| Nagy Imre Versei |
||
|
|
||
![]() |
||
|
|
||
ÁLOMHOZ. BÚCSU AZ ISKOLÁTÓL. HARCZDAL. LÉGY NAGY, NE CSÜGGEDJ. GYÓNÁS. NÖVENDÉKEIMHEZ. ESTVE. HOLD. ARATÁS. DIÓFÁMHOZ. ÁLOMHOZ. Fogd bé bús szememet mákkoszorús szülött - Szelíd álom! az est’ mennyei gyermeke, Hadd szunnyadjon el e’ keblet ölő vihar, Melly zajg érzetimen, dúlva reményimet. Hajnal, rózsasugárt ont ha: könyűimen Fájdalmam’ vizein tűkrözik arcza fel. Délnap’ lángja elől hűs berek’ árnyiba Térek, vélve, talán nyugtomat ott lelem. De, mint életölő nyíllal ütött iram Fut, míg párahagyott áldozatúl rogyand: Hajh! úgy enmagam is hordva nehéz sebet, Bolygok völgyek’ ölén, bolygok orom felett. Völgyön felverem a’ hajnali harmatot, És a’ sziklai sast bérczi tetőn futó Rémként fölzavarom, - ’s az tova messze száll. Utamból az erős erdei kan kitér, Szemközt jön ha velem, megfut az ordas is. Mint vázat kikerűl ‘s megvijog a’ madár. Ha lát síron ülőt, megfogy a’ holdvilág, Melly holtakra borít szánakozás-sugárt. Én élő nem, - halott nem, - küszöb a’ gyö- tört
Életnek kapuján, kín tapos
útaúl.De nem! sír vagyok én, szívem halottas ház, Remény a’ keserűn elsiratott halott. Inség ronta el így engem idő előtt, Bánat vonta reám éjjeli fátyolát. Óh mert egy keselyű tépi veséimet, Kín a’ saskeselyű, Titzius enmagam. Lengj óh nyugtot adó égi malaszt alá, Vérző szívbajomat kéjre üdíthető. Bájos lepled alól fölnevet a’ beteg, Tündöklő koszorút nyer az igás szegény, Lágy, rengő öleden szunnyadoz a’ vihar, A’ szív üdv’ örömét ízleli édesen. Boríts engem is ah! szőnyeged’ árnyiba, Szállj égből le reám béke galambjaként. Vagy tán messze kerűlsz még te is, - ölyveim, A’ gondok gonoszúl űzve riasztnak el? Oh míg rajtok ütend majd diadalmasan Nagy testvéred, az úr, a’ tehetős halál: Fogd bé bús szememet mákkoszorús szülött, Szelíd álom! az est’ mennyei gyermeke. - BÚCSU AZ ISKOLÁTÓL. Új pályára lépni Int
a’ végezet,
Melly czélhoz csudásanSzólít
és vezet.
Hagyva lész általam, Hagyva
e’ terem,
Lágykebelnek hol szív -‘S
észvirág terem.
Hagyva lesznek, hagyva Kor-
‘s szívtársaim,
Kik közt olly szelídenFolytak
napjaim.
Hagyva lész tanítóm, Hagyva
ő maga,
E’ kertnek világlóFöldi
csillaga.
Álljatok Sionként Még
soká falak,
Rontó kor ne bántsonSzent
kéz-rakta lak.
Társim korra szívre! Isten
véletek,
Rám is ollykor ollykorEmlékezzetek.
‘S kedves volt tanitóm Tanitványodat,
Bocsáss el, kívánvaRám
áldásodat.
Ugy én is - miként Te Híven
oktatál -
Szentegyháznak esdekSzent
oltárinál;
Esdek, hogy e’ házat Meg
ne szállja vész,
Hol a’ szív nemesbűl,Zsengve
zseng az ész.
Boldog légyen esdek, E’
gyülekezet,
Mellyet ápolólagŐrgondod
vezet.
