Wesselényi felugrott ágyából, s szolgáját, ki a szűk előszobában hált, előszólítva, ennek segítségével felöltözött.

Fél - harczias öltönyét békeruhával cserélte fel, mely őt szép álmai s az éji nyugalom után a legkedvezőbb szinben tüntette fel.

Szorosan testhez álló sötét fűszin zöld zeke simult daliás termetére, melyen az akkori divathoz képest gazdag aranyozás fénylett; fekete mellény, s fekete szűk nadrág kedvező alakban tüntette elő izmai erejét, és arany rojtos kordován saru, s fehér sastollal ékített hollószin bársony föveg egészíté ki öltözetét. A fehér arcz vonásainak boldog nyugalma, a kis pörge bajusz, és spanyolosan hagyott sűrű korom-szakál lovagunknak kiválóan érdekes tekintetet kölcsönöztek. - Egy kis bársonyköpenyt vetve széles vállaira, elhagyta szobáját, s Báthorihoz nyitott be, ki még ekkor a legmélyebben aludt. Nem akarván háborítani: a szűk folyosón keresztül zajtalan léptekkel a vártérre ment.

Az őszi nap ekkor kelt fel, festői színezetben sugározván be a Szögligettel szemben elterűlő hegyek lombozott koronáit, - a természet néma csendben úszott a nagy mindenség derült ürében.

A vár lakói ekkor kezdtek ébredezni, kivéve természetesen az őröket, kik éjjel-nappal végezték a vár falain s tornyok erkélyein szokott sétáikat; - s ezen szoros vigyázat épen nem volt felesleges, mert a mohácsi vérnap óta egy óráig sem lehetett a magyar biztos a véletlen megtámadástól.

A nyugoti udvarra lépve Wesselényi, az éber várnagyra akadt, ki őt a legszívesebb hangon üdvözlé, mintha már évek óta lettek volna ösmerősök, s vitézünk kérésére a legnagyobb készséggel mutatá fel a várat, melynek az este csak egy részét, azt is kétes alkonyi világnál látta.

A vár fala kivül s belől márvány szinre volt bemeszelve, s több rendetlen szögletekből állott, melyek mindegyikén tömör s erkélylyel körzött tornyocskák emelkedtek. Az éjszakról délnek nyúló épület által, - melyben a várúr családja lakott - a vár két részre lőn felosztva, keletire s nyugatira, ez utóbbi jóval kisebb volt, udvarán diófák, hársak által környezett s örök árnyban tartott mély kút állott, mely ostrom idején bármi nagy számú őrsereget meggyőzött.

A keleti udvaron, hol most tüske, bozót, földi bodza s elavult silány fák fedik a tért, ekkor gyönyörü kert terült el, olasz kertésztől rendben tartva, melynek szépitésétől a dúsgazdag várúr semmi költséget sem vont meg.

Ezen kertbe az urasági lak keletre nyíló szobaiból márvány lépcsőjű lejárás vezetett, a gazdag facsoportozatok, pompás virágültetvények s árnyazott sétautak, a vár ezen részét tündérkertté varázsolták.

A kert közepén egy kis sziklából rakott obeliszk emelkedett, biztos karzatu lépcsővel környezve, mely a tetejére vitt. Oda fenn sokkal téresebb volt, mint milyennek alulról látszott. Smaragd levelű czitrom s narancsfák környezték márvány párkányzatát. - Az obeliszk az aljától a tetejéig virágcserepekkel volt mesterségesen berakva, s vas sodronyokkal a márványlapokhoz kapcsolva, mi a szikla emelvényt pompás virágpyramisként tüntette fel. - Innen az egész vadregényes tájat be lehetett látni.

- Itt szokott reggelenként, s különösen estalkonyon, midőn a nap tikkasztó erejét elveszti, az ur és családja mulatni, s különösen Izabella kisasszony szereti e gyönyörű helyet, magam láttam észrevétlenül, hogy néha, s különösen holdvilágos éjeken órákat eltölt e sziklacsúcson;. ily hölgy, mint e miénk, nincs fél Magyarországon, - mond a várnagy súgárzó arczzal, - nemde vitéz úr?

- Ki ez? - Izabella kérdezé Wesselényi homályos előérzettel.

