Versek


	Nagy Imre Versei



	ŐSZ’ VÉGÉN. 1 BÚCSU. (Társaim korra szívre! tiszta...) 2 VÁNDOR.. 3 HÁBORÚ. 4 SZAKÁL. 5 TEMETŐ. 6 FÖLLEGEKHEZ. 7 SZEM. 8 ÉG. 9 KÉRELEM. 10 ŐSZ’ VÉGÉN. Búsan nyög a’ fuvalm, Mint gyászos síri dal, Vegyűlten elmaradt Árvák fohászival, - Vagy mint utó-sohaj Haldokló’ ajkain, Midőn főpontra gyűlt Testén a’ földi kín. Ah! vég-fohász ez is, E’ völgy-zokogta szél, A’ nagy természeté, Melly már csak félig él. Ott áll legörbedett Vállakkal, mint öreg, Kinek szép napjait, Nagy bánat ölte meg. Ott áll, alatta a’ Láb ingva rezgedez; Évit megélt család- Atya’ hű mássa ez. Ott áll, és reszkető Kézzel számolja meg Ezüst hajszálait Az áldozó öreg. Ott áll, és homlokán Vésett vihar-nyomok, Márványtűkörre hullt Időzilált romok. Ott áll, behúnyva mély Gödörbe szállt szemét Igy várja a’ kegyes Halála’ éjjelét. Ott áll, utána egy Sötét éjféli ház, Előtte nyílva sír, - Ő kor-rongálta váz. Ott áll, még egy fohász Hörög ki kebliből, ‘S a’ roskadott öreg Fagyos görönyre dől. Fölötte végzetes Sárgúlt levél zörög, Hirdetve, ég alatt Hogy semmi sincs örök. Csak erény az, mi kor, Idő után is él, ‘S a’ hamvadó felől Itéletet beszél. BÚCSU. (Társim korra szívre! tiszta...) Társaim korra szívre! tiszta Lelkű jó barátok, Kik hív érzet-olvadásban Testvérim valátok, - Földereng a’ múlt’ egéből Emléktek’ sugára A’ szülői őrkarokról Szálló’ távolára. Hajh! mert végzetes kezével Sorsomnak vezére, Hadtörők’ vitéz sorába - Int Lemberg’ ölére. ‘S míg szelíd emlék világol Rám ábrándozóra: Szivet áldoz és könyűt az Édes-kínos óra. Válok ime, mondva búcsút „Isten veletek” kel, - Vajha legyetek viszontag Áldó érzetekkel. VÁNDOR Állok Karpat felett Ős bércz’ fokán, A’ vén idő’ mohos Szirthomlokán. Hozzám leszólnak a’ Szomszéd egek, Alattam úsznak el A’ föllegek. Belátom a’ magyar Testvér hazát, Melly annyi vészeken Nyomorga át. Szemembe tűnik egy Nemzet-tömeg ‘S keblem’ nagy érezet Döbbenti meg. És e’ nagy érezet Szívgerjelem, Szent tárgya ennek: hon, Nép, fejdelem. Hon, melly veszély után Békét talált; Nép, melly kiszunnyadá A’ nagy halált, - Halált, mit rá Mohács És Várna mért, És hajh! - de sorsa im Virágot ért. Király, ki rajta őr- Gonddal viraszt, ‘S teremt a’ nép fölé Örök tavaszt. ‘S király ha milliók’ Üdvére él, Nagyobb a’ milliók’ Nagy üdvinél. Működve hon’ javán Élj nagy király! Ikerhon! ezrekig Virúlva állj. Polgári! tégyetek Testvérekül: ‘S hozzátok isten is Leszáll ‘s örűl. Zengd bércz e’ nemzetet, Királyt, hazát; ‘S a’ vándor rajtad üt Örök tanyát. ‘S egekbe írja fel Mit láta ‘s tőn - Hírtemplomot rakand Kőszál-tetőn. HÁBORU. Mi az, mi békes hon fölé Vérfölleget borit? Mi az, mi el - ‘s kitépi a’ Nemzet’ virágait? Mi az, mi egy nemzet-tömeg’ Szívébe dúlva vág, Hogy ing az a’ csapásra, mint Félig letört faág. Mi az, mi összeront hajót, Gépelyt tipor, köt észt, Erőt tör, és vadúl veszett Mételyt lehell ‘s tenyészt. Mi onta vért, mi költe gyászt Mohács! határidon, Hol annyi ezret és királyt Vesztett az árva hon. És Várna, Várna! téged is Mi dönte-ronta el - Te annyi hősök’ hamvira Dőlt síri puszta jel. Mi az, hogy Várna, tériden Vért izzad a’ mező, És rút karóra tűzve áll Szentelt királyi fő. És téged óh Rákos! miért Jelölt ki vérkereszt? Mi lőn pogány keresztelőd, Mi rótta vérrel ezt? Mi az, mi hogy ha hon fölé Zászlót dörögve tűz: Elszáll a’ béke, mint galamb, Ha üt lakába tűz: Mi az, mi köz nyugalmat öl, Öl irtva nemzetet? -- Harcz, háború ez, - a’ pokol’ Ármánya föld felett. Oh nyujtsd ki szentelt jobbodat Király hatalmason, Tégy tisztedűl, így