A LÁTOGATÁS

Elindultunk hát a szülőföld felé, nehéz szívvel, szomorú lélekkel, izgalommal és fáradtan. Szerencsére egy szolnoki barátom vállalta a nehezét, az ő kocsijába ültünk, ő vezetett, így biztonságban tudhattam a hátsó ülésen utazó fiamat és nejemet, én meg locsolgathattam össze-összeszoruló torkomat egy kis itallal. Képzelheted, komám, hány kusza gondolat kergette egymást az agyamban szélsebesen és összefüggéstelenül. Még a határ előtt számoltam ki, hogy egy nap híján három éve és három hónapja szabadultam a szorításból, mely felé most - egy villámlátogatás idejéig - magyar állampolgárként haladok.

Közben a kisfiam nagy elszántsággal készült, hogy majd szülőhazája földjére érve az első hivatalos személynek bemutatja román nyelvtudását, amiért én nem lelkesedtem különösebben, mivel ezek válogatott csúnya szavak a beszélőtársnak címezve (persze mindet tőlem tanulta, és fogalma sincs, mit is jelentenek). Aztán megúsztuk incidens nélkül, mert ki sem kellett szállnunk a kocsiból, a határőr csak az ablakon bepillantva "azonosított", a vámos meg intett, hogy menjünk, ki sem nyittatta a csomagtartót; úgy látszik, befele szabad bármit vinni, vagy pedig megérezte, milyen kedvességeket kap a fiamtól, ha kíváncsiskodik.

Attól a hitvány határtól indulhatott meg nejem nedvelválasztása. Régi (hároméves és három hónapos) szokásához híven rögtön eleredtek a könnyei, amint fizikai értelemben átkerült egyik országból a másikba. Néhány kilométer után pedig pisikálnia kellett. Nem feledvén a honi szokásokat, én egy bokrot ajánlottam neki, ő - mint a civilizációhoz szokott - egy vendéglői toalettet választott. Nem valami derűsen tipegett vissza, mint mondta, csak nagy nehezen sikerült az akció, ugyanis a tett színhelyét borzalmasan nehéz volt megközelítenie a bokáig érő húgylétől. Hazaérkeztünk, állapíthatta meg magában az első konkrét élmény birtokosaként, és oszladozni kezdett meghatódottsága. Aztán vissza-visszatért benne is, éledezni kezdett bennem is, amikor a rég látott tájakat fedeztük fel ismét. Amíg lakott területen kívül gurult a kiskocsi, még csak-csak örvendtünk Erdélynek, még el-elhitettük magunkkal, hogy maradt belőle valami. De a lerobbant falvak és a lerombolt, feltúrt városok látványa ordította, hogy ez már nem az...

Kolozsváron a központot megkerülő rövidített utat választottuk volna, a Torda felé mutató táblát követve azonban zsákutcába kerültünk; fiatal gyalogosok mellett lassított a barátom, előbb megnéztem őket, aztán kérdeztem anyanyelvükön, hogyan haladhatnánk tovább; ők is előbb megnézték a gépkocsink rendszámát, aztán mondták, hogy nem tudják; egy néni hessegette el őket, mint a legyeket szokás, és a konkrét helyzetünkön túláradó kedvességgel mondta magyarul, hogy "kedveskéim, itt menjenek balra, aztán jobbra és tovább egyenesen, jó utat, az Isten áldja meg magukat!"

Marosvásárhely... Hányszor jártam itt az utóbbi három esztendőm álmaiban félve, bujkálva, nehogy felismerjenek, nehogy ne tudjak ismét megszökni!... Megmagyarázhatatlan: itt vagyok életem városában újra, és sehol semmi nosztalgia, azon lepődöm meg csupán, hogy a viszontlátás örömének még a csírája sincs bennem, és csakis azon hatódom meg, mennyire nem az enyém. Szinte hihetetlen, mily hatalmas a változás még a közelmúltból tartogatott emlékképeimhez viszonyítva is. Csupa mocsok és rendetlenség mindenütt. A buszmegállók mindegyikében több száz ember; ha az út egyik sávja járható, a másikon az aszfalt felbontva; három évvel ezelőtti utcák eltűnve, régi épületek teljesen vagy félig lebontva, helyükön üresség. földkupacok vagy félig felhúzott tömbházketrecek; az utakon-tereken ide-oda rohangáló fura külsejű idegenek és szemét, szemét mindenütt...

