Bár az éj nagyon előhaladt, Wesselényi szemére nem jött álom; - irigyelve gondolt Báthorira, kinek nyugodt alvása a szomszéd szobából is áthallatszott, boszantására nyugtalankodó szomszédjának.

Neki van oka nyugodtan aludni, gondolá magában Wesselényi s biztos reménynyel tekinteni a jövőbe. - Szeret s viszont szerettetik, aggszerű ház gazdag ivadéka; elég ajánlás arra, hogy mint kérő elutasítástól ne tartson. - Lángoló szerelmem, fedhetetlen, származásom s jó hangzású nevemen kivűl semmit, épen semmit sem hozhatok fel reményem támogatására.

Felkelt ágyából s az ablakhoz lépett. Csendesen felnyitá az ablakszárnyakat, hogy lángoló fejét s dobogó keblét a külső levegővel egy kissé felüdítse. Lábai alatt égett a föld, ha reménytelen szerelmére gondolt.

Az ablak a kertre nyilt; - virág illat repült fel az álmatlankodóhoz az éji lég hűs szárnyain. - A tenyészésben kifáradt természet mélyen nyúgodott, mint eltikkadt munkás, ki új erőt gyűjt a következő napra. A telni kezdő hold nyugtához közel kétes világba burkolá e kisérteties szakát az éjnek.

Sokáig merengett így, - képzeletével multat, jelent, jövőt felzaklatott, a mint a távolból csendes és méla zene hangjai ébreszték fel ábrándaiból. Wesselényi arczán a zene bájos hangjaira fájó reszketegség vonaglott, lángoló keblén a féltékenység kigyója kezdett ébredezni.

Hah! a szerencsés vetélytárs, gondolá magában, neki szabad a zene csábitó hurjain szíve lángoló érzelmeit felrepiteni szíve királynéjához; s ezt nekem itt gyáván s tehetetlenül tűrnöm s hallgatnom kell. A szolgaruha még testét fedezi s már elég vakmerő szemeit felemelni ura s jóltevője leányára. Pór szolga, nyomorult kalandor, ezért lakolni fogsz!

Arczán vérláng gyúlt, ökleit fenyegetőleg emelte fel, a felindulástól minden idege remegett.

Ezen felindulás csak néhány perczig tartott, lelke jobb érzeményei újra elfoglalták a tért nemes szívében.

- Mily alacsony lelküvé teszi az embert a szerelemféltés ördöge - mond magában. Én Bebekhez képest koldús lovag, alacson származásaért, s szegénységeért rovom meg ez ifjút, ki magam is csak karom s kardom ügyességében helyezthetem minden reményemet.

De különben is, mi jogom van e szerelmi viszony megítéléséhez. Ő szeret, megtilthatom-e ezt neki? s talán viszontszerettetik? - Wesselényi arcza elsötétült.

Nem, nem, e hölgy sokkal kevélyebb, hogysem egy szolgát szerethessen; de ha ez megtörténnék is, nem hiszem, nem hihetem el, hogy az őseire büszke, a hatalmas, a dúsgazdag Bebek, kinek parancsait ezerek lesik, kinek leányai kezére az ország első hivatalnokai vágynak, a nádorok ivadéka megegyezését adná valaha, e házassághoz.

De úgy látszik bálványozza leányát; - ez ifjú kedvencze, s életét mentette meg, fiává fogadta s lovaggá tette; mi könnyebb, mint a köztök ásító óriási hézagot két vagy három gazdag uradalommal betölteni, s igy a világ előitéletét elnémítani. Az ifju, meg kell vallani, csábitóan szép, s közelebbi nemes tette után ítélve vitéznek is kell lennie.

A dallamos zene hangjai ezenközben hol megszólaltak, hol ismét egy kis időre elhallgattak, mintegy időt engedni a szivnek, csábító hangja befogadására.

Bizonyost kell tudnom, mond Wesselényi, ruháit magára öltve, mielőtt magamat epeszteném. - Ha bár sötét gyanum teljesednék is, legalább meg leszek mentve e gyilkoló bizonytalanságtól. Akkor isten veled örökre Szádvár, reményem, boldogságom s szerelmem édene.

Szobáját elhagyva, zajtalan léptekkel tántorgott a szűk tornáczon keresztül. Szerencsére a kert ajtót, honnan a zene hangjai jöttek, nyitva találta.

