Versek


	Nagy Imre Versei



	BÚCSÚDAL. 1 UTAZÓ DIÁK. 1 SOHAJTÁS A’ SZÜNIDŐHÖZ. 2 UJ VILÁG s. a. t. 2 A’ RÓZSAKOR- - - 2 KISDED’ HALÁLÁRA. 3 BÚCSÚ SZEPESSÉGRE TÁVOZOTT TESTVÉREMTŐL. 3 ÉV’ UTOLJÁN. 5 BÚCSÚDAL. Tenke, Tenke! messze, messze hagylak Visszavágyó szív’ érzésivel, Élni fog báj emléked szivemben, Visszavágy feléd e’ hő kebel. Vajha egykor szép földed födezne, Hamvamon fuvalmad lengedezne. Andalító tájék, Tenke, Tenke! Elviszem szelíd emlékedet; Szép vidék! légy boldog és szerencsés, Béke ‘s áldás fedje téredet. Légy boldog, ne érjen tégedet vész, Míg csak egy igaz keblű lakód lész. Nem szerelmi érzet, a’ mi engem’ Visszavonz feléd szelíd vidék, Tiszta keblek’ öszvehangozása, És barátság, a’ mit éldelék. Jó lelkek! hála, isten hozzátok, Béke lengjen és áldás reátok! UTAZÓ DIÁK. Indúl nagy utára az árva diák, Feszítik agyát karakán ideák; Jó bor: mibe gondja temetve leend, Szép lány: kit amúgy magyarúl ölelend. Míg fenvan agyában a’ helyre leány: Vállát töri a’ butor és kaczagány; Mért kelletik így nyomorogni gyalog? Mond, hejh! biz ez ugyse fonáka dolog. Sok van, ki üvegbe szegett kocsin ül, Nem tud pedig egyik is ám görögül; Nem hallgata hagymaszagú szavakat, Szerzett kocsit és veve szép lovakat. De mért zavar e’ fanyar ízü panasz? Hintót, lovakat, hiszen, úgy sem ad az. Nem messze fehérlik a’ pusztai lak, Jó bor vagyon ott ‘s gyönyörű kis alak. Igy andalog; és tova messze halad, Hegy, völgy, falu, város utána marad, ‘S majd hogy ha elér hova vágyakodott: Megszállja a’ hemzsegő kosta lakot. - SOHAJTÁS A’ SZÜNIDŐHÖZ. Pénzemnek holdja elfogyatkozott, Egy árva fillér sincsen birtokomban: Szurkolni kell az orditóriumban, Isten megvert, sorsom megátkozott. Derűm sötét borúra változott, - Egy-két ütet tapló áll társolyomban, Melly pénztől duzzadt gazdagabb korom- ban, Míg még ünnep ‘s civis-gyerek hozott. De már többé sem ez, sem az nem ád, Végére jártam a’ salláriomnak, Zártan ajtója a’ panáriomnak: Hasam korog, szemem káprázva lát. Koplalni baj, torkig lakozni jó; Jövel hát várva-várt vakáczió! UJ VILÁG s. a. t. Uj világ derűl a’ szenvedőre Visszaszáll az eltünt nyugalom, Rózsatájként nyíl a’ bús halom, Melly magányt vont a’ szelíd nyögőre, Hogy ha elsugárzott ideálja, Mássát hűbb valóban feltalálja! A’ RÓZSAKOR- - - A’ rózsakor’ virúlt tavaszán Ha kétesek reményeink, ‘S a’ dőre lelkek’ zajlatától Sülyednek romba terveink, Ha már nem leng remény’ sugára A’ vérző szív’ borúlatára, Minden tilost megtenni mer, Nyugodt, ha veszt: vidám: ha nyer. KISDED’ HALÁLÁRA. Kisded! korán elhervadál, Mint hajnalon letört virág, Korán sülyeszte sírba a’ Rontó halál’ ádáz keze, Kivágva kiméletlenűl Léted’ derülő reggelén. Arczodnak rózsabíborát Halott fátyol födözte bé. Szemed’ mosolygó csillagit Álom’ homálya zárta el, Álom’ homálya, a’ melyet Soká derít fel báj korány. - De szent nyugalm’ szelid ölén Megháborítlanúl pihensz, Boldog vagy, a’ földnek baját ‘S gyötrelmeit nem érezed. Pihenj, lebegjen hamvidon Lágy béke ‘s üdvös nyugalom, Aludj, míg túl nagy álmidon Felnyílik a’ gyász sírhalom. A’ támadás’ viradtakor, Midőn felkél a’ síri por, - Elhagyva a’ bűnásta hont - Meglát szülét, testvért, rokont. BÚCSÚ SZEPESSÉGRE TÁVOZOTT TESTVÉREMTŐL. Elválsz hát tőlem, elválsz ritka testvér János! Te lelkemnek kedves fele! Te vérező keblemnek mindene! Hiába hát az omló köny szememben? Hiába a’ sohajtás ajkimon? Igen, hajh sors! Isten’ csudás keze, Te inted őt ez uj pályára lépni! El kell bocsátanom testvéremet - El - ‘s tán örökre! ‘s tán végcsók vala A’ csók, melly ajkiról ajkamra csattant! Karom nem fogja tán többé ölelni! Talán utolszor látja őt szemem! Talán, miként délről északra vitt Virág - elhervad ottan léti fája, Hová most a’ kétes sors hívja őt. - És én nem tudva a’ lehervadásnak Perczét, - megyek meglátni és ölelni Az engem’ kínzó távollét után: Megyek, ‘s kinyitva terme’ ajtaját, Megdöbbenek, mint kit villám csapott, ‘S majd a’ midőn a’ zsíbbadt öntudat, A’ múlt, lelkemben új erőre ébred: Felnézek, és meglátja őt szemem, Meglátja őt szemem, de szunnyadót Nemlét’ öröklő éjje’ álmain. Szólok, de ő szavam nem hallja többé; Hervadt arczát csókokkal szentesítem, És ő hideg marad ‘s érzéktelen, Alszik, ‘s nem ébredend fohászaimra. E’ gondolat valótlan is lever, Valósúltan hideg porágyra dönt. - De nem, nem hervad ott el léti fája, Sőt mint bokor kietlen tél után, Az új koránynak szende reggelén Új létre kél az, és virúlni fog. A’ sors őt tőlem nem rabolja el Örökre! vagy sodorjon engem is, Szellő szárnyon fuvallva el porom’ A’ szunnyadó testvér’ testvér-porához. Édesb lesz nékem úgy a’ síri álom, Porom ha hült porával egyesűl: Mint lenne létem, hogy ha nála nélkűl Élnék, bár a’ földnek minden gyönyörje Mosolygná is körűl világomat. - De nem! nem vészi isten őtet el, Lelkem’ felét, őtet nem veszi el. A’ most olly kinos elválás után Édes lész a’ viszonttalálkozás. Menj hát, hová sorsod bíztatva int, Áldás kövesse minden léptedet, Reményid szebb valókká érjenek. Emlékezz rám magányos perczeidben, ‘S ha akkor egy szellem körűllebeg: Tudd meg, hogy egy hű testvérlélek az, Melly ime istenhozzádot sohajt. ÉV’ UTOLJÁN. Ismét leboronga egy évi idő, Gyors napjaival soha vissza se jő. Gyors napja, miként fejedelmi madár, Csattogva odább kél és tova jár. Még egyszer óh szép nap az isten’ egén! Nézz vissza mosolygva az ég’ üregén. Hozd vissza repítve a’ múlt’ idejét, Ringass kebelünkre hőn édeni kéjt. Lágy alkonyatodban az esti vidék - Mint tűz szerelemben a’ csók’ heve - ég. ‘S míg arczod az éjjel’ ölébe borúl, Tűkör ragyog a’ víz’ hullámairúl. Üdv messze vonúló futásaidért, Fény ‘s hála kisérje az égi vezért. ‘S míg fény lebeg arczaid’ alkonyatán, Ifjudva derűlj hosszu évek után.