Versek


	Nagy Imre Versei



	ELVIRA’ EMLÉKKÖNYVIBE. 1 KÉRDÉS ’S FELELET. 1 BÚCSÚ H. L. BARÁTOMTÓL. 2 NE FÉLJ. 3 BORÚRA DERŰ.. 3 MOHÁCS. 3 ARANY IDŐ. 5 PANASZ. 5 VAS IDŐ. 6 GYERMEKI KOR. 7 ELVIRA’ EMLÉKKÖNYVIBE. Mint szelid folyam virágzó Tündér-völgy’ varázs ölén, Úgy folyjon szép léti pályád Boldogságnak édenén. Teljesűljön szív-reményed, ‘S melly kebledben felvirúl Vágyod, érjen szebb valóvá, Élj mindenha boldogúl. Kisérjen szerencse, áldás, Béke, merre sorsod int; Elmégy, vajha nem sokára Nyílna a’ viszlát megint. ’S majd ha akkor angyal! értted Engemet fed sír-orom, Egy pár szánó könyeiddel Szentesítsd nyugvó porom. Vagy ha többé nem derűlne Viszlát napja: Elvira! Emléked lebegjen ollykor Barna sírom’ ormira. KÉRDÉS ’S FELELET Hol dereng az éden? Lány csillag szemén. Hol jó kéjelegni? Szép leány’ ölén. Rózsánál mi díszesb? Lány-arcz’ bíbora. Kőszivet mi lágyít? Lányköny’ zápora, Fülmilék’ dalánál Melly dal szebb ‘s hatóbb? Lányajak’ zenéje Sokkal bájolóbb. Hol képez, valjon hol Hófuvat telet Nyáron és tavaszkor? Lánykebel felett. Ifjaknak mi édesb, Mint világi jók? Szép lány’ bíbor arczán Nyílt szerelmi csók. Ifjakat mi igéz? Olly vidék ‘s virány Honnan int feléjök Bájkecsű leány. Engem vonz-e illyen Báj vidék ‘s virány? Vonz; onnan int felém Égkecsű leány. BÚCSÚ H. L. BARÁTOMTÓL. És Te mégy hát, merre sorsod Földerengő arcczal int, Honnan a’ remény’ sugára Fényt feléd mosolygva hint. Már Te boldog rózsaútra Lépsz tövis-pályád után, Éjjeledve felderűlt a’ Szebb jövőt adó korány. Adja isten, hogy hazádnak Csillagos polgára légy, Honfi társaid’ javára Munkálj és áldozva tégy. Igy embertársaid’ ‘s hazádat Boldogító tettidért Nyersz, neved hathatlanító Érdem adta pályabért. Most isten veled! szerencse És áldás fogjon körűl, Légy kortársaid’ körében Fénysugárzó tűkörűl. És mint én téged szivembe, Úgy te is szivedbe rejts; És mint én nem téged, úgy te Engemet el ne felejts. NE FÉLJ. Ha ellened dühös vihar Orkánként zúg, szegűl: Mint czédrus a’ Libánuson Állj rendületlenűl. Nevesd a’ sors’ csapásait, Küzdj bátran és remélj, A’ sziklaszívnek száz halál, Pokol sem árt, ne félj! BORÚRA DERŰ A’ szunnyadó fél földet örökre nem Fátylozza éjköd, holdtalan éjhomály, Midőn kelet’ rózsás öléből Nap mosolyog ki, - letűn az éjgyász. Hó közt didergő földet örökre nem Lánczol le metsző szél üveghíd alá, Hogy ott aludjék renyhe álmot, Mint hamu sír’ rideg éjjelében. Tél’ sírbilincsét feltöri a’ tavasz, Ez a’ teremtés’ tünde menyasszonya, Ha ez mosolyg: a’ már halott föld Báj alakot nyer özön virággal. A’ szenvedés’ vérkönye után öröm - Sugár dereng föl bánatos arczokon, ‘S a’ fájdalomnak mély keservű Éneke végre dalokra fordúl. Ne csüggedezz hát! bárha lenyomva tart Most érczigában sorsod. Erős kebel, Hit és reménység nem remegnek, Nem, ha pokol zajog is köröttök. MOHÁCS. Mohács! hazámnak nagy temetőhelye, Hol a’ magyar hír’ napja leáldoza, Te hősi vér szentelte gyász sík! Téreidet szomorún köszöntöm. Gyermek-király és balga vezér miatt, Itt hulltak a’ már sok csata síkokon Érdem-borostyánt nyert