Versek


	Nagy Imre Versei



	1837. SZÉP, SZEBB, LEGSZEBB. 1 KEDVES’ SÍRJÁN. 1 KÖRÖSNÉL. 2 L. HONKÉPE. 2 SZÁMÜZÖTT. 3 POLGÁRSÍR. 4 SASHOZ. 5 SZÉP A’ LEÁNY (Szép a’ leány, midőn szemén...) 6 TÉLEN. 6 VÁRÓ LEÁNYHOZ. 7 SZÉP, SZEBB, LEGSZEBB. Szép halni a’ hazáért, Mit őskar szerze meg, Mihez körűlölelve Vonnak varázs kezek. Ha illy hazára átok’ Viharzó napja szállt - Szép, áldozó kebellel Fogadni a’ halált. Szebb, csak hazának élve Több évet élni át, És nem vérrel, de rénnyel Szolgálni a’ hazát, Kiirtva hon-csigázó Önkényt és zsarnokot, Borúra fényt derítve, Derítve jog-napot. Legszebb, ha így is, úgy is Tőn egy szív a’ honért, - Mellyik nép adhat ennek Méltánylott pályabért?! KEDVES’ SÍRJÁN. Állok holtak között Mint síri jel, Állok keblem’ nehéz Keservivel. Kiért szívbánatom; Az itt alant, Fölötte kis kereszt És néma hant. Őt nem riasztja föl Zaj álmiból Körötte néma csend, Szent bék honol. Por-ágy ringatja őt, Melly testié, És én sírt hordozok Melly lelkemé. Sírt, mellyben lét-öröm, Nyugalm, remény Temetvék, és velök Temetve én. Őt gyászom élteti Még halva is: És én halott vagyok Még élve is. ‘S míg én őt könnyezem Halottamat: Élő-holtat ki szán Enmagamat?! KÖRÖSNÉL. Igy folynak le életünknek Tünde napjai, Mint ez elzúgó folyamnak Gyors hullámai. Lyánka! földi életünk ha Olly múló ‘s rövid Szedjük a’ derüs jelennek Szép gyümölcseit. - L. HONKÉPE. Sohajt, mást nem tehet Sok milliom, Kiket vér-úr’ nehéz Bilincse nyom. Annak, ki köz jogért Szól igazat: Pallos fölötte, - sír Lába alatt; Vagy tömlöcz, a’ minőt Pokol rakott, Hogy a’ bűnt nem tudó Lakoljon ott. És a’ bünt nem tudó Ott sorvadoz, Nem hat fohásza föl Hontársihoz. Vagy tán fölhat, de nincs Ki onnan őt Merné kihozni, már Rég szenvedőt, ‘S míg a’ rab néptömeg Csak töspedez: Nyomott hazát sohajt És elhuny ez!! SZÁMÜZÖTT. Önkényt és zsarnokot Elveszteni, Sok milliókra fényt Deríteni; Fényt a’ sok százados Vak éjszakán, Szabadság’ hajnalát Rabság után, - Volt hőn fellángoló Ohajtatom: És im veszélyt hozott Nagy czélzatom. Hazámnak hamvait Szél hordta el, Vetésim’ renyhe úr Aratja fel, Váz-pusztán kesereg Nőm, gyermekem: Lakúl éjszak’ jege Jutott nekem. Bár ott nap’ lángitól A’ fű kiég: Őket dermeszti kín, Mint bérczi jég. Vagy perzselt csontjokon Enyészet ül, Felettök árva-fa Áll sírjelűl, Hol éh és bú miatt Lerogytanak, Nevem’ sohajtva el - Szunnyadtanak. Ah! úgy ők boldogok, Nem érzenek, a’ nem érezők Nem vérzenek. Én itt állok, miként Egy puszta föld, Mellyen vad télvihar Zajong, üvölt. Keblemben gyász haza És árva nép, És érttök a’ keserv Emésztve tép. - Bár önkény’ menyköve Csapott reám, Érted: lelkem tiéd Szegény hazám, ‘S ha majd könyűmbe fagy E’ por-fedél: Ölelve tégedet Még újra él. Ősim’ hamv-tábora Hol szunnyadoz, Elleng azon vidék’ Lakóihoz. ‘S a’ rabnépet neved’ Zengésivel Jognapra, mint zeráf Virasztja fel! POLGÁRSÍR. Vándor megállj, szent a’ halott, Kit e’ halom fedez, Fölötte nem sírszél, de hon’ Fohásza lengedez. Elhunytanak kortársai, És keble vérezett; Baráti sírba szálltanak - Sírt, de nem könyezett. Megfosztatott szüleitől - Fájdalma jajgatott, A’ sír testvérit vette el - ‘S