Nagy Imre Versei





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre






UGYANAZON ÖRÖMÜNNEPRE.. 1
UGYANAKKOR. (Mi érezünk; érdem ‘s erőny iránt...) 2
UGYANAKKOR. (Igen! kedves tanitónk! fáradatlan...) 3
HA VÉSZ VIHAR DÖRÖG - - - 4
ÁRPÁD. 4
MEGREZZEN AZ ŐSZ - - - - 7
ALVÓ SZERELEMGYEREK FELETT. 8
EGY BILLETRE. 9
SÍRVERS. 9
SZÍVEM CSALÁDA. 10

 
UGYANAZON ÖRÖMÜNNEPRE
- elszavalva -
 
A’ léti pálya olly igen borús,
A’ vándor’ után olly sok a’ tövis,
Csak néha nyílik egy örömvirág
De hajh! az is nagyon rövid korú.
Legszebb, legédesb napja életünknek,
Midőn köz hála hódol érdeminkért.
Legkedvesebb szívünknek a’ virág,
Mit a’ köz tisztelet nyujt pályabérül.
Félistenül az érdem’ embere
Ha méltányolva látja tetteit.
De hajh! munkál gyakorta a’ derék,
Naponnan izzad, éjeken viraszt,
Mások’ javára testét megfeszíti,
Magát áldozza mások’ üdviért:
És mégis nincs, ki lássa izzadását.
Nincs, nincs ki áldaná a’ gondos őrt,
Felejtve lészen minden fáradása,
Temetve puszta sírba ő maga. -
Megjön virágot öntve a’ tavasz,
Lehajlik a’ derék nyugvó’ porára
‘S hantját virágszőnyeggel jegyzi meg;
És sírja mégis puszta, jegytelen,
Nem áll fölötte emlékül szobor,
Melly tetteit híven beszélené
Bár néma mégis szózatos kövével.
És sírja mégis jegytelen halom,
Nem őrzi hamvait hálás tömeg,
Felejtve a’ nagy, a’ nemes, derék.
Lehunyt, ‘s utána nincs emlékezet
Hálát-törő utódok’ ajkain. -
Munkálsz Te minjavunkra hív tanitónk.
Napod’ feláldozod, fel éjjeled,
És tiszta lelked’ nagyszerü iparja’
Irányaul üdvünket tűzi ki.
Fosztod varázslóként az észhomályt,
Bölcsen tanitod a’ tudatlan elmét,
Lefested a’ zavart világ’ alakját,
Erényt magasztalsz és gyalázod a’ bünt,
‘S erkölcsi pálczát adsz gyermek-kezünkbe,
Hogy a’ lét’ síkos utján el ne essünk
‘S egy szóba fűzve minden tettidet:
Te jóltevőnk, atyánk és mindenünk vagy,
Te hintesz gondosan magvat szivünkbe,
Mellyből időre égi üdv viruland,
Ha érező szív’ méhében hevűlt. -
Egy érező szív e’ kisded tömeg,
Hő hála összehangzó érzete,
Nem hulla meddő kősziklára a’ mag,
De érező keblekben vert gyököt.
Fogadd tehát, fogadd kedves tanitónk!
Ez ünnepélynek zsönge áldozatját.
Tiéd az ünnepély, mit szentelünk,
Mert tőlünk tul is érdemelted ezt.
Mi szentelénk, hogy lássa a’ világ:
Ma is tud a’ kebel hőn érzeni.
Mi szentelénk, érző szív szentelé,
Szív, melly tud méltányolni érdemet.
Mi szentelénk, és hiv emlékezetben
Szentelni fogjuk folyton mindörökké
A’ hiv tanitó’ fáradásiért. -
 
 
UGYANAKKOR.
(Mi érezünk; érdem ‘s erőny iránt...)