vitézek, Harczvihar-űzte honunk’ reményi. Te álreményben bizakodó vezér! Miért sovárgál nyerni csak önmagad, És osztozatlan hírt? miért nem Vártad el a’ közös ügy vitézit? Magyar honunkat hallva veszély között Fölsírni, Erdély külde vitézeket, Kik e’ hazát testvér-karokkal A’ kopasz ezredek ellen óvnák. ’S ha ők, miként a’ sziklai sas-csoport, Megjőnek: úgy tán a’ köz-erő nyerend; Igy vérözönben hullt el a’ nép; ‘S Tomori! rajtad a’ honnak átka. ‘S Lajos! te gyermek-napjaid’ ősz fia, Mért bújtogattad vad Szolimán dühét, Nem láttad-e’ gyöngült honunkat Ingani addig is a’ veszély közt? Ha béke-zászlót tüzve ki, átadod Belgrádot, és még véle Szabácsot is: Talán az ozman visszafordul, ‘S mentve marad haza és szabadság. De harczra vágytál, ‘s lett vala véres harcz, Belgrád-Szabácsnak kőfalain török Félhold ragyog már, - majd Mohácsra Száll Szolimán robogó hadával. Több századoknak szélveszivel daczolt Örök havú bércz-’ s fellegütő orom’ Már ingadó vén fája, hogy ha Vész csap avúlt derekának, eldől. Igy dőlt le, így dőlt téreiden Mohács, Több szélveszek közt ingadozott hazánk, A’ hír ‘s dicsőség’ fény-fokáról - Hadzavaró Szolimán’ nyügébe. A’ trón leomlott, és Buda’ tornyain Félhold ragyoglott, úr vala a’ Török, ‘S a’ vert magyar százötven évig Átkos igája alatt nyomorgott. De hála! széttört jármaiból kikelt A’ hon, - szabadság. És buda’ tornyain Áll két fejű sas, ‘s él erőben A’ magyar annyi veszély után is. ARANY IDŐ. (Ovid után.) Volt egy boldog kor hajdan, - neve: boldog aranykor. Még ekkor törvény nélkül tisztelte akárki A’ jogot és az erőnyt; nem volt még félelem és ércz- Táblák nem függtek bémetszve parancsolatokkal, Térdre omolva kegyért, a’ nép bírót nem imá- dott, Bátorságát nem zavará vihar és csata és párt. Tölgyfát nem vágtak le azért a’ bérczi oromról, Hogy soha nem látott országba evezzen hajóúl, És idegen partról a’ nép nem is álmodozott még. Városokat bástyák és mély árkok nem övedztek; Trombita ‘s kürt nem volt, sem fegyver, sem sisak és vért, És katonák nélkűl nyugalomban szunnyada a’ nép. A’ nyugvó földet nem ekélték nem boronálták, Önként termett az léttápláló gabonákat; És megelégülten föld-nyújtott táplaszerekkel Csipkéket szedtek, meg földi eperjt, ‘s mi le- hullott A’ terepély cserről, makkot, bájfogta berekben. Nem múló kikelet’ rózsás arczája virúla, ‘S lágy fuvalom lengett a’ nem maghozta virá- gon; A’ folyamok mézzel ‘s nektárral habozva omol- tak, A’ zöld lombokról sárgálló méz csepegett le. Boldog volt e’ kor, de örökre letűnt az időbe! PANASZ. Langy harmat a’ sárga mezőre ha hull, A’ völgy violája ifjodva virúl: És balzsamot önt ha az égi remény, Nem zúg vihar a’ panaszos kebelén. Langy harmat a’ sárga mezőre nem hull, A’ völgy’ violája göröngyre borúl, ‘S hervadva lehervad: Tünt múltam után ah! így hervadok én, Nem balzsamoz árva szivemre remény, Nyugtot csak a’ sír ad, - Békés nyugalom van a’ sírnak ölén Békés kebeledbe sohajtozom én: Sír! testem ha hamvad Nyugtasd meg a’ hamvad. De hogyha a’ lányka poromra borúl, Zúgj fel hitetőm’ kebelére vadúl, Hogy messze