Leparkoljuk a kocsit, a barátom is bekap egy sört, majd - hogy a hosszas ülés után megrázzuk egy kicsit magunkat - teszünk egy rövid sétát a városközpontban, kettesben. Megmutatom a törvényszéket, a Teleki Tékát, a Bolyai Farkas Líceumot (melyért hiába csatáztak) előtte a Bolyaiak szobrával, a közvetlen szomszédságban lévő három templomot (az unitáriust, a katolikust és a reformátust), a Köteles Sámuel utcában a "Szentgyörgyi István" Színművészeti Intézetet (teljesen kihalt, mintha megszűnt volna), a Kultúrpalotát, a Városházát, a színházat, majd elsétálunk a vár meg a benne lévő református vártemplom mellett, a Bulevárdon, és megállunk egy percre Kőrösi Csoma Sándor szobránál, megmutatom, melyik épületben volt a magyar nyelvű Pedagógiai Főiskola és hol vannak a temetők, melyekben a feliratok mind magyarok...

A barátom viszonylag szűkszavú, de egyébként is elhinném, amit mond: ennyi műemléket egész Szolnok megyében életében nem látott, mint most Vásárhelyen félórás sétánkon. Bizony, ezeket mind leradírozni nehezen lehetne, könnyebb "átfesteni" és ősi román ereklyéknek kikiáltani.

Nemcsak szeme, szimata is van szolnoki barátomnak. Az mondta még séta közben (úgy öt perc elteltével), hogy ő messziről megtippeli a főtéri forgatagban, hogy melyik a magyar és melyik a román. Nem hibázott, amikor közelebb értünk, már megtudhattuk a beszélgetésükből is. A mieink olyanok, amilyenek. A nem magyarokon rögtön látszott a másmilyenség: nagyobb csoportokba verődve, jobbára cigarettázva, másoknál gátlástalanabbul mozogva, lendületesen igyekeztek valahova mindenkit fürkésző tekintettel, amolyan "csináljunk egy jó balhét" hangulatban. Sötétedni kezdett, kérdi a barátom, miért vannak még ennyien az utcán. Neki meg kellett magyaráznom: a "lendületes legények" kivételével azért, hogy munka utáni két-három órás futkorászással beszerezzék a vacsorájukat.

Aztán a barátom benézett a boltokba, és elhitte azt is, hogy igyekeznünk kell. Besötétedett, mire hazaértünk, és sehol egyetlen helyen sem láttunk utcai világítást; csak a közlekedő autók fényét és ami a nem kellőképp lesötétített ablakok mögül kiszivárgott.

Ami még nem változott: a református temető... A hatalmas sírkövek a helyükön, akárcsak a fák, és az ösvények között is eligazodtam. Egy aprócska - mégis mily hatalmas - változás van csupán: az egyik gesztenyefa alatti sírban apám mellett most már ott nyugszik anyám is, családommal együtt már csak az emlékezés virágát vihettük neki. Nem tudom, mennyi ideig álltunk ott kisfiammal és feleségemmel, akinek a szíve alatt nagyon mocorgott a kicsi, a "legkisebb unoka", szegény anyám még értesült "készülődéséről", de már csak fentről csodálhatja meg. Próbáltam megmagyarázni ott, a sír mellett anyámnak, miért történt így...

...Szomorú apropója volt tehát ennek az első hazautazásomnak. Sem időm, sem erőm, sem egészségi állapotom nem tette lehetővé a hosszasabb maradást és hogy felkeressem a még ott lévő barátaimat, ismerőseimet. Különben még itthon elhatároztam, hogy otthon csak a család, a temető és egy telefonhívás neked Bukarestbe... (Veszem észre magam is, mennyire furcsa ez az "itthon-otthon" helyhatározó határozatlansága, de meglátod, ez az út már a tisztulás - legalábbis érzéseim tisztulása - felé mutat.) Igyekeztem tartani magam elhatározásomhoz.

A városba tett másnapi kis kirándulás engedélyezését azzal magyaráztam önmagamnak, hogy szolnoki barátomnak (aki először járt Erdélyben) meg kell mutatnom, hogy Marosvásárhelyen együtt található a "hegyvidék" és a "tengerpart". A központban található néhai lakhelyemtől kocsival öt percre a Somos-tető, ami számunkra egy nagyobb domb sűrű cserfaerdővel, állatkerttel, gyerekvasúttal, szabadtéri színházzal, vendéglővel, kilátóval s egyebekkel; alföldi ember viszont nézheti akár hegynek is, csendes, tiszta levegőjű és bársonyos avarú kirándulóhelynek. Az is volt. No, nézzük meg, milyen most...

