettél te, és hozzá tartozó ellenem, mint Isten ellen a pártos angyalok.

Zsófia némán s leigézetten meredt a borzasztó nőre; büszkesége, ereje, bátorsága megtört e túlvilági kisértet ellenében.

- Fogd be szádat, pokolbeli sátán női alakban, - mond az apród, - kit a jelenet s e párbeszéd eddig mintegy elbűvölt, - s hagyj fel istentelen káromlásoddal. Ha még egy szóval megmered sérteni úrnőmet, utálatos vén banya: nyelvedet metszem ki; álőrültséged nem menti ki égrekiáltó vakmerőségedet.

- Még te papolsz nekem Istenről, kárhozatról, Belzebub fajzatja? - Némúlj el, pogány eb, én megvetem fenyegetésedet s érdemed szerint leköplek.

- Veszsz el hát őrültségedben poklok fúriája! kiáltá fel a sértésre a feldühödt ifjú s a nőre rohant.

Zsófia egy „megállj” kiáltással vissza akarta tartani a dühében elvakultat, de már késő volt, a lándzsa mint czikázó villám sujtott le.

Egy borzasztó kaczagás szakítá meg a sír csendet; az őrült nő eltünt, mint szellemárny, az erdőbe.

- Ez nem földi lény volt - mormogá magában az ifjú. - Hol, mikor látta kegyed e kisértetet először?

- Egy szót sem e tárgyról, vágott közbe élénken a megszólított. Maradjon ez köztünk titok örökre, ez akaratom; bár magam is feledhetném.

Lovaikra ültek, s kevés idő múlva beérték a társaságot.

A várúr, és Wesselényi ezenközben a haza szomorú állásáról beszélgettek.

- A baj okát kitalálni nem nehéz öcsém, mond Bebek, egy régebben kezdett eszmecserét folytatva. A baj egyetlen és fő oka a haza szétdaraboltsága, a nemzet két pártra szakadása; - míg e szerencsétlen haza egy fő alatt nem lesz egyesülve, hajdani fénye, nagysága visszaállitásáról szó sem lehet; s miközben a nemzet főbbjei egymás ellenében emésztik fel erejöket, a keresztyén világ közös ellensége felhasználva a kedvező alkalmat, az ország legszebb részeit ragadja magához.

- Ha tudva van a baj oka, a mi tagadhatlanul a visszavonásban s két pártra szakadásban gyökerezik, miért nem veszik munkába az egyesítést azok, kiknek hatalmuknál, állásuknál s befolyásuknál fogva tehetségökben s egyszersmind kötelességökben is áll?

- Ifjú barátom, könnyebb ezt kimondani, mint végrehajtani, mellőzve azt, hogy a nemzet nagyjainak egy része igen kényelmesnek találja a zavarosban halászni, s a haza haldoklását saját czéljai s érdekei előmozditására felhasználni; ha, mondom, mellőzzük is ez osztályát a nemzetnek, melynek létezését azonban tagadni kábaság volna kiáltó tények ellenében; s felteszszük, hogy a nemzet minden befolyásos tagja a közjóra törekszik: még ezen esetben is a főczélra nézve kellene egyesülni; de hol ez a főczél? hol ez a kormány, mely körül seregelni minden jó honfi a hazára nézve üdvösnek s czélra vezetőnek találná?!

Két dynastiáról lehet szó a jelen körülmények között: Habsburgról és Szapolyayról. Az idősb Szapolyay, ki mint magános ember, méltónak látszott a koronára, alig érte el czélját, midőn ingatagsága, könnyelmű határozatlansága s külföldiek, mint egy cselszövényes Gritti, Laszky pártolásával tökéletesen eljátszotta a nemzet bizalmát; halálakor ismét egy óriási botlást követett el, midőn a papi pártot gyülölő nemzet és fia közé egy nyomorult cselszövényes barátot tett választó kövül. - Az ifjú János Zsigmondról alig lehet szó; úgy látszik, apja minden gyöngéit öröklötte: ingatag, határozatlan, könnyelmű, ily jellem mellett hol találunk a hazára biztosítékot? - János halála után Ferdinánd állott a törvényes alapon. A nemzet nagy része tüstént trónja körül sereglett, s szent buzgalommal kitűzte a czélt kormánya alatt egyesíteni a szétszakgatott hazát, s ezen czél körül hűségünket igen sokan vérünkkel s vagyonunk veszteségével pecsételtük; s mi lett az eredmény? roszabb a semminél. Tehetségtelen, gyáva, önfejű s vádoskodó külföldi vezérek mint egy Roggendorf, Fels, Joachim, s közelebb Feufel mind az elrontották, mit mi vérünk omlásával építettünk; s most ott állunk, hogy a hajdani félvilággal daczoló hatalmas és dicső nemzet menthetlenül - mint aszkóros beteg - közeledik ásott sirjához.

