AZ ÁLOM

Csütörtök este későn feküdtem le, sokáig félig ébren hánykolódtam, aztán hajnalfele elszenderedtem és azt álmodtam, hogy cseng a telefon, felveszem, Marosvásárhelyről keresnek, mondja egy hang, majd egy másik, a lányomé bejelenti: anyám meghalt. Valószínűtlen lezserséggel és álmosan (úgy látszik, az ember álmában is lehet álmos) mondom erre: nyugodjék békében! Aztán felrémlik, hogy nemsokára indulnom kell Pestre, hisz - mintha visszatértek volna az "elintézés idők" - egy barátom közbenjárására olyan hír érkezett a fővárosból, hogy bő háromesztendős várakozás után ripsz-ropsz megszületett a magyar állampolgárságom. Sőt mivel a tudatalatti világban minden lehetséges, egy másik barátom éppen megy a kocsijával Budapestre, és engem is elvisz.

Szóval álmomban ülünk a kocsiban és száguldunk észbontóan. Az út közepén haladunk majdnem mindvégig, bár sűrű a szembejövő forgalom is, akárcsak az előttünk haladó, a haver leegyszerűsíti a dolgot, "háromsávosítja" az M4-es Szolnok-Budapest szakaszát, néhány perc (?) múlva kiszállok a megadott cím előtt.

Nézek, s ha ébren lennék, dörzsölhetném a szemem: a Belügyminisztériumban járok szabadon, igazolvány vagy belépőcédula nem kell, mondok egy bűvös nevet, és mehetek is az emeletre. Egy rendkívül kedves hölgy fogad, azt mondja, régen kész a honosításom, csak azért nem küldték, mert várták, hogy több összegyűljön és egyszerre postázhassák. Két perc alatt kezemben a zárt (leragasztott, lepecsételt) boríték, álmomban én voltam a futár, a saját honosításom okiratát szállító küldönc.

Hirtelen változás: a Skála Metró aluljárójában vagyok (hogy kerültem ide? - kérdezhetném, ha magamnál lennék), mindenütt román szót hallok (hogy kerültek ide! - kérdeztem, mert nem voltam magamnál), a Drink Bárban szinte románul kértem a vodkát.

Vodkára sör (ezt már a vonaton iszom), hónom alatt féltett kincsem, a boríték, amit rám bíztak. A büféskocsi utasai furcsán néztek álmomban, jaj, igen, mert eszembe jutott, hogy álmomban meghalt az anyám, és erre fel kicsordult a könnyem. Nem is azért, mert elment, hanem mivel álmomban úgy ment el, mint egy kutya: egyedül, szegényen, jogaiból kisemizetten és kiverten, akinek még az utolsó kívánsága sem teljesülhetett, hogy fiát még egyszer láthassa és rendesen elbúcsúzhasson... Szörnyű álom...

Na, itt megszakadt a kép, majd egyből azzal folytatódott, hogy a városi tanács épületében vagyok, mellettem a nejem és a kisfiam (hogy kerültek ezek ide?), amint tesszük le az állampolgársági esküt - minő fura ötlettársítás, valószerűtlen asszociáció - a barátom előtt. Valami valóságos emlékkép is keveredik a jelenetbe: a nejem pityereg (mint az utóbbi években egyre gyakrabban teszi), a fiam meg felnőttesen érti a szituációt, csendben van és rendesen viselkedik (mint mindig a "nagy pillanatokban"). Jellemző, hogy nem emlékszem az eskü szövegére. De arra igen, hogy semmi olyasmit nem ismételtettek el velem, amit magamtól is ne vállalnék és tennék szívesen. Csak a lényeg maradt meg, ami nem más, mint régi vágyam: a magyar haza teljes jogú polgára vagyok, és amíg élek, ezért a hazáért, ezért a népért élek. Isten engem úgy segítsen!... Közben a feleségem közli, hogy a társadalombiztosítási akármi fél órája kézbesítette az elmaradt családi pótlékot kamatmentesen!

Eskü után pezsgőzés, a barátom egyszerte gratulált és fejezte ki őszinte részvétét, ez utóbbi anyám halálának szólt, mert álmomban a barátom tudta, hogy azelőtt mit álmodtam. Az anyakönyvvezető, akárcsak néhány pillanattal (?) azelőtt a belügyis hölgy, sok szerencsét és boldogságot kívánt a régi-új hazában (régi, mert lelkemben mindig ide tartoztam; új, mert hivatalosan most szentesítették az együvétartozást). Az anyakönyvvezető azt is mondta, hogy mostantól hadköteles vagyok, s valami megmagyarázhatatlan örömmel vettem tudomásul, hogy végre ezen az oldalon. A kisfiam talán felfogta, én alig-alig, hogy mostantól számítunk magyarnak...

Az abszurd örvénylés valamelyest kézzelfogható kronológiájában a rendőrség következett, papírokat adtunk be, hogy papírokat kapjunk, azaz az állampolgárokat megillető személyi igazolványt és útlevelet; az előbbi ideiglenes, az utóbbira néhány napot várakozni kell..., egy álomtól sem várhat el mindent az ember. Nem is ez a lehetetlen történet poénja, hanem az, hogy álmomban lefeküdtem és elaludtam... Így végződött: befejezetlenül.

Bizonyára sejted már, Árpádom, hogy másnap felébredtem. És álomtalan éjszakára ébredtem, azaz - szó szerint - nem álmodtam. Arcomon ott sajog a le nem törölt könny, testemben a valótlanként megélt utazás fáradalma, lelkemben meg az a lassanként megszokottá váló érzés, hogy szívből örvendenem valaminek ezután már sohasem lehet. Mert tény - hisz előttem! - a Honosítási Okirat Göncz Árpád aláírásával, és ez az igazán hihetetlen, hogy nem tudok neki tiszta szívemből, felszabadultan vagy - ahogy valamikor elképzeltem - eszemet vesztetten örvendeni...

Hátha csak a fele igaz, felhívtam a lányom. Igen, "kicsi mama" meghalt, sajnos, ez is stimmel, a lányom fogta le a szemét, mosdatta meg, öltöztette fel (vajon mibe?) és vitte ki a halottasházba. Mi más ez, ha nem az életnek az álmok gátlástalan szabadságán is túlmutató szimbóluma: nem teljesíthettem anyám utolsó óhaját, hát teljesítette ő az enyémet. Távozása után mintha rögtön intézkedett volna odafenn az érdekemben. Az érdekében... Hogy odautazhassak és legalább a sírjára, a frissen hantoltra tehessek virágot..., immár "magyarként", viszonylag biztonságban. Remélem, sikerül. És remélem, látja majd onnan, ahol van, hogy menyével és nagyra nőtt kisunokájával ebben a lehetetlenül és hihetetlenül kurva világban megállunk egy igaz percre picire aszott teste mellett, melyből könyörülettel távozott nagy lelke...

Hiába csipkedem magam, ébren vagyok, és ami volt meg van, nem álom. Ami lesz, sem érhet meglepetésként. Úgy tűnik, én már nem álmodhatok olyat, ami ne történhetne meg, és bármi történjék, olyan, mint egy álom. Szóval, kezdem nem látni a nem létező határt...

Mielőtt teljesen belegabalyodnék, tisztáznám, hogy a létezőt viszont feltételezhetően nemsokára átlépem. Ez nem mond ellent azon fogadalmamnak, hogy önszántamból sose... Az anyja akaratából kényszerül erre a komád.

1990. október 7.