Boldog légy, könyörgök, Fáradásidért;
Homlokodra közhírFűzzön
díjbabért.
Most kérlek, bocsásd meg A’
tettem hibát:
Megbocsát miként kiSzív-
‘s vesékbe lát.
HARCZDAL. Vészt hirdet az ércz hadi tárogató, Vészt, harczot a’ vérbe kevert lobogó, És
mint sas, a’ harczi vidékre kinéz,
Szent
hévvel honához az ifju vitéz.
Elhagyva övéit, elhagyva rokont, Száll, vész’ öliből kiemelni a’ hont, ‘S
küzd dúlva a’ hadsorok’ ezreinél,
Lelkében
honüdv, hona’ szent neve él.
De béke kel a’ hadak’ érczsorain, És oszlop a’ bajnok’ hideg porain, Elnyugszik
alighogy a’ harczviadal:
Felzendűl
utána a’ nemzeti dal.
Hálás tömeg őrzi a’ hős’ tetemét, Köz hírben az égre fölírva nevét, ‘S
mond, tűzve a’ sírravatalra babért:
Nagy
az, ki hal áldozatúl honaért.
LÉGY NAGY, NE CSÜGGEDJ. Ingó hajókon tengereken bolyong Kincsvágy’ hevétől felmelegűlt hajós, ‘S
ezer halállal szembe nézve
Száll,
halad és csoda kincskazalt gyűjt.
Hasgatva sziklák’ százados oldalát Földünk’ szivéig vág az ipar’ keze, ‘S
a’ millióknak szívkirályát
Az
aranyat nyeri munkabérűl.
Tűzött utában jár a’ honalkotó, Fondor kajánság’ gyilka forog felé - ‘S
elvégre a’ szent ügy kivíva,
Gátja
felett diadalmi trón áll.
Pokol hasad föl gyakran a’ hős körött, ‘S a’ szent erőnyt rém’ gúnyja kaczagja meg: De
győz, ki küzd ‘s vív csüggedetlen,
‘S
égre fölírja nevét az érdem.
Öleld szilárdúl terveid’ oszlopát, ‘S ne tépjen attól léti vihar külön, Légy
nagy, ‘s ha bár föld reng ‘s az ég
dörg
Menj,
hova int az erőny, ne csüggedj.
GYÓNÁS. Szépségnek istenasszonya, Szívem’
papnője égi lény,
Meggyónni bűneim’ sorátTrónod’
körébe térek én, -
Kín
borúla
Keblem’
érzetére;
Ha
derűlend
Hajnal
éjjelére!?
Az isten’ tíz parancsinak Megrontám
mindenik szavát,
A’ tett-tudat lelkemre, mintÉgtűz,
lesújtva villan át.
Haj
ki old föl
Bűneim’
nyügéből,
Haj
ki viraszt
Kínom’
éjjeléből!?
1-ső parancs. „Ne tisztelj mást rajtam kivül Imádva,
ember, föld’ fia.”
Szólt isten; óh mért kelle
hátE’
szivnek törvényt rontnia?
Ajkimon
ha
Szünt
az üdvös ének:
Ajkimon
más
Szívhangok
kelének.
2-dik parancs. „Bálványt ne tarts.” És még is én Tarték
boldog boldogtalan,
Kihez fohászom esdve szálltNaponnan,
éjjel untalan.
Földi
angyal’
Bájos
édes arcza,
Fölmosolyg
ha:
Kél
e’ szívnek harcza.
3-dik parancs. „Híába az isten’ nevét Ne
végye senki ajkira”
És hányszor vettem azt föl
énKeblem’
sovárgó lángira.
Esküvő,
hogy
Szívem’
megfeszítem;
Eskürontó
Esküszegve
lettem.
4-dik parancs. „Megüld a’ Szombatot, ‘s ne tégy Mást
mint mondj ajtatos könyört.”