Minden pillanatban félve a meglepetéstől, csendesen közeledett az obeliszk felé, honnan a dal hangjai jöttek ezüst csengésű koboztól kisérve. - Sok sikertelen kisérlet után felfedezte az éji dalnokot, de kevés hijja volt, hogy a lábainál elterűlö pázsiton le nem rogyott, annyira meglepte azon látvány, mely előtte kitárult.

Egy lugos végénél emelt márvány padon fekete köpenybe burkoltan Zsófiát pillantotta meg a nyugtához közel levő félhold kétes világánál, lábainál a selyempuha gyepen az apród ült, kezében kobozzal, lángoló tekintete az igéző hölgy tekintetébe sülyedt.

Wesselényinek alig volt ideje egy bokor mellé vonulni, a mint az ifjú danáját félbehagyta.

- Úgy tetszik mintha lépteket hallottam volna, mond ovatosan körülnézve.

- Csak a képzelődés játszott veled, felelé Zsófia szokott büszke hangján, anélkül, hogy az apród megjegyzésére csak fejét is mozdítaná. - De már elég is volt mára; az éj észrevétlenül nagyon előhaladt.

- Nem parancsol valami vigabb tárgyú dalt, szép úrnőm, mielőtt szemeit álomra hajtaná, mond az apród esdőleg. Ha megengedi kegyed egy szerelmi dalt éneklek befejezésül, hogy ennek szívreható hangjai gyönyör-képzetek magvait hintsék el varázsálmai fölé.

- Szerelmi dalt! mond Zsófia összehuzott szemölddel, szerelmi dalt ismétlé - fejét rázva, nem, nem, miért oszlatnád el szép ábrándaimat?! - Örömest hallok dalt a hazáról, ennek szebb, s boldogabb napjairól; halhatatlan vitézeiről, dicső győzelmeiről, még szenvedéseiről is, mert elfojtott fájdalmam, a dal méla s panaszos hangjain kisirhatom; örömest merengek vissza a koboz ezüst hurjain Lajos és Mátyás lovagias korában, s azon korba, midőn a magyar független, hatalmas és szabad volt; számomra ez az ébrenlét, napom többi része fárasztó álom. - Miért keserítném el ezen túlvilági merengés élvét; - szerelmi dal nem az én korom, nem az én véralkatomhoz való.

- Nem a kegyed korához való? - mond az apród, a csodálat és meglepetés hangján. Ez annyi volna, mintha a tavasztól elvitatnánk virágait.

- Hát nem láttál volna még fát, mely nem hoz virágot soha, - mond a hölgy komoly arczczal; - nem láttál füvet, mely virágzása előtt elszáradt? - Minél nemesebb fajú a virág, annyival kevesebbet s annyival később virágzik: az aloé a monda szerint száz évben mutatja meg egyszer virágát, s akkor virágzása egyszersmind halála.

- Boldogtalan azon fa, mely virágot nem hoz, - mond az apród kobza hurjain babrálva, - még boldogtalanabb azon virág, mely száz évben virágzik, s akkor elszárad; legboldogtalanabb azon szív, mely a szerelem égi gyönyöreit nem élvezte soha.

- Úgy látszik, ezen magasztalt érzemény nem ismeretlen előtted, - mond Zsófia, szemeit az apródra függesztve. - Ezen felfedezés annyival meglepőbb rám nézte, mert most hallom először.

- De én nem most érzem először, - mond az ifju szemlesütve. - A virág sem mutatja meg virágzását mindjárt a tavaszi nap első nyájas sugarára, pedig méhében a virágzási anyag készen áll. Úgy hiszem, nem fogja kegyed ez érzeményt az én koromban vétkül róni fel.

- De erényűl sem, - mond a büszke hölgy. - Ismeretlen érzeményt, ha nem kárhoztatok, de nem is bálványozok. - De hagyjuk el e tárgyat, mely egyikőnket sem mulattat. - Mond inkább, mi bánt holdaktól fogva, - mert nem most látom először, hogy elégedetlen vagy sorsoddal.

- Csuda volna-e az, - mond az ifjú elsötétült arczczal, miközben szemei haraglánggal égtet. - A legszegényebb pórszolga elégedettebb lehet sorsával, mint én; tőle ha kérdezik: büszkén nevezheti meg szüleit, míg e kérdésre én csak szégyenpirulással felelhetek. - Igazság-e ez, szenvedni mások vétkeért, s a legkeserűbben bünhődni, mielőtt vétkeztünk volna.