könyűt nem húllatott. Hű nőjét sírmenyasszonyúl Jegyzé el a’ halál; És ő árván és özvegyen Keserge hamvinál. Mindent vesztett, mit veszthetett, Kincset ‘s jó lelkeket, Érzé a’ kín’ súlyát, de nem Húllatott könyeket. - Zsarnok fegyver villant a’ hon, Az árva hon felett: Megjajdúlt akkor és nyögött, Felsírt és könyezett. Vért könyezett, szívének el - Patakzó záporát, A’ hon felett villant gyilok Villámként döfte át. - SASHOZ. Te fent lebegsz szabad madár, Nem szédít távol messziség, Láng nézteidnek tártan áll, Nap, hold, csillag, ‘s rejtélyes ég. Ah! vajha szállhatnék veled Én is boldog királyi sas! De nem lehet, bár engemet Láncz nem tart, nem nyom vissza vas. ‘S bár nem tart fogva vasbilincs, Bár még szabad lábom kezem: Még is rab és fogoly vagyok, Sorsom fogolyként könyezem. De nem, könyezni nem tudok, Szememben nem könyű ragyog, Szívem’ vég lobbanása az, Melly ellángzott, ‘s hamvadni fog. Lesz kor, midőn nem körzi kény Sok ezrek lelkét ‘s lelkemet, - E’ néma vágy, magos remény Gyúlasztá lángra keblemet. De hajh! csak szállj ég’ vándora, Csak szállj tovább királyi sas! Nem, óh! nem szállhatok veled, Bilincsem több, mint durva vas. SZÉP A’ LEÁNY (Szép a’ leány, midőn szemén...) Szép a’ leány, midőn szemén Szerelmi tűz ragyog, A’ föltalált rokon sziven Mulatva andalog, - Forr és hevűl, és arczain Föllángol a’ szerelmi kín. Szebb, a’ midőn szívérzetét Szelíden vallja meg, És íhlelt lelke’ húrjain „Szeretlek” hang rezeg, ‘S megszállva egy nagy gondolat, Forró csókot mosolygva ad. Legszebb, midőn oltár előtt Mátkával fog kezet, ‘S körűl-özönli egy varázs Jövő ‘s kéj érezet, Bájos jövő hű férj’ ölén, Kéj a’ jövőnek édenén. TÉLEN. Hervadva lehúllt a’ sárga levél, Berket fedez hó ’s halotti lepel: Igy hervadok én is az életi fán, Sír rémlik előttem fölnyílva korán. Nézd a’ falevelt, szél fújta le azt: Engem’ kebelem’ fájdalma fogyaszt. Majd nem sok idő’ multával eláll Létemnek ere szűm’ kínjainál. ‘S elhamvadok a’ szűk sír’ jég kebelén, Úgy ébredek egykor jobb létre föl én; Ott kín nem emészt, mint itt örökűl, Ottan kebelünk üdv-kéjre hevűl. Zúgj téli vihar búsan, hidegűl, Hol hamvadok én majd jegytelenűl, Hogy messze kerűlje a’ lányka porom, És vissza riassza a’ barna orom, A’ barna orom melly béfedezend, A’ lányt, ki talán megsírni jövend. Megszegte hitét, ‘s mint lepke röpűlt, A’ merre remény’ ál fénye derűlt. Éldelte vakúltan a’ testi gyönyört, Sajgó kebelemben igy forgata tőrt. Zúgj téli vihar búsan, hidegűl, Mint árva magam örömtelenűl. VÁRÓ LEÁNYHOZ. Zúgó szél zajong, üvöltöz Völgy’ virágain: Szívpanasz, nehéz keserv nyög Lányka ajkain. Lányka! nézd a’ szél letépi Völgy virágait: Igy hervasztja a’ kesergés Tested’ bájait. Ősz jön, és sírodra hull a’ Sárga tölgy-levél, Mellynek árnyiban hiába Annyit nyögdelél. Felmosolyg az új tavasznap ‘S látva sírodat - Elborúl, ‘s harmatkönyűvel Hinti hamvadat. És Te alszol! föl nem ébreszt Szánó harmat-ár, Bágyadozva reng fölötted Nap- és holdsugár. Megjön, a’ kiért esengtek Kebled’ vágyai, Hallja, látja veszteségét, Kelnek jajjai. Nappalozva, éjjelezve Küzd fohászival, És Te hamvadsz, ‘s a’ panaszló Él fájdalmival. -