Ez a’ parancs is újjaimKözt
mint üveghab összetört.
Működék
mint
Természet’
buvára,
Szőve
füzért
Lánykám
homlokára.
5-dik parancs. „Tiszteld atyádat és anyád’, Hogy
áldva lágy jóságodért.”
Soká felejtém őket énBálványom’
égi bájiért.
Napraforgó.
Lőn
e’ szív körötte:
Üdvözűlet’
Napja
az fölötte.
6-ik parancs. „Ne ölj.” És még is enmagam’ Megöltem
földi kéjemért;
Aggasztó kínom’ lángja imA’
hervasztás’ pontjára ért.
És
megöltem
Sok
kebel-barátot,
Öszverozzant
Ha
ki dúlva látott.
7-dik parancs. „Ne légy parázna.” Mért levék Azzá
hevűlt szivemben én?
Mért győze csába földi kéjSzívemnek
inga mérlegén?
Mért
ohajtám:
Forrna
össze e’ lét
Azzal
a’ ki
Rá
reménysugárt vét?!
8-dik parancs. „Ne lopj.” De érte loptam én, A’
kedves földi angyalért,
Fényt a’ hajnal sugáribólMelly
rózsáit csókolni tért;
Fényt
jövőre,
Zárkozott
nevének
Hírt,
mellyet mond
Túl
korán dücs-ének.
9-dik parancs. „Ne légy hamis tanú.” De én Még
is hamis tanú valék,
Az ész ellen szívláng miattVakon
hányszor felszólalék?
Vallva,
rózsa -
Csolnok
bíbor ajka,
Vélve,
vámot
Ád
a’ rózsasajka.
10-dik parancs. Hiányzik; kiszakadt a’ kéziratból. NÖVENDÉKEIMHEZ. Múlni fog, a’ mit adott jóságtok, a’ főveg ajándok: De
kebelem’ hálás érzete élni fogand;
Élni fogand míg főm az
időnek havába borultanMég
egy gondolatot költeni ‘s őrzeni tud,
‘S érzeni, hogy bár nem nagy
volt az adátok ajándok:De
nemesen tiszták voltanak érzetitek.
És ti, kik engem ezen
főveggel megkoszorúztok,Nyerjetek
egykor szebb ‘s csillagi fénykoszorút.
És ne felejtsetek el, külön
égöv alatt legyetek bár,Titeket
e’ hálás szív soha nem feledend.
ESTVE. A’ nap leáldozott Elhalva
nyugoton,
Reá hol sírja várNyugasztó
partokon.
‘S mi elkiséri őt Sírjába,
hálaszó;
Utána áldva küldFohászt
sok millió.
Utána sír az ég Az
éj’ fáklyáinál
Fölötte gyász alakA’
hold borongva áll.
Ha így enyészek el Túl
létem’ évein,
Ha áldva kél fohászTársimnak
ajkain!
Ha bánat’ embere Álland
porom felett,
És őrzi hamvamatSzelíd
emlékezet;
Ha bár egy mondja is, Mért
hogy leáldozék -
Hiszem, még engem isÚj
létre költ az ég!
HOLD. Tisztán lobogtatod Ezüst
világodat
Hold! bájos éjvezérAz
éji bolt alatt.
Csillagtábor között. Fönséges
fényben áll,
Derengve arczod a’Nagyság’
sugárinál.
A’ csillagmillió Föléd
bízton derűl,
Testvéri olvadás’,És
bizalom-jelűl.
‘S fényednek csillag is Növelve
tengerét,
Fosztod, mint bűvölőA’
gyásznak éjjelét.
’S a’ boldog csillagok’ Hazája
békehon,
Járnak nagy és kicsinyKimért
pályájokon.
Egyik sem bántja meg A’
vándor másikat,
Mellette nyájasanKöszönve
elhalad. -
Ha a’ nagy és kicsiny Fognak
testvérkezet,
Tenyészne a’ bizalm,‘S
irányos érezet.