 
Mi érezünk; érdem ‘s erőny iránt
Szép: áldozó kebellel érzeni:
Szép: jótevőnket szívimába szőve
Jutalmazó hálára olvadozni.
Szülék! ti édes földi mindenünk,
Bocsássatok meg a’ szent érzeménynek,
Melly a’ tanitót zengi tárgyaul.
Hiszen, bizony ő nékünk jótevőnk,
‘S a’ gyámkodásnak, melly teher tiétek,
Megosztva hordja őri gondjait
Ki fosztja fel szemünk’ homályburokját,
Ki ád sovárgó elménknek tudást?
‘S míg még sötét a’ léti tömkeleg,
Ki gyujt vezér-világot utainkra?
Ki őrzi és intézi lépteinket,
Ha reszketünk a’ sík talap’ jegén?
Ki oktat és ki nyujt kezünkbe kormányt,
A’ lét’ zajában biztos óvszerűl?
Ki mondja meg, szirt hol rejtőzködik,
‘S habsírba sodró örvény merre tátong?
Ki int kerülni a’ csáb’ sirenét?
Melly megkötöz bűbájos énekével,
‘S míg bűn’ ölére dőlve szenderegsz,
Orozva tépi létvirágidat.
Ki mondja meg, mi szép, mi jó, mi nagy,
Mi az, mi isteníti a’ halandót?!
Valljuk meg, a’ tanitó őrködik
Erőtelen tavaszkorunk felett.
Intő beszéd foly annak ajkiról
És oktatás csepeg méz-édesen. -
Mi érezünk, kor-és tantársaim!
Tanuja e’ virágba szőtt terem.
Mi érezünk, tudunk mi érzeni
És áldozó kebellel tettre kelni.
Fogadd, fogadd el oh édes tanitónk!
Ez ünnepély’ csekély ajándokát;
Sziv adja azt, és a’ sziv önmagát
Örökre tiszta hálazálogul.
 
 
UGYANAKKOR.
(Igen! kedves tanitónk! fáradatlan...)

 
Igen! kedves tanitónk! fáradatlan
Szorgalmadért hálánk örök leend,
Örök: miként ki szivet alkotott,
Hogy a’ porember tudjon érzeni.
Elint körünkből téged’ pályasorsod,
Majd nem sokára végzetes kezével,
‘S talán viszontlátás’ reménye nélkül.
De megjön egy nap a’ napok’ sorában,
Mídőn a’ hamvadott porok felett
Megáll az isten angyal-táborával,
Szól és viszontteremt a’ semmiből,
E’ nap feltámadásnak napja lész.
Oh akkor, akkor ujra látni fogjuk,
Kit a’ sors elrabolt, a’ sír lezárt.
De hajh! ne jöjjön még soká az a’ nap,
Midőn Te végre majd leáldozol,
‘S porágyra dőlsz alunni néma álmot.
Virulj Te még ‘s ragyogj sok évekig
Hír’ és dicsőség’ fénysugáriban,
Nagy névre, szívre nagy, lélekre nagy.
Ird fel tanítónk! ird föl e’ napot
Szelid emlékezet’ betüivel
Szivedbe, - mert ez ünnepély tiéd,
Te érdemelted, és mi szentelénk,
Mi, kiknek ajkain buzogva zeng:
Tanitónk éljen, éljen, éljen!!
 
 
HA VÉSZ VIHAR DÖRÖG - - -
 
Ha vész vihar dörög körűl,
Ha elhagy a’ remény,
E’ tünde csába fény:
Egy van még a’ mi bátorit:
Az égi származásu hit.
 
 
ÁRPÁD.
A’ Kisfaludy Társaságnak 1839-ben kitett költői jutalmára készült koszorus Ballada.
 
Jelszó: Nézz Árpádra, magyar! ki hazát állita
nemednek.
Vörösmarty.
I.
 
Mi zaj riad, mi nép tolong
Alpár! határidon?
Tán még kevés a’ csonthalom,
‘S tusára forr a’ hon?
 
Lejárt a’ harcz, ül a’ vihar;
Zalán bujdosva fut,
Ha nyilna még az ég alatt
Egy más hazához ut.
 
‘S talán utána vándorol
Az árva néptömeg,
Jött, hogy közös bucsutorát
E’ síkon ülje meg?
 