- Minek felújítani a multakat, miután megváltoztatni nem áll hatalmunkban - mond Zsófia részvéttel; - te oly nevet vívtál ki maradnak, melyre büszke lehetsz. A király kegyelme nemessé, apám lovaggá ütött, mi hiányzik arra, hogy fejed bárki előtt büszkén emeld fel?

- De vajjon megelégszik-e ezzel a világ? Én tudok oly esetet, midőn kegyed is eltérne e gondolkozásmódtól. A világ szeret osztályozni, szeret gúnyolni; szeret másokat lealázni; még pedig ott leginkább, hol valódi érdemmel találkozik; - míg pedig a világban élünk, itéletére közönbösök nem lehetünk. Nyomorult az én életem, nyomorult volt, és nyomorult lesz. Én az anyai mosoly földi mennyországát nem élveztem, apám nyájas hangját nem hallottam soha; kivettettem a világba mint szülei vétkek tilalomfája, világi előítéletek szégyenköve. S még a mi legfőbb, vágyam sincs, vágyam sem lehet szüleimet meglátni; mert áldás helyett megkellene őket átkoznom azon szenvedésekért, melyeknek akár könnyelműség, akár előítélet, akár rosz akaratból zsákmányúl, vetettek.

- Multad ösvénye nem volt tövistelen, - mond Zsófia, titkon egy könnyet nyomva el szemében; - de saját érdemeid, s apám pártfogása mellett annyival több reményed lehet szép jövőhöz.

- Reményem? szép jövőhöz? - mond az ifjú keserű hangon, - s tudja kegyed, mi nekem jövőm? Örök vágy, örök sovárgás elérhetetlen czél után. Maradtam volna egyűgyű pórszolga, nem emelkedve felül az állatiságon; - érzékeim rabja, mint annyi millió: átlézengtem volna e világon, ha boldogul nem is, de legalább nyugodtan s most betekintve az édenbe, melytől születésem, s koldus rongyaim zárnak el, keblemben a tudás fájával pokol nekem az élet. A szegénység még magában véve nem nyomasztó, de ha a koldus-rongy alatt büszke, nagyravágyó szív dobog, és ez a szív minden vágya, hite, reménye s boldogsága egy magasabb, egy fensőbb czél elérésére van irányozva, melytől egyedűl szegénysége s születése zárja el: akkor, óh! akkor kárhozottá válik.

- Nem értelek, - mond Zsófia, szánakozó részvéttel tekintve az ifjúra, kinek mély szenvedését csak most kezdé ismerni.

- Jobb is, hogy nem ért kegyed, - mond az ifjú a kétség fásultságával; különben van okom félni, hogy vagy kegyed engem, vagy én kegyedet átkoznám meg.

- Szavad minden hangja rejtély, - mond a hölgy felállva helyéből. - Lesz idő, reménylem, midőn világosabban fejezed ki magad.

- Ezen óra el fog jönni oly bizonyosan, mint halálom, - felele az ifjú határozottan; lehet, hogy nem sokára, lehet, hogy évek multán; magam sem tudom, hogy mikor; mert a mennyire óhajtom ezen időpont sietését, annyira remegek tőle; mindenesetre elválasztó pont lesz életemben, vagy örök boldogság győzelmi lobogója, vagy sírom fejfája.

- Jó éjt! mond a távozó hölgy.

- Jó éjt és szép álmokat bájos úrnőm! viszonzá az ifjú; én csak a sírban nyugszom meg, tevé hozzá alantabb hangon.

Különböző útakon elhagyták a kertet. - Wesselényi is elhagyta rejtekhelyét. - Most még sokkal talányosabbá vált előtte e hölgy jelleme, ki éjjeleken keresztül, - mert úgy látszott, hogy ez összejövetel nem most történt először - minden tanú nélkül mulat egy csábitó szép ifjúval, anélkül, hogy összejövetelöknek szerelem volna tárgya.

Wesselényi az éji tündérről álmodott. Vadászaton voltak egy rengeteg erdőben; Wesselényi mindig szíve hölgye mellett volt, egyszer jó alkalmat találván kivallotta neki lángoló szerelmét: a lányka felelni akart, a mint lova elragadta; az ifjú rohant utána, ugy kergetőztek világokon keresztül, anélkül, hogy elérhette volna, utóljára lova felbukván vele, Zsofia eltünt szemei elől. - Erre ébredt fel.