Öszhangzó köz-hatás Édent
teremtene,
‘S tetszést mosolygna ráVilágok’
istene.
Ha pórt testvérjeül Ölel
fejdelmi kar:
Hű népe’ hű szivénElsíklik
a’ vihar.
Ha pór ölel királyt Jótékony
atyjáúl:
Boldog leend, reáAz
ég’ áldása húll.
Nem tépi a’ hazát Párt
és örök viszály,
Fölötte béke napMalaszt-ragyogva
áll. -
Karpatra állanék És
kürtnek szózatán
Végig rivallanékA’
szunnyadó hazán.
Mint villám, lelkeket Hadd
csapna szózatom,
Beléjök forrna átIntő
javallatom.
De lábimon bilincs, És
závár ajkimon,
Csak szunnyadj hát szegényHon!
renyhe álmokon.
Majd én is nem soká Megásom
síromat,
Zordon álmot lelekBorító
hant alatt.
‘S ha majd porom felett Szánó
könyü rezeg,
A’ szánót szent tüzedOh
hold ihlesse meg;
‘S feléd míg andalog Fohászok’
árjain,
Sugd neki, hogy: hazaZengjen
csak ajkain.
Jön tán kor és idő Melly
lelkeket viraszt,
Sorsom nem adta bárNékem
megérni azt.
ARATÁS. Fönt tiszta kék világ És
forró nyári fény,
Alant arany-kalászGazdag
sík tér’ ölén.
Fölzeng a’ hangos ércz, Növény
rendekre húll,
Munkában izzadók’Édes
jutalmaul. -
Jövőmbe bíztató Reményt
vetettem én;
Ha majd fölsarjad-eJövőmben
a’ remény.
Nem kél-e nézetim Elébe
sorsvihar,
Mit el nem téphetendA’
gyáva földi kar.
Borúlt az ég, özön Zápor
szakadt alá,
Villám ropogva húlltA’
tért belángolá.
Reszketve rótta fel Munkás
a’ vélt csapást,
‘S im áldva látja a’Kiállott
izzadást.
S’ hol csak szűken vetett A’
kimélő marok:
Most kévét hordanakA’
duzzadó karok. -
Csak keljen a’ remény’ Magvából
munkabér,
Tűrök veszélyt, vihartMit
rám sors’ átka mér.
Tűrök fagyos telet ‘S
földégető nyarat,
Mert égmalasztot a’Csöndes
tűrés arat! -
DIÓFÁMHOZ. Diófám! árnyaidba Borúl
költőd megint,
Reá szent lombjaidrólSzelíd
malaszt tekint.
Olly édes itt pihenni Nyíló
virág felett.
Fölém báj kárpitot szőA’
játszi képzelet.
Előidézi a’ szép Múlt’
édes álmait,
És vissza a’ leéldeltGyönyörbe
andalít.
Tündér emlékezetnek Ringat
varázs ölén,
És főmre rózsa-füzértFon
a’ kéj-érzemény.
Megrezzen hajnal arczczal Mosolygva
a’ jelen,
‘S előttem a’ reménylettÜdv-óra
megjelen.
Földtúli fényözönnel Villong
az ideál,
Melly álmodó köröttemÉdent
teremtve áll.
És hogyha fölhevűlő Szívlángom
megragad,
Kérgedre róvom a’ mitBeszél
a’ gondolat. -
Kinek keblébe önti Titkát
a’ nyilt kebel,
Az áruló csalárdnakMiatta
sülyed el.
És te megszégyeníted A’
szívbíró valót:
Mert híven őrzi kérgedA’
költődrótta szót.
Oh! majd ha a’ jövőnek Egy
napja sírba int:
Diófám! árnyaidbaBorúl
költőd megint.
Akkor porára hajló Sírfája
légy neki,
És benned élni fognakKöltődnek
éneki.
|
||
|
|
||
![]() |