| Nagy Imre Versei |
||
|
|
||
![]() |
||
|
|
||
UGYANAZON ÖRÖMÜNNEPRE UGYANAKKOR. (Mi érezünk; érdem ‘s erőny iránt...) UGYANAKKOR. (Igen! kedves tanitónk! fáradatlan...) HA VÉSZ VIHAR DÖRÖG - - - ÁRPÁD. MEGREZZEN AZ ŐSZ - - - - ALVÓ SZERELEMGYEREK FELETT. EGY BILLETRE. SÍRVERS. SZÍVEM CSALÁDA. UGYANAZON ÖRÖMÜNNEPRE - elszavalva - A’ léti pálya olly igen borús, A’ vándor’ után olly sok a’ tövis, Csak néha nyílik egy örömvirág De hajh! az is nagyon rövid korú. Legszebb, legédesb napja életünknek, Midőn köz hála hódol érdeminkért. Legkedvesebb szívünknek a’ virág, Mit a’ köz tisztelet nyujt pályabérül. Félistenül az érdem’ embere Ha méltányolva látja tetteit. De hajh! munkál gyakorta a’ derék, Naponnan izzad, éjeken viraszt, Mások’ javára testét megfeszíti, Magát áldozza mások’ üdviért: És mégis nincs, ki lássa izzadását. Nincs, nincs ki áldaná a’ gondos őrt, Felejtve lészen minden fáradása, Temetve puszta sírba ő maga. - Megjön virágot öntve a’ tavasz, Lehajlik a’ derék nyugvó’ porára ‘S hantját virágszőnyeggel jegyzi meg; És sírja mégis puszta, jegytelen, Nem áll fölötte emlékül szobor, Melly tetteit híven beszélené Bár néma mégis szózatos kövével. És sírja mégis jegytelen halom, Nem őrzi hamvait hálás tömeg, Felejtve a’ nagy, a’ nemes, derék. Lehunyt, ‘s utána nincs emlékezet Hálát-törő utódok’ ajkain. - Munkálsz Te minjavunkra hív tanitónk. Napod’ feláldozod, fel éjjeled, És tiszta lelked’ nagyszerü iparja’ Irányaul üdvünket tűzi ki. Fosztod varázslóként az észhomályt, Bölcsen tanitod a’ tudatlan elmét, Lefested a’ zavart világ’ alakját, Erényt magasztalsz és gyalázod a’ bünt, ‘S erkölcsi pálczát adsz gyermek-kezünkbe, Hogy a’ lét’ síkos utján el ne essünk ‘S egy szóba fűzve minden tettidet: Te jóltevőnk, atyánk és mindenünk vagy, Te hintesz gondosan magvat szivünkbe, Mellyből időre égi üdv viruland, Ha érező szív’ méhében hevűlt. - Egy érező szív e’ kisded tömeg, Hő hála összehangzó érzete, Nem hulla meddő kősziklára a’ mag, De érező keblekben vert gyököt. Fogadd tehát, fogadd kedves tanitónk! Ez ünnepélynek zsönge áldozatját. Tiéd az ünnepély, mit szentelünk, Mert tőlünk tul is érdemelted ezt. Mi szentelénk, hogy lássa a’ világ: Ma is tud a’ kebel hőn érzeni. Mi szentelénk, érző szív szentelé, Szív, melly tud méltányolni érdemet. Mi szentelénk, és hiv emlékezetben Szentelni fogjuk folyton mindörökké A’ hiv tanitó’ fáradásiért. - UGYANAKKOR. (Mi érezünk; érdem ‘s erőny iránt...) Mi érezünk; érdem ‘s erőny iránt Szép: áldozó kebellel érzeni: Szép: jótevőnket szívimába szőve Jutalmazó hálára olvadozni. Szülék! ti édes földi mindenünk, Bocsássatok meg a’ szent érzeménynek, Melly a’ tanitót zengi tárgyaul. Hiszen, bizony ő nékünk jótevőnk, ‘S a’ gyámkodásnak, melly teher tiétek, Megosztva hordja őri gondjait Ki fosztja fel szemünk’ homályburokját, Ki ád sovárgó elménknek tudást? ‘S míg még sötét a’ léti tömkeleg, Ki gyujt vezér-világot utainkra? Ki őrzi és intézi lépteinket, Ha reszketünk a’ sík talap’ jegén? Ki oktat és ki nyujt kezünkbe kormányt, A’ lét’ zajában biztos óvszerűl? Ki mondja meg, szirt hol rejtőzködik, ‘S habsírba sodró örvény merre tátong? Ki int kerülni a’ csáb’ sirenét? Melly megkötöz bűbájos énekével, ‘S míg bűn’ ölére dőlve szenderegsz, Orozva tépi létvirágidat. Ki mondja meg, mi szép, mi jó, mi nagy, Mi az, mi isteníti a’ halandót?! Valljuk meg, a’ tanitó őrködik Erőtelen tavaszkorunk felett. Intő beszéd foly annak ajkiról És oktatás csepeg méz-édesen. - Mi