Versek


	Nagy Imre Versei



	MULANDÓSÁG. 1 ÁRVA. 2 KIVÁNDORLÓ. 3 BÖLCSŐ-DAL. 4 LENGYEL GYÁSZ. 4 NYILATKOZÁS. 5 SOHAJTÁS. 6 ONOMASTICON. (Nevednek ünnepén...) 6 N. VÁRADI LÖVÉSZ ÉPÜLETBE FELIRATÚL. 8 EMLÉKKÖNYVBE. 8 MULANDÓSÁG. A’ rózsa, melly a’ hajnal’ harmatában Kifejlik és mosolygva létre kél, És balzsamillatárnak özönében Virúlva imbolyg lányka fürtinél Bágyadva hervad el délnap’ hevétől ‘S a’ földre szórja gyönge játszi szél, Majd a’ gyász síron hamvad bíborával, Hol szunnyad a’ lány szendergő porával. Jön a’ vándor, meglátja a’ keresztet, Magához inti a’ még uj halom, Közelg, mind inkább inkább dúlja keblét Homályos sejtés, titkos vonzalom, ‘S a’ sír kövére húllva pillanatja, Lesujtva szívbu, néma fájdalom, Nap megy, jön éj, ‘s a’ hold’ szelid sugára Szánó harmattal hulladoz porára. Évek sülyednek a’ mult’ éjjelébe, És csarnok áll a’ rokkant sírokon, Csarnokban kedv- ’s öröm között ölelget Magzat szülét, ez azt, rokont rokon; A’ termekben taps, vigalom tanyázik, És béke trónol a’ vártornyokon; Röpül a’ gyors idő, ‘s a’ puszta várnak Kőromjain baglyok víjongva járnak. Rontó viszontság nyomja a’ világot, Enyészettel vív a’ parányi lét, Meghódol ez, ‘s a’ vad győző enyészet, Reáborítja nemlét’ éjjelét; Század kimélte obeliszk leomlik, A’ vén idő elsöpri hely-jelét; Ledőlt Babilon, a’ világ’ csodája, - Zajongva ront mulandóság’ viszálya. ÁRVA. „Széles nagy a’ világ, - Kelj árva fi, Á’ végtelenbe jajt Kiáltani. Ha föl nem költheted Halottadat: Nyersz tán helyette mást Az ég alatt. Lesz tán, ki értve gyász Inségedet: Sorsodra szőni fog Reményt ‘s hitet.” Fölsírt az árva fi Fájdalmason, De nem hallotta meg Jaját a’ hon. Kelt, járt az árva fi, Városba tért, Látott kaján ürügy - Ontotta vért. Látott bün ‘s fertelem’ Korhadt padát, ‘S agyát emlékezet Lobogta át. „Apám itt áldozál Szent elv miatt, Bakó itt nyirta ősz Hajszálidat. ‘S mert véred átfakadt Erembe is: Bakó’ pallosa sujt Hát engem is! Legyen, - de melly hozá Bukásodat - Önkény felett török Hozzád utat.” Szól, - ‘s jogfertőztető Bünt irtani, Üvöltve elrohan Az, árva fi. KIVÁNDORLÓ. Megbocsáss szegény hazám Hogyha néma e’ kebel, Tünde lant zendüljön itt: Hangja sziklán téved el, ‘S honnak üdvös érzetért Ont az önkény tiszta vért. Megbocsáss szegény hazám, Ha panaszt zokog fiad, Följajdúl ha kínosan Sujtoló csapás miatt. ‘S mert közüdvre áldozott, Nyer bakót és vérpadot. Megbocsás szegény hazám, Nem renditne meg halál, Ha közüdv virulna fel Hű fiadnak hamvinál. De fölötte őr viraszt, Kél ha el-’ s kitépni azt. Megbocsáss szegény hazám Ha fiad kivándorol Jobb hazába, hol jogot Nem tipor le a’ pokol. Hol békülve ássa meg Sírját a’ rezgő öreg. Megbocsáss szegény hazám És te átok-fogta nép, Nép, mellyet határtalan Önkény’ gyilkos karja tép, Hon te, hajdan szép, dicső, Nép te, egykor harcztörő! Megbocsáss szegény hazám, Nincs üdvödre áldomás, Míg dörög rom-istened A’ vad észak-óriás - Nép-halott sír-tájidon Isten hozzád árva hon. BÖLCSŐ-DAL. Gyermekcse! szunnyadj Bölcsőd’ ölén, Naponnan éjen Ringatlak én. Bölcsőnek álma Minő malaszt: Te nem tudod még Kicsinyke! azt. De megjön egykor Unalma majd, ‘S gond törte tested Álmot sohajt. És nagyszerű lész Mellyet talál Sirálma, hamvkert’ Szent árnyinál. De mért zavarlak Panasszal én? Álmod’ pihend ki Bölcsőd’ ölén. LENGYEL GYÁSZ. Lengyel ifju, lengyel lány, Végig néz az ős hazán; Ős hazájok sírhalom, Nagy halottja szent, Jog, szabadság