Versek


	Nagy Imre Versei



	1840. E’ KEBELBEN --- 1 ÓDA NAPÓLEONHOZ. 1 HATTYÚ-DAL. 2 E’ KEBELBEN --- töredék. - - E’ kebelben Kín’ fáklyája ég, Bús halotta a’ szív, Sírja veszteség. Enmagam miként egy Gyászos síri jel Állok fájdalomnak Gyötredelmivel. Sírfa, néma, szótlan, - Néma, szótlan én - Szó, mint sajka elvész Mély kín’ tengerén. Sírfán vándor emlék- Iratot talál, Tolmácsul szememben Bánat’ árja áll. ÓDA NAPÓLEONHOZ. Lord Byron után. Sorsod eldőlt; válni kell, vezér-hős! Itt kell hagynod hív tiéidet. Mondanám én - oh de hol vegyek szót - A’ kebeldúló érzelmeket. Mint barát és nő iránt szív érez - Van magosb, van lángzóbb érezet. - Forrt hozzád egy nemzet, bízva benned; Ha csatára hordozá kezed. Minden hősök nagyságod’ tanui, Zengi fönséged’ kor és idő, Sok nagyot legyőzött a’ világ már Kebleden tompult veszély ‘s erő. Vívtam én is néha oldalodnál, És sirattam a’ csaták’ fiát, A’ ki dőlt, és hős, téged’ kiáltott Küzdve a’ lerontó végcsatát. Vesztem volna inkább a’ csatában, Mint megérjem e’ sötét jövőt, Nincs hived, hős, senki annyi közzül, Bé az árulás’ cselszörnye szőtt. Hajh! ki zárja sorsod’ még szivére, Óv-e vésztől vagy csak egy paizs? Én örömmel hordanám csapásod’, Kedves lenne börtön, kínpad is. Társaid, kik hűséget fogadtak, Hittörőleg széledeztek el, ‘S kik körötted udvarolva forrtak, Nincs csak egy is, nincs hozzád közel. Csak bírnád hős a’ roppant világot, ‘S osztanál trónt, és rab-nemzetet, Hozna majd barát szív hódolattal De titokban, pártos érzetet. Isten áldjon, oh barát, király, hős! Még fohászom eddig nem zavart; Egy fohász reád hat, mint ezer hang - ‘S im feléd nyujtok könyörgve kart: Oszd meg kínod’, oszd meg a’ nyomó súlyt, Kínra van szívem, van súlyra váll: Hadd fussak szent lánggal ellenébe Átoknak, vagy bár legyen halát. HATTYÚ-DAL. Csak nehány nappal a’ költő halála előtt. Meddig ülsz még földi kín’ homálya, Meddig még elhervadt arczimon? Nyíl-e békeintő égi pálya Túl kiszenvedett fájdalmimon? Hajh! rövid lét hosszú bánatoddal, És te isten! sújtoló karoddal. Pillanatnyi kéj virúlt előttem, Szívderű’ tavasz sugárain, Napjaim közé reményt ha szőttem, Dúlt csak és csak mindég szikla kín. És kín és kebel mig igy vivának Szép reményim elfogyatkozának. Nap jön és megy; és a’ hervadásnak Lángkönyűi forrnak arczomon, És időtlen hantot kínok ásnak, Irgalom nincs írva sorsomon; Életem lezajlik habzajával Béborítva lengő fátyolával. Reng szívem, mint hullám-hányta sajka, Bennem elfagy minden érzemény. Néma, zárt az elhalónak ajka, Szemfedője gyászba hullt remény, Szemfedőm reménygyász; ah reméltem, És csak harczot, rontó harczot éltem. Meghalok; jön eljegyző halálom, És rideg honába eltemet: De szelid lesz a’ közös nagy álom, Testvér tesz le sírba engemet, ‘S míg lefordul szép korom’ virága: Földerűl reám a’ hit’ világa. Vágyim és szívképek, kik valátok, Oszlotok, kihűlt a’ hő kebel; És ti egy-két tiszta hív barátok Búsan állotok, mint síri jel. Hull könyű a’ hamvadó’ porára; Alszik ő, nem ébred föld’ zajára.