érezünk, kor-és tantársaim! Tanuja e’ virágba szőtt terem. Mi érezünk, tudunk mi érzeni És áldozó kebellel tettre kelni. Fogadd, fogadd el oh édes tanitónk! Ez ünnepély’ csekély ajándokát; Sziv adja azt, és a’ sziv önmagát Örökre tiszta hálazálogul. UGYANAKKOR. (Igen! kedves tanitónk! fáradatlan...) Igen! kedves tanitónk! fáradatlan Szorgalmadért hálánk örök leend, Örök: miként ki szivet alkotott, Hogy a’ porember tudjon érzeni. Elint körünkből téged’ pályasorsod, Majd nem sokára végzetes kezével, ‘S talán viszontlátás’ reménye nélkül. De megjön egy nap a’ napok’ sorában, Mídőn a’ hamvadott porok felett Megáll az isten angyal-táborával, Szól és viszontteremt a’ semmiből, E’ nap feltámadásnak napja lész. Oh akkor, akkor ujra látni fogjuk, Kit a’ sors elrabolt, a’ sír lezárt. De hajh! ne jöjjön még soká az a’ nap, Midőn Te végre majd leáldozol, ‘S porágyra dőlsz alunni néma álmot. Virulj Te még ‘s ragyogj sok évekig Hír’ és dicsőség’ fénysugáriban, Nagy névre, szívre nagy, lélekre nagy. Ird fel tanítónk! ird föl e’ napot Szelid emlékezet’ betüivel Szivedbe, - mert ez ünnepély tiéd, Te érdemelted, és mi szentelénk, Mi, kiknek ajkain buzogva zeng: Tanitónk éljen, éljen, éljen!! HA VÉSZ VIHAR DÖRÖG - - - Ha vész vihar dörög körűl, Ha
elhagy a’ remény,
E’
tünde csába fény:
Egy van még a’ mi bátorit:Az égi származásu hit. ÁRPÁD. A’ Kisfaludy Társaságnak 1839-ben kitett költői jutalmára készült koszorus Ballada. Jelszó: Nézz Árpádra, magyar! ki hazát állita nemednek. Vörösmarty.
I.Mi zaj riad, mi nép tolong Alpár!
határidon?
Tán még kevés a’ csonthalom,‘S
tusára forr a’ hon?
Lejárt a’ harcz, ül a’ vihar; Zalán
bujdosva fut,
Ha nyilna még az ég alattEgy
más hazához ut.
‘S talán utána vándorol Az
árva néptömeg,
Jött, hogy közös bucsutorátE’
síkon ülje meg?
Elhullt a’ szláv, vagy elfutott, Győzött
a’ szittya kard,
Alpár felett tábor-gyüléstÁlmos’
szülötte tart.
Árpád, a’ hős, az óriás, Mint
bérczi pálmaszál;
Árpád, ki ott a’ nép előtt,Mint
egy hadisten áll.
II. Zajonga még, - ‘s im néma lőn A’
sátorok’ hada:
Fölharsog a’ nagy táborúr’Vezéri
szózata
„Ti hős apák, ti hős fiak! Kik
hiven küzdtetek,
Reám, egy két pillantatig,Népem
figyeljetek.
Bujdosva, árvák, hontalan, Honért
sohajtozánk,
‘S hol egykor villogott
Etel,Kiküzdve
ős hazánk.
Karpát miénk; ‘s tej, méz csorog Karpát’
sziklairul,
Malasztos völgye’ báj ölénÁldásözön
virul.
Hadúrra mondom! itt örök ‘S
nagy lészen a’ magyar;
Csak oh ne! csak ne ontanaRokon
vért honfi kar.
Csak szétvonás ne rázza föl Az
átok’ ostorát:
Nem bántja vész, ‘s nem éri
romA’
béke’ sátorát.
Erőre kél a’ társaság, Ha
népe összeforr,
Hazát, melly egység-elven
áll,Kor
‘s vész el nem sodor.
De hol vad pártdüh háborog, ‘S
fajúlt visszálkodás:
Nincs ott jelen, nincs ott
jövőÜdvére
áldomás.
Ott bűn tenyész, ott tiszta vér Kiált
a’ kínpadon,
Elhullnak a’ jó honfiak,Hogy
sír leend a’ hon.
Oh népem ugy, ugy tedd le most Jövőd
alapkövét,
Ne rontsa párt, ne rendtörésHazád’
gyémánt övét!
Belbéke’ napja hoz, teremt Hazára
fénytavaszt,
Fölötte béke’ őrekéntTörvény
ül és viraszt.
Törvény, kor- és nemzetszerű Törvény’
hatása szent;
Jót őriz az, kínpadra vonÖnző
istentelent.
Törvényeket kell szerzenünk Igazság’
lelkivel!”
- A’ párduczos vezér’ szavátTetszés-zaj
váltja fel.
III. Szerződtek. És a’ fejdelem Megnyitja
vérerét;
Szerinte sorra hat vezérPecsétli
esküjét.
A’ vér csorog, ‘s az áldozó Hőn
lelkesűlve mond:
„Haljon meg, vesszen a’
gonosz,Ki
törvényt tudva ront.