- Nem kegyed teszi először e kérdést, fefele a várnagy; - Zsófiának keresztelték a nagyságos úr távollétében, de az úr Izabellának nevezte el, most már mi is hozzá szoktunk e törökös névhez. Sok rejtély van, a mint mondják, e névhez kapcsolva, de melyeket csak maga az úr, vagy szolgája s biztosa Erőss fejhetne meg, ki az öreg urat is hosszasan szolgálta, s urunkat még mint gyermeket hordozta karján, s azóta folytonosan körülte és minden titkába beavatva van. Ezen ember néma, s hallgatag mint a sír, csak annyit tudtam belőle kicsikarni, hogy urunk első feleségét, kivel alig élt egy évig, Izabellának nevezték.

- Hát volt Bebek urnak másik felesége is? kérdezé Wesselényi, mert Bárhon tegnapi beszédje után csak mesének tartotta.

- Igen is; egy olasz hölgy, kit atyja tilalma ellenére vett el, s vele csak egy évig élt, - mondá a várnagy alantabb hangon; - hogy hová lett, senki sem tudja, s épen ez azon titok, mely annyiféle mondákra okot szolgáltat.

- Gyönyörű táj; mond Wesselényi, másfelé forditva a beszédet. Valóban alig lehetett volna alkalmasabb helyet kikeresni várépitésre.

- Hátha Bebek ur többi várait látná kegyed, mond a várnagy, ki még azon fajából való volt a régi hű szolgáknak, kik dicsőségöket s büszkeségöket helyeztették urok hatalma s gazdagsága elbeszélésébe, sőt nagyításába. - Krasznahorka, s Torna még százszorta szebb vidéken fekszik Pelsőczhöz pedig, mely a szép s termékeny Sajóvölgyre nyújt kilátást, távolról sem lehet hasonlitani. - Gombaszeg, Szendrő, Gömör, Boldogkő szinte szép s erős várak. El sem tudnám számlálni egyhamar ezenkivül mennyi uradalma van György úrnak, hát még ezelőtt, míg Füleket és Salgót el nem vették csalárdsággal a törökök.

Wesselényi álmodozó kedélylyel szállott le a kis Olympról. Mind az, a mit látott, mind az, a mit hallott, a felcsigázott képzelőtehetség hozzájárultával tündérálomnak tetszett előtte.

A várnagy ezek után a vár erősitéseit s bástyáit mutatta meg, majd utóljára egy szeglettorony alatt egy óriási ajtót nyitott fel, mely a gazdagon megrakott fegyvertárra nyílt.

Wesselényit az előzmények után is, miket Bebek hatalmáról és gazdagságáról hallott, meglepte ezen fegyvertár tekintete. Lőfegyver s kard oly bőséggel fedte két-három sorral a roppant terem falait, hogy könnyeden hozzávetve hét-nyolcz ezer embert fel lehetett volna fegyverkeztetni. Ezenkívül régi dárdák, buzogányok s kelevészek, sajátságos alakú sisakok, s egész harczi öltözékek függtek különböző állványokon.

Egy benyitóban a várúr saját harczkészülete állott. Lehetett itt látni aranynyal s ezüsttel borított hadi öltözékeket, tollas sisakokat, arabeszk pánczélokat, sajátságos alakú paizsokat, különböző jelmondatokkal: vas ingeket, aczéllal borított csizmákat, lóra való pompás nyergeket, arany sujtásos zsabrákokat, ezüst hálókat, melyek a müértő ifju vitéz előtt csak nyertek becsben.

- Ez az úr szokott harczi szekerczéje; mond a várnagy; ez pedig kardja; - egy damaszk kétélü kardra mutatva, - nézze csak kegyed, én nem vagyok épen gyenge, s e kard forgatása munkámba kerül, s az ur ezt oly könnyeden forgatja, mint nádszálat.

Wesselényi átvette a kardot s egyet suhintott a levegőbe, elég könnyüséggel arra, hogy a várnagy figyelmét s csudálkozását lekösse, de még sem oly könnyüséggel, mint az ifjú vitéz gondolta, úgy hogy ezen kard több fogalmat nyujtott a várúr gigászi erejéről, mint minden eddig hallott beszédek.