kerűlje a’ holtat. Kora sírba miatta hajoltat! VAS IDŐ. (Ovid után.) Megnyílt a’ vaskor, ‘s elenyészett hit, jog, i- gazság, Trónt üte a’ gazság, gonosz erkölcs, csalfa csa- lárdság, Átkos kincs-szomj, csel, zsarnokság, fondor e- rőszak. Égre meredt bérczről vagdalták a’ nagy időnek Csillagütő fáit, - ‘s zajgó tengerre bocsáták. A’ földet, mi előbb, mint hold-’s nap’ fénye közös volt, Vizsga szemű mérnök megdombolgatta határral. Kincseket áskáltak ki, mik a’ szívet megigézik ‘S egyik vétekről másik vétekre ragadják; A’ vasat és vasnál gonoszabb aranyat fölemelték; Vérengző kézzel dárdát csapkodtanak össze. A’ vendégszeretet meghűlt, loptak, ragadoztak. Vő az ipát sérté, testvér nem szívele testvért, Nőnek férj, férjnek nő áskált vermet alája. Atyja’ halálát a’ gyermek könyörögve sohajtá, ‘S jóslótól kérdé: ha vallyon még atyja soká él? Mostoha, létoltó mérgét bűvölve keverte. Minden jobb érzés, nemesebb tett’ magva ki- száradt, ‘S nem volt a’ földön többé már semmi kegyes- ség. Átoknak kora, e’ vas idő tévedjen örökre, A’ nagy enyészetnek hamufátyolos éjje honába, És trónját többé földünkön föl ne emelje. - GYERMEKI KOR. Hol kelet’ ormainál fénytér a’ csillagi honban Bíboros hajnalnak rózsás nyoszolyája körött áll Lelkeket igéző bájos súgárban habozva, - Túl a’ téjútnak végén, mit az égi határon, - Hogy romlottságunk kinzólag jusson eszünkbe ‘S rázza valónkat meg, mikor azt látjuk szeme- inkkel, - Az ártatlanság’ szűz angyala vonva jelölt ki, A’ mikor e’ földről őt isten visszaidézte: - - - Ott van a’ rénykoszorús lelkek’ hona, a’ gyö- nyör éden; Onnan száll le zeráf üdvnek fényével övedzve, ‘S tündér szárnyaival lebeg a’ bölcsőre, hol ál- mát Dajka kezektől megringatva alussza a’ gyermek. És álmába szelíd képet sző völgyi virányból, zengő csermelyből, ragyogó felhőtelen égből. Fölkél a’ gyermek, nap napra deríti világát, Egy évnek sírján másik’ rózsája virúl fel, És a’ gyermek jár, kebelét vágy’ lángja hevíti, Jön-megy nyugtalanúl, álmára találni ha tudna, Melly föl-fölrajzik tündér képekkel eszében. - Állott, és fut már, a’ lepkét kergeti, űzi, Melly föl előtte repűlt ‘s tova csintalanúl csalo- gatja. - Áll kikelet fejlő ligetében lombkoszorús domb, Lábát csörge patak kristály habbal mosogatja, ‘S a’ viszhang vídám madarak’ dalait betanúlván, Dalja koronként fölveri a’ völgy’ néma magá- nyát. Itt pihen a’ gyermek, lepkéje előle elillant, - És ő a’ rózsás tavasz’ ágyát látva ledőle, ‘S tündér álma reá mák-illatözönben alászállt. Igy szunnyadt isten’ kertjében, míg az igazság’ És ártatlanság’ napfénye ragyogta körűl őt, A’ szentelt pornak még akkor szent fia, Ádám. Szunnyadoz a’ gyermek ‘s keblének halk dobo- gása A’ szív’ húrjairól ligetet némítva zeneg föl. Szunnyadj óh boldog! még téged’ az életi gondok, És a’ bánatnak fúlánkjai messze kerűlnek; Téged’ igazságnak sajtolt sírása nem aggaszt, Gyilkos zsarnok kéz nem fűz kezeidre bilincset. Léted’ napja derűlt, örömök folynak te köröt- ted; Éld hát létednek tavaszát, mint élni okosság, Majd nyár, ősz, tél jön, ‘s oda szép korod’ égi virága!