hamvadoz ‘S nemzet’ léte bent. Lengyel ifju, lengyel lány, Gyászt lobogtat ős hazán, Néma buja végtelen, Kínja olly nehéz, Nemzetek’ fölkentire Üdv-könyörgve néz. Lengyel ifju, lengyel lány Esdve néz tul ős hazán, Őshazán túl nagy világ, Szívtelen, hideg, Egy nemzet’ halála még Nem rezzenti meg. Lengyel ifju, lengyel lány, Följajdúl az ős hazán, Ős hazán tul nincs hazád Inség-dúlta pár, Bent az észak-szörnyeteg’ Vad csoportja jár. Lengyel ifju, lengyel lány, Hajh! ne sírj az ős hazán. Élve nagy volt és dicső, Halva szent hazád, Egy nap, élni látja még A’ lengyel hazát. NYILATKOZÁS. Oh lány! kit isten is Örülve néz egén, Bün-e ha üdvömül Forrón szeretlek én?! Szeretlek - oh imád E’ sziv, mint istenét, Oltári lánggal ég Hő vágyiban feléd. De sorsom olly nehéz, Kínom határtalan Mert szép reményimen Kétség’ gyász fátyla van. Oh lány! ne mondj igent, Oh lány ne mondj nem-et: Amaz kéj-árba fojt, E’ másik eltemet. Hagyj élni-élni még, Imádni bájidat, Édes reményleni Viharzó kín alatt. ‘S ha majd lassudadan Elhamvad e’ kebel: Oh lányka! hidd a’ hív Éretted ége el. SOHAJTÁS. (Mahlman után németből) Zöld fűszál integet felém Anyámnak hamvirul, Ajándokot kinek vigyek Ha viola virul? Ah jó anyám! mi távol messzeség, Lakod, hol csillagként ragyogsz, az ég. Anyám! hozzád hosszu az út, ‘S kihez forduljak én? Nélküled árva mit tegyek Koromnak reggelén? Nincs, a’ ki földerítné keblemet, ‘S miként te, ugy szeretne engemet. Tüntess föl álmimon szelid Vigasztalás’ sugárait: Az árva szív boldogtalan Ha vérző keble’ kínait - Bár számosan vagynak barátai - Nem ringatják részvét,’ hű karjai. ONOMASTICON. (Nevednek ünnepén...) Nevednek ünnepén Hidd, kedves jó atyánk! Hálás örömre ‘s hő Érzetre gyuladánk. Hő érzetekre föl Méltán hevülhetünk, ‘S örömre, - életed Mert a’ mi életünk. És élsz Te még! neved’ E’ mostan ünnepét Fohászaink szerint Atyánk! megérhetéd. ‘S mi érzetet teremt Bennünk az égmalaszt: Tettben valódilag Miként jelentsük azt? Ten fődre küldenénk Csillagfény koszorút: De hajh! csillag felé Zárt a’ szűk földi út. ‘S miért is fődre az Ég’ tünde csillaga? Atya, - család között, Csillag, sőt nap maga. Reményünk’ csillaga Reményünk’ napja Te! Hozzád lebeg hevült Keblünknek érzete. Az égi csillagok Fohászt nem értenek, Örök némán hideg Kristályként fénylenek; Hozzád, reménynapunk Ha szól szivünk panaszt; Megérted ‘s hallgatod Szelíd részvéttel azt; Fejünkről elveszed A’ gondnak fátyolát. Lelked lelkünkbe üdv - Sugárral lángol át. ‘S miként lelkünkben üdv - Derűt lelked teremt: Úgy csak feléd lebeg Hálánk, melly tiszta, szent. Mennénk, mint gondolat, Mint szél olly hirtelen, Nevednek ünnepén Lehetnénk hogy jelen; ‘S bár hő vágy nyujtat is Feléd fiui kart: Mennünk oh! nem lehet, Mert sorsunk kötve tart. Hálás emlékezet Hogy bennünk még is él: Nyilvánosítsa azt E’ tisztelő levél. N. VÁRADI LÖVÉSZ ÉPÜLETBE FELIRATÚL. Nagy szív’ előtt fő czél a’ hon’ java, A’ hon’ javára csak köz értelem, Csak frigyesűlt testvér ipar vezet. Ott boldog, ott díszlik, virúl a’ hon. Hol a’ nemes, polgár barátilag Egymást ölelve, - vívja szent ügyét. * * * Éljen Ferdinánd, sokára Tünjön léte’ napsugára; Míg boldogitja ő e’ hont: E’ hon szeresse őt viszont. EMLÉKKÖNYVBE. Mosolygó arczu mult felett Tavasz-szelíd emlékezet, Jelenre üdvös érzemény, Jövőre rózsaszép remény, Valósult vágy remény után, Lét: mint virágfüzér, Ez az, mit lány, a’ távozó Tenéked esdve kér.