Már az indulásnál van egy kis gond (kicsi, már ami az útvonalunkat illeti, különben elég nagy a baj): fegyveres katonák és rendőrök zárták le a törvényszék utcáját, nem engedik, hogy behajtsunk, kerülőt kell tennünk. A lezárás oka (amint erről az előző nap is hallottam valamit, a későbbiekben még többet): éppen folyt a rögtönítélő bíróság előtt annak a néhány magyar fiatalnak a pere, akik néhány napja - állítólag - meg akarták gyalázni a főtéri Avram Iancu-szobrot, azaz ki akarták venni - ahogy a román sajtóban olvastam - a Hegyek Királyának kezéből a román zászlót. A törvényszéki sietséget, a tömegtájékoztatásban felkorbácsolt hisztérikus hangulatot figyelve nagyon úgy néz ki az egész, mint a koncepciós perek felélesztése. Nemcsak a vádlottak tagadják, hogy ilyen szándékuk lett volna (ugyanis nem tetten, hanem úgymond, készülődésen érték őket), de a román szemtanúk sem írták alá az "eseményről" felvett jegyzőkönyvet, így a gyorsanítélő eljárás eleve jogtalan. Közben azonnali hatállyal leváltották a városi rendőrség egyik - magyar - parancsnokhelyettesét "románellenes ténykedése miatt", így az indoklás, és az is a helyi román újságból derül ki, hogy az illető tulajdonképpen annyit tett, hogy a szoborügyet még a vádemelés előtt alaposan ki szerette volna vizsgálni. Mert alapos a gyanú, hogy a fiatalok semmi egyebet nem tettek, csak arra sétáltak és közben - magyarul - beszélgettek. Előfordulhat, hogy ez az egyetlen helytálló következtetés: magyarnak még megközelítenie sem szabad a Hegyek Királyának földi mását...

Tehát egy kis kerülővel fel a "Somira", szépen kiültünk a hegyi vendéglő teraszára, gondoltam, megkóstoltatom szolnoki barátommal a szerintem igen ízletes mititei nevű ételkülönlegességet, ezt még a legnagyobb ínség idején is legalább tíz marosvásárhelyi étteremben (a Somos-tetőiben biztos) lehetett kapni. Most nem volt, és a pincér felvilágosítása szerint hónapok óta nem szagolták itt a parázson sült húsroládkák illatát. Sétáltunk egyet az erdőben. Már azt hittem, teljesen kihalt, amikor - talán nem véletlenül - az állatkertből kijött egy századnyi katona kétféle egyenruhában. Kékek és sárgák, állapította meg a fiam, és megkérdezte, melyikek a jók. Mondhattam volna azt is, amit gondoltam, de így feleltem: mindegyikük jó bácsi, hát nem látod, hogy beszélgetnek és egymás mellett haladnak, nem egymással szemben?...

Kanyargós szerpentinen ereszkedtünk le néhány perc alatt a víkendtelepre, a "vásárhelyi tengerpartra", a hajdani takaros hétvégi házak, az úszómedencék, a strandok, a csónakázócsatorna városrésznyi területére... Éppen vágják ki a hatalmas, egészséges jegenyéket (ki tudja, miért?), a víz kevés, és azt kérdi a barátom: mindig ilyen koszos? Hát nem volt ilyen... Megtalálom a vendéglő parti részét, de a hajóétterem sehol. Az asztalok mind foglaltak, csapolt, savanyú sört isznak az újonnan betelepültek. Roston sütik a mititeit, a pincér arca ismerős, magyarul kérdem: hol a hajó? Szétnéz, halkan, láthatólag félve válaszol: a hajó, kérem, az rég elment. A kérdésemből nyilván már ő is tudja, mióta nem jártam errefelé; a sört nem ajánlja, a roston sültből azonnal, soron kívül kiszolgál, és saját asztalánál tálal. Sietve bekapjuk, ez már nem az...

A valamikori Rózsák és Parkok Városa tele szeméttel erre is, a parkokat felvonulási épületek díszítik, a levegőben, a város közmondásosan tiszta levegőjében sűrű a por. Mennyi köpés van a járdán, szól a kisfiam ámulva, várandós nejem undorodva elfordul és rászól a srácunkra: ne nézzed! Azért nézem, okoskodik a még ötödik évében járó kicsi, hogy bele ne lépjek...