A benyíló egyik szegletében egy ajtó volt, a mint látszott készakarva elrejtve, mely mind e mellett a Wesselényi figyelmét el nem kerülte.

- Ez az ajtó talán a fegyvertár kiegészitéséhez tartozik, kérdezé Wesselényi. Amint az elrejtési szándékból látszik, becsesebb fegyver készületeit, vagy épen tán kincseit rejtette ide a vár ura.

- Nem, felele a várnagy óvatosan körülnézve. - Ez is azon rejtélynek egy része, melyről a kerti állványon szólottam; hajdan az öreg ur szobája volt ez, ki legörömestebb a fegyvertár közelében lakott. - Ez azonban csak mellék-ajtó, a főbejárás a torony másik oldalán van. Ezen szobákból. ugy hallottam, hogy föld alatti út vezet a hegy tulsó oldalára, melynek Ferencz úr titkos kalandjaiban gyakran hasznát vette. Az a híre, hogy hajdan ezen terem alatti pinczékben verette az öreg úr a pénzt, csak egy ízben száz harangot szedett össze a közeli falvakból; s mind ezeket pénzverésre fordította. - Mióta eltávozott, azóta folytonosan zárva áll.

- Mi ok indította az öreg urat magyarországi jószágai elhagyására, kérdezé Wesselényi, ki a Báthori beszédjét itt ismét felújitva találta.

- Erről szintén keveset tudok mondani, felele a várnagy alant hangon, a végső elválásnak azonban, melyre hajam szálai most is felmerednek, magam is tanúja voltam. - Elbeszélem kegyednek négyszem közt, nem valami nagy titok ugyan, mert legalább harmincz ember jelenlétében történt, mind e mellett nem szeretném, ha Bebek úr, megtudná, mert e tekintetben nem érti a tréfát.

Mintán még egyszer a fegyvertárban óvatosan körülnézett, így kezdé a várnagy beszédét:

- A jövő hóban három éve lesz, hogy az öreg úr egy szép őszi napon vadászatra szólítja fel szomszédait, barátjait s rokonait; jelen volt a két testvér Perényi Mihály és Ferencz; Perényi Gábor, Országh Kristóf, Ráskay, Tornallyay s még sokan, de mindnyájának neve hirtelen nem jut eszembe.

- Nem tesz az semmit öreg vitéz, mond Wesselényi, csak folytassa tovább.

- Asszonyom s kisasszonyaink ekkor Erdélyben voltak látogatóban, Izabella kisasszonyt kivéve, ki maga is jelen volt a vadászaton. - Két napon keresztül igen vigan folyt a vadászat a roppant nagy Cselény erdejében; tömérdek nyúl, róka, őz, vadkan, s egy-két bölény esett áldozatúl, a harmadik nap délután azonban különös zavart hirek szárnyaltak az elszéledt vadászok között bizonyos szerencsétlenségről, de erről senki sem tudott semmi határozottat mondani. - Én épen egy őz hajtásával voltam elfoglalva, amint ezen kétes hírt egy vadász csoporttól meghallottam; kérdezősködés után azon erdei kápolnához értünk, melynek tornya az erdőség közepette ide is meglátszik.

- Nézze vitéz úr, mond a várnagy egy ablakot felnyitva, - amott látszik keresztje.

- Látom, felelé Wesselényi; csak folytassa kegyed.

- A kápolna közelébe érve, mely mellett egy remeteség van, melyben már ötven év óta lakott egy remete, folytatá a várnagy, zavart kiáltások hangzottak felénk, - én a legrosszabbat sejditve, anélkül, hogy ezen sejditésről számolni tudtam volna, rohantam a kápolnába, mely már akkor vadászokkal félig telve volt.