Halál fején! ki vakmerőn Rendet
fog bontani;
Mint e’ pecsétlő eskü-vér,Ugy
folyjon vére ki!”
A’ hallgatót, az érezőt Szent
ihlet hatja meg;
Fölzeng az esküvők utánA’
nagy nemzettömeg.
A’ nemzet’ eskü-szózata Dörögve,
hatva száll;
Igaznak üdvös óra ez,Rendbontónak
halál.
Elzúg, miként tenger-moraj Az
öszves esküszó,
Megáldja bajnok híveitA’
nagy honalkotó.
IV. Eloszlanak. - Vezértüzök Köz
érdek’ csillaga;
Árpád öröm ‘s remény között,Még
ottan áll maga:
„Virulj te hon, ragyogj te nép Nagyságban
ezrekig!”
Mond, milliárdok’ üdviértBuzgón
imádkozik.
A’ harczi hőst, a’ népapát Meghallgatá
az ég;
Virul a’ hon, ragyogva élA’
hősi nemzedék.
És hírben áll a’ puszta tér, Hol
szerződés leve
‘S a’ szerződés’ emlékeűlMa
is Szer a’ neve. -
*
* *
Szer, mint tanuereklye áll Végetlen
ezrekig,
Fölötte hontörténetek’Nemtője
őrködik;
‘S míg csak Szer áll, míg hon leend, Míg
érez a’ kebel:
A’ honfi és emlékezetÁrpádról
énekel.
MEGREZZEN AZ ŐSZ - - - - Megrezzen az ősz, koszorúja lehull A’
hervatag ifju utára,
‘S az ifju epedve magába
borúlBú
száll ki nyögő ajakára.
Emléke a’ mult’ örömére
lobog:És keble szorúl, akadozva dobog. Zengő liget annyi virágaival Még
visszamosolyg kebelének,
De szíve kiégve, reménye
kíhal,Hamvad
tüze képzeletének,
És hesper ha jő, auróra ha
száll:Csak sírra, csak hádes’ ölére talál. Zokogva lehajlik az árva fiú, Megsírja
magát panaszában,
Fürtjére kötözve
halottkoszorú,Fekszik
temető nyoszolyában.
Kél hajnalodó tavasz orma
felettÉs őt nem idézi fel a’ kikelet. Alszik; porain nyög az esteli szél, Sírjának
elűlve homályán,
Hantjára omol szomorú
falevél,Mint
bánat az életi pályán;
De hesper ha jő, auróra ha
száll:Szent béke, remény, hite’ álmainál. Ő boldog! Elysion’ árnyaiban Jár
szelleme sylphida fényben,
‘S csillogva Chitone’
sugáraibanÖmleng
magos aetheri kényben,
‘S míg csattog olympon a’
sphaerai dal,Hír ‘s gloria párosul álmaival. - ALVÓ SZERELEMGYEREK FELETT. Alszol nyugalmasan Kisded
fiú,
Kebled’ nem bántja kín,Gyötrelmi
bú.
Bölcsőd virágbokor, Ernyőd
az ég,
Tündéri szőnyegedCsillagvidék.
Bék őrzi álmaid’ Szelíd
honát,
Mint hófehér galambLebegve
rád.
Bíbor korány ha jő - És
alkonyat,
Meglopja édesenSzűz
csókodat;
És rózsaajkaid Úgy
nyillanak,
Hogy rá fény és homályMosolyganak.
Ébredsz te, mint tetőn Hajnalsugár,
Ébredsz te, és szemedSzülékre
vár.
Anyára gondosan, Ki
ád tejet,
Apára, karjainKi
megszeret.
Aludj tovább, aludj Kis
ringatag!
Oh! csak rokon szemekVirasztanak.
Anyád? ő távol él Fájdalmiban;
Apád? ne kérd fiu,Hol,
merre van.
Majd megtalálod őt Az
életen,
‘S tán elvet, eltaszítA’
hittelen!
És hogy lerombolá Világodat,
Marczongni fogja őtSzörnyű
tudat.
De oh! aludj fiú, Van
dajka még;
Ha érti sorsodatEmber
‘s az ég!
EGY BILLETRE. Szív adja ezt, és tiszta érezet, Őrizze szív, és hű emlékezet. SÍRVERS. Nőtt, virult korának hajnalában -
- miként reményvirág,
Most halottan fekszik
fátyolában,Arcza
hervadt, arcza gyászvirág.
Csak tíz év mosolyga még
felette‘S hajh! vihar jött és őt eltemette. Bús fohász kél hamva’ sátoránál, Szülék,
testvérek’ fohásza az;
Oh ne sírjatok rideg
poránál,Létre
költi azt fel egy tavasz;
Felderűl a’ sír’ borult
homálya‘S a’ halottnak nyílik égi pálya. SZÍVEM CSALÁDA. Karácsonkor. Szívem’ családa Jó
ünnepet,
Szelíd, keresztényÉrzelmeket!
Én más vidéki Vendég
vagyok,
Egekbe híttakAz
angyalok,
’S ha feltalálom A’
hit-hazát:
Úgy béke véledKedves
család.
|
||
|
|
||
![]() |