Versek


	Nagy Imre Versei



	1838. Ó ÉV. 1 ÚJ ÉVKOR. 1 VÉNUS’ GALAMBJÁHOZ. 2 EMBER’ ÉLETE. 3 ONOMASTICON. (Eltűnt év után más...) 3 INTÉS. 4 „A’ RÉNY’ 4 NYUGOT FELÉ - - - 5 HASONLAT. 6 NÉVNAPI AJÁNDOK. 6 Ó ÉV. Meghervad az év, koszorúja lehull, Rá semmisedés’ örök éje borúl. Négy árva könyűzi kesergve porát - Tél, tavasz, nyár, ősz sirat édes anyát. Ah! én magam is nyögök hamvainál, Míg majd panaszaimmal az élet eláll. Egy része anyám’ pora’ hamvainak Nagy tárgya az árva’ fohászainak. De hogy ha keserv nem idézi föl azt, Mért sírjon az árva örökre panaszt?! Nem hall a’ halott fagyosúltan alant ‘S olly néma, miként, mi borítja a’ hant. ÚJ ÉVKOR. Ó évi idő rideg hamvainál Új év keleten beborúlva megáll, ‘S könyharmat özönlik el arczairúl - Lányé, ha anyára kesergve borúl. A’ lányka halottján Hiába nyögel, Nyögése halottját Nem költheti fel. Szép szűz! ne epeszd hát Búval szivedet, Növekve virúlj az Eldőlt fa felett. Légy lányka erénydús, Mint egykor anyád; Másként a’ hatottnak Száll átka reád. Múlt’ gyászos ölébe borúla le az Ó év, - soha vissza nem hozza panasz; Hát tűnj fel utána az isten’ egén Szép nap! kiderűlve az ég’ üregén. ‘S fényt tükröz imé a’ Korányi vidék, És tiszta derűben Áll a’ keletég. Rózsádzva virúlsz fel Mint tünde virány Új év, ‘s mosolyogva, Mint csába leány. Óh! csába ha lészesz Felzúg a’ halott, A’ mellyre öröklő Éj alkonyodott. VÉNUS’ GALAMBJÁHOZ. (Müller Fridrik után) Te! szerelmek’ asszonyának Szende kebelén ülő Hófehér galambka! halld - Halld meg hő fohászom. Szép ezüst szárnyad terítsd ki - ’S lengj alá szelíden, Körmeidbe fogj virúló Két gyönyör virágot. Légyen egyik rózsabimbó Tünde Kütherének Aranyos hajfürte közűl Szárnyaidra hajló; Másik egy viola légyen, Mit Kupidó tüze Föl, kezével - annak kéjtől Ittasúlt keblére. ‘S míg szerelmi érzetekről Bájjal illatoznak, Vidd Kloémhoz, kedvesemhez Könyeimmel együtt. EMBER’ ÉLETE. Világ, egy elláthatlan óczeán, Az ember’ léte egy rövid viharnap, Csak egy parányi sajka ő maga. - Vitorla a’ szív, és kormány az ész, Vasmacska a’ hit, és erő az árbocz; Szelíd csillagként fent ragyog felette Varázs sugárt mosolygva a’ remény. Gyönyör ’s érzékiség a’ sajka mellett - Fel-feltünelgő csalfa szirenek; Igéző zengzeménnyel andalítva Csalják magokhoz és örvénybe rántják Az ámúlatba zsibbadt tévedőt. Irígység, káröröm, rágalmazás, Fondorkodás és eskü-megszegés Úszó tengerszörnyek hajó körött, Mellyek csapkodják azt szünetlenűl. Harag, - sajkát emésztő tűzparázs, Melly hamv alatt titokban lobbadoz, Míg lángra gyúl ‘s a’ sajka összeég. Zavart körülmény ‘s a’ sors’ vad szava - Zúgó orkán, melly nem szokott pihenni, Hanem dühöng, zajong ’s pusztítva jár, Miként a’ romnak ádáz istene. Süvölt az orkán a’ kormány ropog; Zajára megszédűl az ember-ész. Csap, és az árbocz a’ tengerbe húll, A’ volt erő meggyengűl ‘s elhanyatlik. Ránt, ‘s a’ vasmacska’ lánca elszakad, Kétség vált föl hitet vihar között. Zúdúl és a’ dagadt vitorla foszlik, A’ szív a’ kínvihar közt megreped. Hullámot hány ‘s a’ sajka elmerűl, Porágyra dől az elfáradt halandó; ‘S mit élve - bár küzdött - meg nem talált, A’ nagy nyugalmat halva megtalálja. ONOMASTICON. (Eltűnt év után más...) Eltűnt év után más Év, borútalan - Hosszú boldog élet Fájdalomtalan; Pálya, mellyre föl nem Sarjad földi bú, Rényidért öröklő Hír- ’s névkoszorú; Hódolás Tenéked És köz tisztelet - Nemzet’ ‘s honfohásza Majd hamvad felett: Az, mit ég- ’s világtól Neved’ ünnepén Üdvre áldozólag Esdve kérek én. INTÉS. Felejtsd