A látvány, mely itt előttem feltárult, még most is megborzasztja véremet, a remete az oltár előtt feküdt meggyilkolva, a két várúr kivont karddal állott egymás ellenében, az öreg úr kardjáról vér csepegett, s minthogy György úr nem volt megsebesítve, mindjárt tudtuk, hogy a remetét az öreg úr gyilkolta meg. - Izabella kisasszony kikelt arczczal mintegy kérlelőleg apja lábainál térdelt. György urat soha sem láttam ily felíndultnak, szemei szikráztak, ajkai vonaglottak, átalában arcza oly borzasztó kifejezést öltött, hogy én, ki több ütközetben nem egyszer láttam megilletődés nélkül a halál torz alakját, nem mertem hosszasan rátekinteni. Egyébiránt ez, mit elbeszéltem, csak néhány pillanat műve volt; mielőtt a közeli vitézek megakadályozhatták volna, apa és fiú borzasztó átkok közt rohantak egymásra, szép kisasszonyunk ez égrekiáltó dühösségnek szinte áldozatja lett, Országh Kristóf uramnak alig volt ideje őt a dühöngők közül elrántani. - Az első meglepetés elmulása után a jelenlévő főurak közbevetették magokat, s hosszas küzdés után sikerült egymástól elválasztani a vívókat. Az öreg úr, mihelyest dühösségétől szóhoz jöhetett, oly iszonyú átkot mondott fiára, hogy a jelenlévők hajszálai felmeredtek; ezzel elrohanván, a várba jött fel, s szobáiba bezárkózva, a mint akkor hittük, éhen halt el; mígnem későbben hallottuk, hogy a földalatti úton a várat elhagyva ment Konstantinápolyba, s innen Erdélybe visszajött Izabella királynéhoz, s azóta mint tanácsosa mellette van. Visszatérve az előbbiekre - Izabella az atyját lesujtó átok hangjaira ájulva rogyott össze; Bebek urat ezen újabb szerencsétlenség, dühéből egészen magához térítette. Hosszas idő telt bele, míg a kisasszony eszméletre jött.

Ölébe vevén gyengélkedő leányát, vadásztársaival Tornavárába nyargalt, s itt várta be Erdélyből visszatérő nejét s három leányát. A kis Judith még ekkor alig volt féléves.

- Nincs tudva, hogy mi adhatott okot e borzasztó kitörésre? kérdezé Wesselényi.

- Inkább csak sejdítés és gyanítás, a mit e tekintetben tudni lehet, folytatá a várnagy. - Annyi igaz, hogy már több évvel ezen esemény előtt rosz lábon állottak egymással, ugy hogy csak az alkalom hiányzott a kitörésre.

Én egy vadász szolgától, ki ekkor Bebek úr közelében volt, hallottam, hogy a kápolnában történt borzasztó esemény előtt egy órával Bebek úr ösmeretlen embertől egy levelet kapott, melynek olvasására rendkívüli dühösségbe jött.

Ekkor ezen szolgának azt parancsolta, hogy az öreg urat hívja a kápolnába, maga pedig a levélhozóval eltávozott.

A parancs szerint felkeresvén Ferencz urat, mikor vele együtt a kápolnához értek, urunkat a haldokló remetével találtuk a legnagyobb felindulásban beszélni.

Amint atyját belépni látta, - igy beszélé nekem a szolga, ingadozó léptekkel közeledvén hozzá, a levelet szótlan átnyújtotta, ki azt szembetűnőleg elhalaványodva vette át.

A mint a levelet végig olvasta, ezen szavakkal lökte a földre: „Nyomorúlt rágalom, melyre megvetés minden válaszom. Ki ezen rágalmazó? mond fiához fordulva, hogy szemét égessem ki e szemtelen irkafirkával.”

A haldokló remete, maga mentségére - mert ő volt a levéliró, - nehány szót rebegett, melyből a szolga igen keveset értett, minthogy a remete alant hangon beszélt; de mielőtt előadását végezhette volna, az öreg úr a legnagyobb ingerültséggel reá rohant, s ezen szavakkal, - „veszsz el nyomorúlt kerítő, alacsony lelkű rágalmazó” - keresztüldöfte.

Urunk segitségére sietett, de már késő volt. Ez esemény annyival feltűnőbb volt, mert. az ősz remete köztudomás szerint évek óta az öreg úr biztosa s gyóntatója volt. György szemére vetvén atyjának becstelen alakoskodását, s főképen orgyilkosságát, melyet első feleségén az ő távollétében elkövetett, istenitéletre, párbajra hívta ki.

Az öreg úr egy ideig vétkei érzetében békén tűrte fia sértő felhivását, de lassanként felingerlődve, hasonló dühösséggel adta vissza a reá szórt sértéseket.