Elhullt a’ szláv, vagy elfutott,
Győzött a’ szittya kard,
Alpár felett tábor-gyülést
Álmos’ szülötte tart.
 
Árpád, a’ hős, az óriás,
Mint bérczi pálmaszál;
Árpád, ki ott a’ nép előtt,
Mint egy hadisten áll.
 
II.
 
Zajonga még, - ‘s im néma lőn
A’ sátorok’ hada:
Fölharsog a’ nagy táborúr’
Vezéri szózata :
 
„Ti hős apák, ti hős fiak!
Kik hiven küzdtetek,
Reám, egy két pillantatig,
Népem figyeljetek.
 
Bujdosva, árvák, hontalan,
Honért sohajtozánk,
‘S hol egykor villogott Etel,
Kiküzdve ős hazánk.
 
Karpát miénk; ‘s tej, méz csorog
Karpát’ sziklairul,
Malasztos völgye’ báj ölén
Áldásözön virul.
 
Hadúrra mondom! itt örök
‘S nagy lészen a’ magyar;
Csak oh ne! csak ne ontana
Rokon vért honfi kar.
 
Csak szétvonás ne rázza föl
Az átok’ ostorát:
Nem bántja vész, ‘s nem éri rom
A’ béke’ sátorát.
 
Erőre kél a’ társaság,
Ha népe összeforr,
Hazát, melly egység-elven áll,
Kor ‘s vész el nem sodor.
 
De hol vad pártdüh háborog,
‘S fajúlt visszálkodás:
Nincs ott jelen, nincs ott jövő
Üdvére áldomás.
 
Ott bűn tenyész, ott tiszta vér
Kiált a’ kínpadon,
Elhullnak a’ jó honfiak,
Hogy sír leend a’ hon.
 
Oh népem ugy, ugy tedd le most
Jövőd alapkövét,
Ne rontsa párt, ne rendtörés
Hazád’ gyémánt övét!
 
Belbéke’ napja hoz, teremt
Hazára fénytavaszt,
Fölötte béke’ őreként
Törvény ül és viraszt.
 
Törvény, kor- és nemzetszerű
Törvény’ hatása szent;
Jót őriz az, kínpadra von
Önző istentelent.
 
Törvényeket kell szerzenünk
Igazság’ lelkivel!”
- A’ párduczos vezér’ szavát
Tetszés-zaj váltja fel.
 
III.
 
Szerződtek. És a’ fejdelem
Megnyitja vérerét;
Szerinte sorra hat vezér
Pecsétli esküjét.
 
A’ vér csorog, ‘s az áldozó
Hőn lelkesűlve mond:
„Haljon meg, vesszen a’ gonosz,
Ki törvényt tudva ront.
 
Halál fején! ki vakmerőn
Rendet fog bontani;
Mint e’ pecsétlő eskü-vér,
Ugy folyjon vére ki!”
 
A’ hallgatót, az érezőt
Szent ihlet hatja meg;
Fölzeng az esküvők után
A’ nagy nemzettömeg.
 
A’ nemzet’ eskü-szózata
Dörögve, hatva száll;
Igaznak üdvös óra ez,
Rendbontónak halál.
 
Elzúg, miként tenger-moraj
Az öszves esküszó,
Megáldja bajnok híveit
A’ nagy honalkotó.
 
IV.
 
Eloszlanak. - Vezértüzök
Köz érdek’ csillaga;
Árpád öröm ‘s remény között,
Még ottan áll maga:
 
„Virulj te hon, ragyogj te nép
Nagyságban ezrekig!”
Mond, milliárdok’ üdviért
Buzgón imádkozik.
 
A’ harczi hőst, a’ népapát
Meghallgatá az ég;
Virul a’ hon, ragyogva él
A’ hősi nemzedék.
 
És hírben áll a’ puszta tér,
Hol szerződés leve
‘S a’ szerződés’ emlékeűl
Ma is Szer a’ neve. -
 
* * *
 
Szer, mint tanuereklye áll
Végetlen ezrekig,
Fölötte hontörténetek’
Nemtője őrködik;
 
‘S míg csak Szer áll, míg hon leend,
Míg érez a’ kebel:
A’ honfi és emlékezet
Árpádról énekel.
 