el! Felejtsd a’ gyászos multakat, Az elviharzott gondokat, Gyászos múltnak Visszagondolása Elviharzott Kinnak sarjadása Ne vizsgáld Jövődnek titkos fátyolát, Ne kérdd: holnap mit hoz reád, ‘S tán ha vészt hoz Átkos éjjelében: Sziklaként állj Sorsod ellenében. Felejtsd el Múltnak, jövőnek gondjait, Szedd a’ jelen virágait. Múlt, jövő csak Kínokat teremnek; Szedd gyümölcsét A’ boldog jelennek. „A’ RÉNY’ Pályája vad tövis között virúl. Győzz tűrve.” (Kisfaludy Károly) Ha tőled a’ szerencse messze szállt, Ha sújtol a’ sors óriás kezével: Szállj szembe ellened szegűlt dühével, - Tusázz! ki a’ sorssal daczolni mer, Babér virúl izzadt fejére, ‘s nyer. Megszégyeníti a’ kevély halált Merészlet és okosság egybeforrva, Zajongó áradatként elsodorva Az ádáz sorsnak gátoló hatalmát: Aratja a’ küzdés’ édes jutalmát. Rémszörnyeteg vigyorg a’ rény körül, A’ pór borzadva visszafut, ha látja Azt, - félelem kicsiny lelkek’ sajátja: De a’ nagy, a’ kit bátor érezet, Hideg, józan megfontolás vezet, Előre tör, ‘s tiporva azt, örűl, - És győzedelme’ boldog érzetében Félistenűl a’ rény’ dicső körében, ‘S körűl mosolygva a’ rénynek sugára, Mosolygva néz a’ századok’ sorára. Bizonytalan parányi életünk, - Enyésznek éveink gyorsan röpülve, Enyészünk végálomra szenderűlve Mi is, ha majd a’ végezés leint Oda, hol a’ por, por leend megint. Hová a’ hamvadásra tétetünk, ‘S ha a’ gyorsan futó évek’ nyomára Nem hint világot tett erény’ sugára: Midőn fogunk végéjbe szenderűlni, Örök felejtés fog sírunkra ülni. NYUGOT FELÉ - - - Nyugott felé Egy csillag ég, Nyugot fölé Derűlt az ég. Bennem borús Az érzemény, Mert nem mosolyg Reám remény. Zilim’ szeme Mosolygna rám: Derűlne gyász Szívéjszakám, Miként nyugott Felé az ég, Hol egy csillag Ragyogva ég. HASONLAT. Ha a’ nap felvirad ‘s ragyog Bíbor sugárival: Lefoszlik a’ sötét homály, ‘S a’ fátyol éj kihal. Hegyen völgyön fény árad el, Mit a’ tündöklő nap lövel Ha rám mosolyg Zilim’ szeme Csillag sugárival: Keblem’ homálya földerűl, Szívéjszakám kihal, Keblem’ bájfény özönli el, Mit egy pár szemcsillag lövel. Ha tűnik a’ nap és leszáll Halvány sugárival: Éj vonja föl gyász fátyolát, A’ fény enyész ‘s kihal. Hegyet völgyet homály fed el, Mit áraszt a’ szög éjlepel. Ha nem mosolyg Zilim’ szeme Csillag sugárival Keblemre gyász homály borúl, Derűm enyész ‘s kihal; Lelkem varázs reményivel Kín’ éjjelébe sülyed el. NÉVNAPI AJÁNDOK. Leány! nevednek ünnepén, Melly fölvirul, Mint házbarát, mit adjak én Ajándokúl? Ég’ csillagiból ragyogó koszorút Fűznék, de leszédit az éghoni út. Fürtidre felillenék díszkoszorú: De berki virányt fedez árva ború. Még is, ha virág kell, ah! mond nekem azt, És visszaidézem az ifju tavaszt, ‘S érted kirabolva varázs ligetet, Fürtidre adok gyönyörü füzetet. De az, ha majd idétlenűl Hervadva húl: Szemedbe szánás’ könye gyűl, Kebled borúl; És látva, mi hirtelen hervad el az, Volt szende nyugalmadat űzi panasz; Eszméd ha a’ léti tavaszra repűl, Melly hirtelen hervad öremtelenűl, És néha egére öröm ha virúl, Nap tűn, jön a’ hold ‘s könyüharmata húll, - Nem vélve torúl derüjére ború, Hű képe a’ hervadozó koszorú. Ne kérj füzért, ne kérj leány, Az elvirúl; Van szebb, van üdvösb adomány Ajándokúl, Van! tiszta kívánat ez, - óh ha az ég Meghallana engem, ‘s örűlve Te még Hosszú kor után neved’ ünnepeit, Meglássad a’ mennyei kegy jeleit. Meglátod, - anyádnak utána ha mégysz, Ha tiszta, erénydús, és jámbor ha léssz. ‘S így fed valahára ha síri ború: - Hamvadra ragyog le csillag koszorú.