Ez alatt többen jöttek a kápolnába, s a mint már előadtam, sikerült a vérengzésig feldühödt apát és fiút egymástól elválasztani.

Az a hír szárnyalt ekkortájban, hogy mintegy l7 év előtt menyét, kit fia, akaratja ellen vett el, az öreg Bebek úr sikkasztotta el. A haldokló remete ifjú urunkat levélben erről tudósitotta; - ezért vette számadásra atyját, kit aztán vagy a boszú, vagy pedig attól való félelem, hogy még több titkot is árúl el, ingerelt arra, hogy az ősz remetét meggyilkolja. - Vére még most is látható az oltár előtti márvány kövön.

Wesselényi közlékeny kisérőjét titoktartásáról bizonyossá tevén, feldúlt kedélyhangulattal hagyta el a fegyvertárt, s miután a várban minden figyelemre méltót megtekintett, az óriási kapun keresztűl a vár előtti gyönyörű térségre lépett ki.

A várnagy hivatalos foglalatosságával mentve magát, egyedül hagyta Wesselényit, s épen jókor, mert fiatal vitézünk különben is óhajtott egyedül lenni.

Wesselényi nemes szüléktől született, kiktől régi s feddhetetlen nevet öröklött, s egy oly birtokot, mely nem volt ugyan fényes, de mind e mellett elegendő egy sokat nem követelő nemesi ház kitartására.

Az akkori harczias időben a vitézség s lovagi ügyesség lévén a férfiú legfőbb kelléke, harczias gyakorlatokban nevekedett fel, mely a tűzlelkű ifjúnak legfőbb élményűl szolgált, gyermekségétől fogva kard és lovaglás voltak játékszerei, dicsőség s lovagi vitézség nagyratörő lelkének álmai. - Lángoló szenvedélyéhez kitartás, ügyesség, hajlékonyság s rendkívüli erő járulván, csakhamar messze maga mögött hagyta kortársait.

Ifjú kora mellett is már több ütközetben vett részt, melyekben nem mindennapi hírt s nevet szerzett magának.

Jellemét a mi illeti, nemes és könyörülő szivű, asszonyias ellágyúlás és érzelgősség nélkül, lelkűlete szilárd és tiszta, a veszélyekben bátor, de nem vakmerő, saját jeles tulajdonait ösmeré, de mind a mellett túl nem becsülő; innen büszke, gőg s kevélség nélkül. Hazáját imádta, s ennek gyásza lelkén borongott. Mosolyát ritkán látta valaki, többnyire komoly és elzárkózott volt, csak néha jobb óráiban nyílt meg lelki rokonai előtt, s ilyenkor szíve fenekeig lehetett látni, melynek tengerében az emberi lélek legszebb gyöngyei valának elrejtve.

Ezen elzártságából kimagyarázható, hogy nők körében ritkán fordult meg, ekkor is néma és hallgatag volt, szerelmet senki iránt sem érzett, sőt nem is foghatta meg, mikép áldozhat valaki órákat, napokat s éveket a szerelemnek, midőn a haza sülyedése a férfi minden perczét igénybe veszi. - Innen magyarázhatók gúnyos megjegyzései, melyeket Báthori beszédjére tett.

S mégis midőn tegnap azon sajátságos hölgyet meglátta, ki tündér szépségével, s komoly, csaknem büszkének mondható arczvonásaival az eddig előtte feltünt női alakoktól annyira különbözött; úgy tetszett neki, mintha a végzet óriási szenvedélylyel akarná büntetni eddigi érzéketlenségeért. - Az első pillanatban érezte, hogy függetlenségének, melyben annyira büszkélkedett, vége van, oly véletlen, s oly hatálylyal kelt szívében a szerelem, hogy ideje sem volt ellene küzdeni.

Wesselényit épen az ragadta meg első pillanatra bűvös hatással, mit Báthori szíve hölgyében kárhoztatott. - Az a csaknem férfias komolyság, mely júnói arczvonásain elömlött, azon magasztos jellemfönség, melylyel a szenvedő hazáról szólott, azon büszke királynéi magatartás, mely nem látszott meghajolni minden férfi előtt, kit a sors szeszélye körébe hozott.

Hogy némileg tisztába jöjjön rajongó érzeményeivel, a várból levezető úton észrevétlenül eltávozott.