- Ezt az ég nem fogja megengedni, mond Wesselényi lángoló arczczal. - E nemzet, mely annyiszor állott a sír szélén s mindig újabb erővel s megifjodva ugrott fel ravataláról; e nemzet, melyben még annyi életerő van, nem, nem, e nemzet ily nyomorultan nem halhat meg!

- Ifju barátom! nemes fellángolásod csak neveli irántad becsülésemet; én fel tudom fogni: ifjú kebled visszatántorodik a rémes gondolattól, halott nemzetnek élő tagja lenni; mely iszonyatosságára nézve nem sokat különbözik az élve eltemettetésről; - légy boldog jó hitedben, addig vagy szerencsés, míg lángoló szíved körül a hit, remény csalóka szivárvány-szinei játszadoznak. Bár minél későbben oszoljék el a csalódás ködfátyola lelki szemeidről. Én higgadtabban, szomoru tapasztalások szemüvegén tekintve a jövőbe: - megszüntem hinni, megszüntem reményleni; lehet, hogy idővel a multak tapasztalásain okulva jövend egy jobb kor, midőn kitételed szerint e nemzet ifjult erővel ugrik fel ravataláról, de rám nézve az késő leend, én már akkor rég tört szívvel hamvadok sírom ürében, felejteted az utókortól, hogy élt egykor Bebek György, ki minden gyengéi s hibái mellett is hazáját s eltapodott nemzetét szeretni, imádni sírja széleig meg nem szünt.

- Engedje meg bátyám, hogy súlyos, és fájdalom: a valót nagyon közelről érdeklő okai mellett is kétkedésemet nyilvánítsam; mond Wesselényi, mintegy ártól elragadott tekintve szét lelki szemeivel mentő deszka után. Hajlandó vagyok hinni, hogy szomorú élettapasztalásai után nagyon sötét színekkel ecseteli szegény hazánk állását, nem tudom, nem akarom feltenni, hogy e nemzet napja Mohácsnál utoljára tünt volna le.

- Sötét színekkel ecsetelém a haza állását? kérdé Bebek keserű gúnynyal. Óh mond inkább: van-e sötét szín e százszorosan elgázolt haza nyomorának lerajzolására, habár az egyiptomi sötétségtől kölcsönözők is ecsetünket?! Én nem mondom, hogy a haza napja Mohácsnál húnyt le utoljára. Mohács csak kezdete, de nem oka volt a haza vesztének. - A nemzet még ekkor megtöretlen állott, birodalma csonkítlan terült el, hatalma nagy; kivívott babérain csak szunnyadozott kelet oroszlána, inkább a vér túlbősége, mint gyávaság, vagy tehetetlenség miatt. Egy hatalmas karra volt szükség, mely felrázza a semmit nemtevés henye párnáiról; - s ismét megteszi azt, mit megtett hajdan, hogy ellenségei vérét győzelmes kardjáról három tenger habjaiban mossa le. Mohács, mondom, csak kezdet volt. Sok dicső vér folyt el e gyásznapon, de ha e borzasztó tapasztaláson okulva, s rá átkúl marad örökségei bűnét elhagyva a nemzet a közjóra összevetett vállal működik: a Mohácsnál kiontott vér még gyümölcsözővé válandik a hazára, s a nemzet - mint a várnai vérnap után - ismét felüdül, talán hatalmasabban és virágzóbban mint valaha. - Szolimán, amint a következés mutatta, még ekkor nem tűzte ki czélul Magyarország meghódítását. Bizton kezdhetett a nemzet egyesült erővel az újra-építés nagy munkájához. - De ez, fájdalom, nem történt meg, a haza nagyjai a tátongó sír felett feledve multat és jövőt, újra hozzákezdtek könnyelmű játékukhoz, pártokra szakadván, mintha még keveselnék a kiontott vért; egymást kezdték üldözni, gyilkolni. Harmincz év óta űzik e borzasztó játékot, melyen a haza üdvét koczkáztatták el; s mond: látszik-e jele az okulásnak? s most hova jutottunk?! Kimerülten, tehetetlenül, megtörve, remény, czél és siker nélkül küzdünk, mint az elátkozott Sisiphus, nem dicsőségért, nem is a hazáért, hanem egyedűl nyomorult lételünkért!

- Szűnj meg, szűnj borzasztó leírásoddal bátyám! - mond Wesselényi fájdalomtól eltorzúlt arczczal. Szűnj,. szünj meg! Felmutatott tükrödben a haza halálát látom, azon hazáét, melynek neve szív-véremmé vált át.