Ülök a lányomék lakásában, előttem a telefon. Nem, nem hívom fel a barátokat, ismételgetem magamban, hogy el ne felejtsem betartani a fogadalmam. Bekapcsolom a tévét, épp a magyarokat szidják. Minek nézed, miért nem kapcsolod ki?! - szól a nejem, s mi mást mondhatnék, mint a fiam: azért nézem, hogy bele ne lépjek. A képernyőn egy vatrás vezér hosszú szónoklatot intéz a nézőkhöz, melyben kifejti, hogy az RMDSZ csak egyelőre a második számszerűleg a parlamentben, és hogy tűrhetetlen meg elfogadhatatlan a viselkedésük, mert kivonultak a teremből "csupán azért, mert elhangzott a román szó". Persze a tájékozatlan és elfogult közönségnek máris habzik a szája, mert a szónok "elfelejtette" ecsetelni, milyen kontextusban hangzott el a "román". Nem "lépek bele" a csapdába, mert tudom: egy képviselő kijelentette, hogy minden magánvállalkozásnak Romániában csak román lehet a vezetője. Vagyis ez sértette az RMDSZ-t és nem egyéb. Csakhogy a néző nem figyel a köpésekre... Indulásom előtt egy héttel találkoztam Szolnokon Szőcs Gézával, az RMDSZ főtitkárával, és megkérdeztem, miért hagyják lehurrogni és kifütyülni magukat a parlamentben. Azt mondta, az a parlament tiszta operett, ha egyszer lesz ideje megírni, hát Ilf és Petrov elbújhat mellette. Úgy látszik, Gézáéknak elegük lett a "műfajból"...

Nem, nem keresem meg a barátokat, szuggerálom magam... Bár egy kivételt tehetnék... És még egyet muszáj..., no de többet tényleg nem. Megkerestem az egyetemi tanár orvosbarátomat és azt a munkáscsaládot, amelyiknek eléggé belemásztam az életébe. Helyes volt-e engedni az érzelmeknek? Most sem tudom...

Előbb be kell vallanom, hogy mindannyiunk ideje megengedte volna, hogy maradjunk még egy napot. Vasárnap délben is indulhattunk volna vissza, de - közös elhatározás alapján - már szombat reggel összekapkodtuk kevés csomagunkat, és beültünk szolnoki barátom kocsijába. A három nap alatt előttem felvonuló képek és képtelenségek késztettek erre, no és az az idegi feszültség, amely többek között abban is megmutatkozott, hogy éjjel az ágyban is virrasztottam, három éjszaka összesen ha aludtam négy órát...

Hogy miért? Több évtizedes edzettségemnél fogva a legkevésbé olyasmikért, amiken a szolnoki útitársam a legjobban felháborodott, hogy például a tévében egy román politikus gúnyos mosoly kíséretében imigyen "szabadkozott", amiért nehezen tudta kimondani egy ottani magyar politikus nevét: "higgyék el kedves nézőim, európai embernek képtelenség kiejteni egy ilyen ázsiai nevet". Tudod, Árpádom, az ilyesmi már lepereg rólam, rólunk; ha ezt a kesztyűt felvesszük, nagyon alacsonyra nyúlunk. Az eddig említetteken kívül inkább az sokkolt engem, amibe fentebb belekezdtem: hogy fogadkozásaim ellenére mégis felkerestem két marosvásárhelyi barátomat. Amit náluk láttam és hallottam, több volt, mint szívszorító...

Miután - infarktusukat megelőzendő - odatelefonáltam, előbb a munkáscsaládhoz indultunk, szolnoki kísérőm, akár egy hivatásos testőr (megvan vagy két méter magas), mindenhova velem tartott. Bár a felvonó rossz volt (ugyebár ez ott a természetes állapota és az számít kivételesnek, ha véletlenül működik) és barátomék a nyolcadik emeleten laknak, a két gyerek édesanyja a tömbház előtt várt pityeregve. Már azt hittem, valami "éppen aktuális" baj van, de megnyugtatott: csak azért érzékenyült el, mert nem hitte volna, hogy velem még egyszer találkozik Vásárhelyen valaha. Felbaktattunk a nyolcadikra (ettől majdnem én kaptam szívrohamot), odabent a szobában, az asztal mellett ülve következett a kiadósabb zokogás "csak" azért, hogy milyen az életük, "csak" azért, mert veszve minden reményük, "csak" azért, mert magyarságuk miatt mindennapos támadások érik őket a munkahelyen, az utcán, a lépcsőházban, a gyerekek iskolájában... Mivel a férje épp nem volt otthon, elmondhatta nekünk, hogy élete párjára a legjobb esetben is a diliház vár: nem lehet vele beszélni, rángatja a lábát, vagy hallgat vagy kiabál vagy bezárkózik és le-fel sétál a szobában, súlyos üldözési mániája van, bármilyen neszt hall vagy hallani vél a folyosó felől, rögtön összerezzen és kijelenti, hogy most jönnek érte vagy kiirtani mindnyájukat. Orvoshoz nem hajlandó menni, így az asszonyka járja az ideggyógyászati rendelőt, hordja haza a felírt gyógyszereket és csempészi be férje ételébe, italába... Persze hogy próbáltam megnyugtatni az asszonyt, bár tudom, míg az alapvető, a kiváltó ok létezik, addig férje állapota sem javulhat. Gyenge vigasz, megbízhatatlan fogódzó mindannyiunk számára...