Magasztos kedélyhangulatával összhangzásban állott az ébredő világ méla ünnepélyessége. - Néma csendben szendergett az örök virágzású természet, mint alvó szűz, kinek igéző arczvonásait boldog álmai közben kéjmosoly villanyozza át; még a szellő is elrejtőzött, nehogy megfoszsza a fák lombjaít s a pázsit selyem füszálait azon örömkönnyektől, melyekkel a jótevő nap újra, ébredését köszöntik; fák, füvek mintegy kimosdva s újraéledve, üdvözlék a természet ezen lángoló szerelmesét, mely csak azért lesz olykor hűtelen, hogy annál vonzóbbá s kedvesebbé tegye magát újraérkezésével, s hogy a magasztos hálaének se hiányozzék, az örömkéjben úszó madárkák kellemes harmóniában zengedezék el dicsőítő zsolozsmájokat.

A széplelkű ifjat keble szentélyeig megragadá a természet nagyszerűsége, s érdekes arczát az öröm kéje villanyozá keresztül.

„Végetlen bölcseségű ura a nagy mindenségnek, világok atyja, örök lény! kit képzeletem szárnyai utól nem. érhetnek, mi más vagy te, mint örök és végetlen szerelem?! Jóltévő mosolyod, melylyel tavaszod napján a haldokló természetet új életre költöd, mi más, mint a legfenségesebb szerelem; nagyszerű műved csodaszerű lánczolatja, mely azt milliárd századok óta összetartja, mi más mint szerelem?! A nap viszonya a földhöz, s a bujdosók körútja, mi más mint örök szerelem?! Mindenütt szerelmet olvasok: az eső cseppjeiben, a nap ragyogó sugáriban, a hármat gyöngyeiben, még az árnyban is, mely a világosságot kiséri, s én küzdjek e szent, e mindenható érzemény ellen? mely nagyszerű műveiben, oly magasztos, oly fenséges, oly dicső, mely kéjsugárain üdvszomjazó lelkünket a menynyel összekapcsolja?! Nem, nem, százszorosam nem; imádlak szent érzelem, s lelkem túlvilági örömmel nyitom meg égi sugaraid befogadására!”

Ily érzemények közt távozott a várból a biztos hegyi úton, oly jól esett merengő lelkének e méla csend, mely itt környezé, hogy nem örömest vált volna meg tőle.

A várhegyről leérve, a sürű lombozatú fák között egy járatlan út vezetett éjszakra, vitézünk ez útat választa, azon reménynyel, hogy itt boldog álmaiban jövő-menőktől nem zavartatik.

Ezen tekintetben el is érte czélját, mert e .járatlan úton senkivel sem találkozott, de másrészről a cserjével és tüskével fedett ösvény, s az alkalmatlankodó galyak, melyek útjára hajlottak, minden pillanatban alárángatták ábrándjai egéből.

Már épen vissza akart fordulni, a mint alig néhány lépésnyire a kápolnát pillantotta meg, melyről a várnagy emlékezett. - Neme a borzadálynak, s meglepetésnek futott idegein keresztül, a mint azon iszonyú eseményre gondolt, melynek ezen most elhagyatott kápolna tanúja volt. - Elborult kedélylyel közeledett felé.

A kis kápolna a gót-épitészet virág-korában épülhetett, keskeny, magos ablakokkal s ajtókkal, szegletein kis márvány tornyocskákkal, palakővel fedte be az épitő, de melynek nagyobb része az idő viszontagságai közben lehámlott; a szarufák, és a léczezet csontvázként tüntek elő. - Ezen hiány, és a falak aggszerü kormossága régiségre, s elhagyottságra mutattak. - A magos tölgyajtók azonban még jó állapotban valának, - küszöbén fü nőtt.

Belsejét meg akarván tekinteni, zajtalanul lépett az elpusztult szentegyházba, mintha félne megzavarni a meggyilkolt remete nyugalmát, kinek barlang-alakú lakhelye egy mellékajtó közelében látszott elrothadt, s füvel benőtt moh ágyával némán és elhagyatva.