- Évek óta sirjuk a vérkönnyeket, s a sorsot még sem vagyunk képesek kiengesztelni. Különben - mond tompa hangon - a végzet útjai igazaggosak. Ha méltányosak akarunk lenni, nem lehet ajkunkat panaszra felnyitni, mert mi magunk ástuk meg sírunkat; egy erőteljes nemzet nem veszhet el bármi túlnyomó hatalom ellenében, hacsak öngyilkossággal nem; mi - zúzott szívvel bár - ki kell mondanom: öngyilkosság áldozatai vagyunk.

- Mintha látnám előre, - mond Wesselényi elsötétült arczczal, - hogy a jövő sötét üréből bontakozik elő egy ennél még gyászosabb, és sötétebb időszak, melynek nemzedéke a letiprott haza sirján meg fogja átkozni porainkat, és méltán, mert virágzó haza helyett átkot hagytunk rájok atyai örökségül.

- Az meglehet öcsém, hogy sírunkon áldás helyett az utókor átka tenyészik, de az átok nem leend igazságos. Bűnünk nagy volt, de borzasztólag is vezekeltünk. - De nemcsak mi bünhödtünk, s még is egyedűl mi velünk ürítteti ki a sors a méregpoharat; ha könnyebbülést adna a haza sírján gyarlóságunknak másokra hárítása: úgy nem volna nehéz hibáinkat, ha egészen kimenteni nem is, de legalább nagy részét másokra hárítani.

- Ohajtanám tudni bátyám ezen mentséget, - mond Wesselényi, - mindenesetre nagy vigasz fekszik abban, hogy nem egyedül magunk voltunk okai bukásunknak.

- Ha vigaszt ad öcsém ezen gondolat, ennek megmutatása a legkönnyebb feladatok egyike. Három századig volt ez ország védfala nyugotnak kelet bőszült csordái ellen. A török, tatár nem egyszer tették vérmezővé a haza virágzó téreit. Sajó megátkozott névvé vált; a Duna habjai nem egyszer hánytak vérhullámot Belgrád s Viddin alatt, s míg a magyar nemzetet firól fira a véres tőr hordozása riasztá fel ritkán élvezett álmából, s a csatatérre szólítá, melyből ritka tért meg öregségére ágyán, gyermekei és nője karjai közt nyugodtan halni meg; míg, mondom, nemzedék után nemzedék vérzett el duló csaták között, de mindig győztesen: azalatt szomszédjai nyugton élvezték a béke áldását s gyümölcseit, fiaikat tudomány s művészetre nevelhették, kincset s gazdagságot gyüjthettek, s városok után városokat építhettek, s mi volt érte a hála, hogy a magyarnak, ki számukra a civilisatio gyümölcseit biztosította, s termékenységre vérével hozta? - A magyarnak vitézségeért, folytonos győzelmeiért neve előttük barbár volt. Mintha a magyar jó kedvéből hivta volna fel a harcz fúriáit, a nemes védelemért, mit számukra biztosított, gyűlölséggel, kajánsággal s boszúval fizettek. - A dicső Hunyadyak alatt kelet sorsa, nyugot békéje fél-századig e nemzet kezében volt; hősi vezéreik alatt egy nagy czél lelkesíté: a veszélyessé válni kezdő ozmán hatalom megtörése; nem kért ez óriási vállalatra segítséget szomszédaitól, csak békében hagyást; s még csak ezt sem nyerhette meg. A cselszövényes Fridrik által folytonosan nyugtalanítva, a nagy czélt bevégzetlen kellett hagynia. - Most a legközelebbi negyven év alatt, mióta Németországban a vallás s vélemény feletti harcz foly, s testvér testvérét gyilkolja: ha csak fele az elpazarlott vérnek fordíttatik a török ellen: e galád fajt nem Magyarországból, de Európából ki kellett volna hajtani.

- Még most sem késő, - mond Wesselényi újra ébredő reménynyel, - hitemet, reményemet féltve szorítom szivemhez; okokat nem hozhatok fel bátyám, okaid ellenében, nem is akarok többé erre gondolni - csak hinni és reményleni, mert e reményhez van kapcsolva jövőm, éltem, boldogságom.

- Isten tartsa meg benned e hitet, s ne rombolja le semmi szomorú csalódás! a remény különben is életkorod kiváltsága. Minden keserű tapasztalásaim után is öcsém: őszintén megvallom, ha lelkem fenekére jobb óráimban letekintek - én is reménylek, de csak istenben, s isten után a véletlenben. De elég volt e tárgyról, most is tovább beszéltünk, mint a mennyi egy hosszú élet elkeserítésére elég. Különben is a helyszinén vagyunk, amint látom a hajtók már fel vannak állítva helyökre. Fel hát csatára a vadak ellen, hogy a vér látásától el ne szokjunk!