ANYÁM SZEMBEN A HIVATALLAL

Mintha éreztem volna, hogy valami még vár rám a ködben...

A múlt hét közepén hívtak telefonon Marosvásárhelyről: anyám haldoklik, és nem hajlandó meghalni addig, míg még egyszer nem lát. Nem tőlem és nem a szolnokiaktól függ anyám utolsó kívánságának teljesítése. Útlevelem nincs, mert még magyar állampolgárságom sincs, a tényleges befogadást bizonytalan időre halasztották. (A minap telefonált egy ismerősöm Münchenből, hogy az egy hete odamenekült szász öccse, mivel német, három nap alatt kapta meg a német állampolgárságot.) Évek óta fekszik valahol a honosítási kérelmünk, melyet most, "ebben a bizonytalan politikai helyzetben" (mikor nem lesz az?) nem lehet elővakartatni, azt tanácsolták, forduljak a román követséghez. Odafordultam (bár azt hittem, soha többé nem találkozom azzal a hivatallal, amelyik mindegyre leköpni készül), kilátásba helyezték, hogy nem kell - mint másoknak - két hónapot várnom a konzuli útlevélre, a "helyzetre való tekintettel". Hanem csak néhány napot, mert "meg kell telexezzük Bukarestbe, lássuk, mit szólnak hozzá a fiúk otthon". Képzelheted...

Naponta telefonálok haza, hátha... Hátha már felesleges az igyekezetem, temetni később is ráérnék. Hátha hallgatott a mennyei hívó szóra, ám ő az Istennek sem akar meghalni addig... Az orvosa szerint csoda (szakmailag lehetetlenség), hogy még él. Amilyen makacs az anyám, nem óhajt tekintettel lenni a hivatal objektív nehézségeire. Neki már csak a "szubjektuma" maradt és abból is csak egyetlen, napok óta több százszor elmotyogott üzenet: mondjátok meg neki, hogy megvárom, még egyszer látni akarom, nem megyek el addig...

Mit tehetek? Egyelőre itt ülök a telefon mellett, és a tehetetlenség görcseit feloldó üzenetre várok.

1990. szeptember 30.