A félig nyitott ajtón keresztűl egy kis sekrestyébe ért, honnan az egész kápolna belsejét meg lehetett látni. - A mint tekintete az oltárra esett, alig állhatta meg, hogy meglepetésében fel ne kiáltson, s nemével a leggyőzhetlen remegésnek tántorodott egy-két lépést hátra az ajtó felé.

Egy női alakot vett észre az oltárnál térdelni. Arczát nem láthatta, mert háttal volt felé, de igéző termetéről itélve szépnek kellett lennie; feje imádó alázattal hajlott alá az oltár korhadt szőnyegére, s imájába annyira belemélyedt, hogy az érkező vitéz beléptét nem vette észre.

Wesselényi szíve, maga sem tudta miért, hangosan kezdett dobogni, lélekzete maradozott, lábai alatt a hideg követ remegni érzette. -. Lelkén homályos sejdítés ébredt.

Az imázó lányka sokáig volt e térdelő helyzetben, végre egy könnyet nyomva el szemében, felállott, s Wesselényi felé fordult.

„Bebek Zsófia”, susogá Wesselényi átszelleműlt arczczal, s; ezzel az ajtón keresztül eltünt, s közel a kápolnához egy fa mögé húzodott, honnan szívehölgyét biztosan láthatta, anélkül, hogy észrevétessék.

Az imázó leány nehány pillanat mulva kilépett a kápolnából, s egy közeli kiszáradt törzshöz támaszkodott. Mily ellentét! Korhadt törzs és virágzó leány; úgy tünt fel, mint sírdombon gyász fejfa mellett virágzó rózsatő. - Arcza halvány volt, mint szenvedő angyalé, ki magányba elrejtőzve a világ romlottsága felett borong.

Kiléptekor szemeit kis kezeivel ovatosan eltakará, védve mintegy a hirtelen világosságtól. - Lassanként szokott a fényhez: bársony szempillái felnyiltak a természet szépsége s a ragyogó fény előtt, s a fellegtelen kék égre szárnyaltak fel; úgy tetszett, mintha a szeráfok honába, eredeti hazájába vágyakoznék vissza, honnan rövid időre vendégként szállott alá a földre.

A büszkeség földi zománcza, mely a tegnap látott hölgyet annyira jellemzé, érdekes arczvonásairól egészen eltünt, s helyébe nemes megadás és angyali alázat lépett; úgy tetszett, mintha istennel társalgása közben minden földi salak lefoszlott volna e tulvilági lényről.

Szép kezeit mondhatlan varázszsal kulcsolá szüzies keblén keresztül, patyolat inge ezenközben hátrahajolva könyökig láttatá a gömbölyded karok csábitó havát. - Szemei hivő alázattal, s ujra ébredő gyönyör-részegüléssel kémleltek a természet kihívó szépségein. Arczvonásaira lassanként viszszatértek az imája közben szíve fenekére leszállt rózsák. - Az ifjú természet, mely bölcsője felett tavasza virágit szórá el pazarúl, mint szerető édes anya most látatlanul ujra megjelent arczvonásai felékítésére, ragyogó napsugár, s a frissítő harmatos légbe burkoltan.

Fehére patyolat reggeli ruha folyt alá termetén, mely csábító alakját ködfátyolként tünteté elő; fekete bársony öv szorítá öltönyét karcsú derekához, melyről egy két-élű tőr gyöngyös markolata ragyogott; vállára fekete selyem palást simúlt könnyedén; fejét s gazdag hollószin haját turbánszerű fehér kendő fedte. Egész öltözetén, járásán, tekintetén s általában minden mozdulatán szűzi szemérem sugározott utánozhatlan varázsával.

Wesselényinek úgy tetszett, mintha csak most értené a mindenség nagyszerű szépségét, midőn annak legtökélyesebb művét csodálja...

De mint mindennek, úgy e gyönyör-látványnak is végének kellett lennie. Az igéző hölgy rózsát szakajtva le egy sírdombról, - mely hihetőleg a remeteé volt - egy mellékúton ellebegett. - A fák sűrű lombjai csakhamar elfedék Wesselényi kémlő szemei elől. Az ifjú vitéz mint szép álomból ébredő, kinél az ébredés után is megmarad az álmodozó boldogság: tért lassú léptekkel vissza a várba, hol már Báthorit hosszas távozásán nyughatatlankodva találta.