Mindig kiegyensúlyozott, általában jó kedélyűnek ismert doki barátom lakása következett, és az a még borzasztóbb, komám, hogy ő is könnyekkel várt, mi több, végigsírta majdnem egész beszélgetésünket. Attól tartok, magyarországi barátom arra gondolhatott, hogy itt mindenki idegbajos, és sajnos, ebben csak megerősíteni tudnám ennyi pontosítással: súlyos depresszió borult sok erdélyi magyarra. Nem szeretnék általánosítani, de ezt láttam, ottani gyerekeimnek, volt szomszédaimnak, munkásnak és orvosnak csak a sírás maradt egyetlen lélekmentő, védekezési reakcióként; csak a félelem a támadások közepette, csak a rettegés szeretteikért... A volt diktátort két évtizeden át együtt szidtuk a dokival, együtt imádkoztunk, hogy vége legyen. Most meg azt kérdi tőlem (?) ugyanő: azt a drága jó embert miért kellett megölni?! Megkérdeztem, hogy érti a "drága jó embert", ezt felelte: "Én az életemet Ceausescu idejében szenvedésben éltem le, de nem féltem; most félek, mert megfenyegettek, hogy megölnek; és féltem a gyerekeim meg a feleségem, aki gyerekgyógyász, és amikor beteghez hívják és közben beesteledik, frászom van..., ezt egy normális ember, aki más világban él, nem hiszi el; nem hiszi el, ami itt folyik!..." Sejtheted, komám, hogy a normális emberre utalás szolnoki barátomnak szólt, aki immár testközelségből kapiskálta a helyzet komolyságát, és értetlenkedni csak afölött tudott, hogyan lehet így élni?! Mire a doki: "Sehogy sem lehet! Mosolyszünet van. Tudjátok, mi a mosolyszünet? Az, hogy nem is nézünk egymásra. Ez nem hidegháború, ez melegháború. Uszítás, hazudozás, az egész nép becsapása. Itt a román újság, megmutatom. Azt írják, hogy Románia nem megy Európához, jöjjön Európa ide, mert a román a legcivilizáltabb nép, már egymillió éve itt vannak. Igaz, hogy az emberiség története körülbelül tizenötezer éves, de ők már egymillió éve vannak, tessék, leírták! Itt olyan tokány lesz hamarosan... Két tokány is! Az egyik a magyarok és a románok között, a másik meg az inflációtokány. Hát nézzétek meg, hogy néz ki a román lej! Mint a kapcám."

A doki mondókájának azért is idéztem inkább azt a részét, amikor épp nem bőgött, mert a legfrissebb hírek szerint az egyik jóslata, ami az inflációs tokányra vonatkozott - máris bevált, mi is hallottuk itt a rádióban a nálatok életbe léptetett általános és drasztikus áremeléseket, meg láttuk is a tévében a miatta kirobbant heves tiltakozást. A sorrendiség felborulása miatt talán a másik "tokány" nem készül el. Hátha...

Szóval szombat reggel elindultunk Marosvásárhelyről. Ismét eszembe jutott, hogy kábé három éve és három hónapja startoltam innen feleségemmel és kisfiammal, én súlyos depressziós állapotban voltam, már a diliház süllyesztőjének szélén. Akkor, végső elkeseredésünkben elindultunk valahova Nyugat felé a nagyvilágba, remélni sem mertük, hogy maradhatunk Magyarországon. Miközben elméláztam ezen és közeledtünk a határ felé, egyre erőteljesebben körvonalazódott bennem ennek az utazásnak a másmilyensége. Az útvonal ugyanaz, az utazás mégis teljesen más. Akkor bizonytalan volt az úticél, most Magyarországra megyünk. Akkor hazulról menekültünk, most mintha haza menekülnénk. Nem mond ennek ellent a két utazás egyetlen ismétlődő, jelentős mozzanata: akkor a másfél éves fiam nyugtalanul ficánkolt a hátsó ülésen, ám rögtön elaludt, amint magyar földön gurult a kocsi - most is pontosan ezt tette, ezen a földön végig békésen aludt, csak itthon ébresztettük fel.

Igen, itthon. Mintha én ezután már csak itt lennék otthon - éreztem meg igazán először. Bocsássátok ezt meg, ha lehet...

1990. október 28.