nem kiált Átkot reád a’ hon. Erő és értelem-tanács Fejdelmi fegyvered, Használd honüdvre, úgy a’ hív Nép áld, imád, szeret. - SZAKÁL. Ha volna volna bár Kondor szőrkoszorú E’ sima arcz körött, - Szól a’ botor fiú. Mi szép a’ férfi arcz Ha körzi azt szakál, Szebb a’ varázs kecsű Leány’ hab-arczinál. Erővonásain Nagyságnak árnya ül, Mellyekre bájosan Göndör selyem terül. Illy arcz idézi föl A’ bajnok Attilát, A’ harczok’ istenét, Bántója’ lángnyilát. Hozd meg kor e’ kebel’ Forró kivánatát, És érte áldozó Hálát az ajak ád. - Oh balgatag fiú! Miért kívánod azt, Mi hogyha megjövend, Boszút hozand ‘s panaszt. Panaszt hozand, ‘s redőt Hirdetve ősz telet, Melly majd havazni fog Hajfürtjeid felett. Közelb közelb ragad Sírodhoz a’ szakál, Egy egy letünt napod Minden kondorka szál. - Olly tárgy után eped Gyakorta a’ kebel, Minek birása őt Kínozva veszti el. - TEMETŐ. Éjfél’ tanyája, néma lak, Nyugvást adó vidék, Föléd az isten’ arcziról Szelid remény ‘s hit ég. Nem zajlik itt az árva lét, Nincs bú, keserv, panasz, Gyanuba vett kalandorúl Kitiltva jajgat az. Nincs itt méltatlan üldözés, Nem fojt erőnyt kaján, Ki álnok arczot öltve jár A’ szívek’ ajtaján. Jár, és hol írva állanak Honüdv javalta szók, A’ szentre is mérget fakaszt, Mint mézre ronda pók. Békóba verve nem nyög itt Törvényes elviért - Jog’ és közügy’ nagy embere Kit önkény’ gyilka ért. Gazdag, szegény testvérekűl Békülve hajlanak Egymást ölelve, föld anyánk’ Keblére, ‘s nyugszanak. Koldús, király köz ágyra dől, És azt, mit élve rótt Fizetni köz bíró előtt Fog tartozást, adót. FÖLLEGEKHEZ. Keltek ti tünde föllegek Halott kiséretül, És fátylos arczitokra bú’ Szánó könyűje gyűl. Bútoknak tárgya hunyt derű És tikkadó vidék, Vidék fölött viránytanya Melly hév aszályban ég. Áldozva fény’ emlékinek Könyűben folytok el, Szomjas vidék könyűtöket Mohon csókdossa fel. ‘S ha bágyadoztok a’ nehéz Köz áldozat miatt: Földön találtok enyhelyet, Vendéghazátokat. ‘S mig ültök a’ vendég-haza’ Szállást adó ölén: Fölétek hála’ képeül Dereng az égi fény. Ha jót adók, ha jót vevők Ekként miveljenek: Üdvnek virági keblökön Nyílongva fejlenek. SZEM. Szem, égi tűz, Szent lángzatod’ Báj csillagúl Ragyogtatod. Sugára míg Lelkemre hat: Mély kínba ránt Egy gondolat. E’ gondolat Fáklyáinál Elsírt halott Árvája áll. Áll, ajkain Kél a’ fohász, Fel-felnyög a’ Halotti ház; Halotti ház Pusztúlt kebel, Reménye halt Epedve el. Árvája szív, Inség-tanyán, Ki sír a’ ház’ Bús ablakán. ‘S könyűje míg Árad, pereg: Enarczomat Áztatja meg. Egedbe ha Ki esdve néz, Örökre el - ‘S kizárva lész. Oh szem! varázs Hő lángzatod’, Fölém miért Lobogtatod? Kéj másnak az, De kín nekem, Mert nem fogod Bé üdv-engem. ÉG. Távol homályán Ten főd felett, Nem ég mit úgy sző A’ képzelet. Nem ég, ne mond azt, Csak levegő, Mit lepleül hord Örök idő. Kéjid’ dalára Hideg marad, Hozzá ha felsírsz Vigaszt nem ad. - Testvérek együtt Hőn érzenek, Őrűlnek, avagy Kesergenek. A’ résztvevő lány’ Hív kebele, Saját szivednek Rokon fele. ‘S lánykád szivéből Az érezet, Szemébe átfut Min hű követ. ‘S öröm-dalodra Ragyogva gyúl, Ha szólsz keservet, Harmatja húll. Ne mond hogy ég a’ Kék messzeség, - Lánykák’ szemében Dereng az ég. KÉRELEM. Leányka! szép szemedben Csillagzva áll az ég, És benne üdvezület’ Szelid világa ég. Egekbe bízva néz föl A’ bánat’ embere, ‘S üdűl, - vérző bajában Mert balzsamot nyere. Egy tünde kép mosolyg fel Reményim’ álmain, De keblem’ érzeményit Borítja néma kín. Oh lány! ki szép szemednek Egébe esdve néz, Nyerend-e, mond meg, üdvet, Vagy elfelejtve lész?!