 
MEGREZZEN AZ ŐSZ - - - -
 
Megrezzen az ősz, koszorúja lehull
A’ hervatag ifju utára,
‘S az ifju epedve magába borúl
Bú száll ki nyögő ajakára.
Emléke a’ mult’ örömére lobog:
És keble szorúl, akadozva dobog.
 
Zengő liget annyi virágaival
Még visszamosolyg kebelének,
De szíve kiégve, reménye kíhal,
Hamvad tüze képzeletének,
És hesper ha jő, auróra ha száll:
Csak sírra, csak hádes’ ölére talál.
 
Zokogva lehajlik az árva fiú,
Megsírja magát panaszában,
Fürtjére kötözve halottkoszorú,
Fekszik temető nyoszolyában.
Kél hajnalodó tavasz orma felett
És őt nem idézi fel a’ kikelet.
 
Alszik; porain nyög az esteli szél,
Sírjának elűlve homályán,
Hantjára omol szomorú falevél,
Mint bánat az életi pályán;
De hesper ha jő, auróra ha száll:
Szent béke, remény, hite’ álmainál.
 
Ő boldog! Elysion’ árnyaiban
Jár szelleme sylphida fényben,
‘S csillogva Chitone’ sugáraiban
Ömleng magos aetheri kényben,
‘S míg csattog olympon a’ sphaerai dal,
Hír ‘s gloria párosul álmaival. -
 
 
ALVÓ SZERELEMGYEREK FELETT.
 
Alszol nyugalmasan
Kisded fiú,
Kebled’ nem bántja kín,
Gyötrelmi bú.
 
Bölcsőd virágbokor,
Ernyőd az ég,
Tündéri szőnyeged
Csillagvidék.
 
Bék őrzi álmaid’
Szelíd honát,
Mint hófehér galamb
Lebegve rád.
 
Bíbor korány ha jő -
És alkonyat,
Meglopja édesen
Szűz csókodat;
 
És rózsaajkaid
Úgy nyillanak,
Hogy rá fény és homály
Mosolyganak.
 
Ébredsz te, mint tetőn
Hajnalsugár,
Ébredsz te, és szemed
Szülékre vár.
 
Anyára gondosan,
Ki ád tejet,
Apára, karjain
Ki megszeret.
 
Aludj tovább, aludj
Kis ringatag!
Oh! csak rokon szemek
Virasztanak.
 
Anyád? ő távol él
Fájdalmiban;
Apád? ne kérd fiu,
Hol, merre van.
 
Majd megtalálod őt
Az életen,
‘S tán elvet, eltaszít
A’ hittelen!
 
És hogy lerombolá
Világodat,
Marczongni fogja őt
Szörnyű tudat.
 
De oh! aludj fiú,
Van dajka még;
Ha érti sorsodat
Ember ‘s az ég!
 
 
EGY BILLETRE.
 
Szív adja ezt, és tiszta érezet,
Őrizze szív, és hű emlékezet.
 
 
SÍRVERS.
 
Nőtt, virult korának hajnalában
- - miként reményvirág,
Most halottan fekszik fátyolában,
Arcza hervadt, arcza gyászvirág.
Csak tíz év mosolyga még felette
‘S hajh! vihar jött és őt eltemette.
 
Bús fohász kél hamva’ sátoránál,
Szülék, testvérek’ fohásza az;
Oh ne sírjatok rideg poránál,
Létre költi azt fel egy tavasz;
Felderűl a’ sír’ borult homálya
‘S a’ halottnak nyílik égi pálya.
 
 
SZÍVEM CSALÁDA.
Karácsonkor.
 
Szívem’ családa
Jó ünnepet,
Szelíd, keresztény
Érzelmeket!
 
Én más vidéki
Vendég vagyok,
Egekbe híttak
Az angyalok,
 
’S ha feltalálom
A’ hit-hazát:
Úgy béke véled
Kedves család.





Lap tetejére