ÁTMENET KÖDBEN

Azt mondják, rendszerváltás van, szerintem átmenet valamiből valamibe, ami kacifántos tud ám lenni. Odafenn az új vezérek gyomrozzák egymást (földtörvény-cirkusz, külügyminiszter-lemondatási botrány és egyebek). Természetes, érvelnek, hiszen csak most tanulják a politikát, eddig ki voltak szorítva, nincs tapasztalatuk. Igen, most a kiszorítottak, az eddig semmibe vettek, a sokáig elnyomottak vezényelnek. Csakhogy közöttük is sok-, de legalább kétféle ember van: 1. tehetséges, aki valóban csak elvei miatt maradt a háttérben és 2. a tehetségtelen, aki amúgy is képtelen lett volna az érvényesülésre, s most egy ideig abból él, hogy nem volt párttag. Nyilván eltart bizonyos ideig, míg ez utóbbiak kiszűrettetnek.

Lent még bonyolultabbnak tűnik a helyzet, és azt hiszem, az elképzelés sem teljesen reális, hogy a helyhatósági választások után minden egy csapásra leegyszerűsödik. Az alacsonyabb régiókban (is) még idejében jól összebogozódott minden. Jó esztendeje tapasztalom, mire képesek az emberek, hogy ebben a nagy riadalomban megőrizhessék székeiket (akiknek még megadatik erre a lehetőség), hogy hitüket feladva új hadállásokat építsenek ki maguknak. Bajban vannak a székükbe kapaszkodók, mert eddig csak egy irányba kellett figyelniük, egy Isten előtt kellett "jó fiúnak" lenniük, most meg kapkodhatják a fejüket, hogy ezt se, azt se sértsék, hisz a fene tudja, kitől függ majd "pozícióban maradásuk". Se szeri, se száma azoknak a kisebb-nagyobb vezetőknek, akik bíznak az emberi emlékezet kihagyásaiban. Ismerek néhány olyan igazgatót, aki - maga is kommunista párttag lévén - két éve még naponta látogatta önszántából a pártházat, most meg (uram, milyen nagy lehet a fizetése!) a legharsányabb antikommunista. A megyei apparátus egyik tagját itt napok alatt támadta meg a kóros amnézia (vagy újult ki alapvető gerincbántalma), új munkahelyén sokunk füle hallatára karcsikámozott meg möszmöpözött, ülepét mutogatva eddigi hittársainak és tegnapi önmagának. S még azt mondják némelyek, hogy itt lent, földközelben hemzseg a határ a volt rendszer híveitől! Én alig találkozom olyannal, aki most is híve lenne. Olyanokkal gyakrabban, akik a múltban a régi rendszert szidták, ma meg a mostanit; ezek az örök ellenzékiek, akikből sohasem lesz senki (ha a "valakin" az érvényesülni képest értjük).

Bombahírként emlegették, hogy X településen közös jelöltet támogatnak a parlamentben ellenzékben, illetve kormányzáson lévő pártok. Mit kell ezen csodálkozni? Hát nem ott legfelül mutattak erre példát a köztársasági elnök kiválasztásakor? Az már érdekesebb összefonódás, hogy valahol a helyhatósági választáson közös jelöltre bukkant az SZDSZ és az MSZMP (nem tévedés, ez utóbbi parlamenten kívüli párt), más pártokkal együtt. Ne hidd, Árpádom, hogy ez a hőn áhított megbékélés jele volt, talán közelebb járunk az igazsághoz, ha azt feltételezzük, ez a jelölt egy igazán képlékeny, sokoldalúan fejlett személy, ha már ennyire kibékíthetetlen erők rokonszenvét tudhatta maga mögött.

Tegyük fel, az új polgármester rátermett lesz, és tiszta lappal indul a becsületes önkormányzat. Mi lesz a munkahelyi főnökkel, főnököcskékkel? Azokkal, akik a letűnt rendszer tehenét fejték zavartalanul, és az átmenetiség zűrzavarában is gátlástalanul harácsoltak össze vagyonokat... Nem vak és nem idióta ez a nép, mondják mindenütt, még nekem is, hogy egyelőre a változásból ők annyit érzékeltek, hogy a gazdagok még gazdagabbak lettek, a szegények még szegényebbek. Tehát: nincsenek újgazdagok. Ergo: nincs még rendszerváltás. Átmenet van...

Ha jól emlékszem, valamelyik francia híresség állapította meg bölcsen: semmi sem tart oly soká, mint az átmeneti állapot. Ez itt a kérdés: mennyi az a soká? Nem vagyok ellendrukker, szeretném, hogy minél rövidebb idő alatt sikerüljön átkelni. Remélem, a ránk váró Kánaán élvezetét ötéves fiam megéli.

Aztán jócskán zavarba hoztak engem is a helyhatósági választással: kikézbesítették a kopogtatócédulát. Azt hittem, tévedésből kopácsoltak nálam, különösen amiatt, hogy a nejemnek is küldtek cédulát, pedig róla illene tudniuk, hogy politikailag (is) teljesen el van tájolva. No nem mintha én nagyon otthonosan mozognék az átmeneti labirintusban, ezért is gazoltam be a kezdetben még kérdőjeles feladattól.

Nem volt az kérdőjeles, Árpádom, szavazhattam. Előbb a rádióból tudtam meg, hogy ez esetben nem a bürokrácia természetes velejárója, a figyelmetlenség küldette el nekünk a papírkát. Egy hallgató kérdezte a rádiósoktól - nem pontosan ebben a fogalmazásban, de nyilvánvalóan ilyen felhangok kíséretében -: hogy a túróba engedték meg, hogy ezek az állampolgárság nélküli erdélyiek is szavazhassanak?! A válaszadó érthette a kérdés élét: megnyugtatta a kérdezőt, hogy nem csak a romániai menekültek szavazhatnak, hanem minden más külföldi állampolgár, aki e hazában lakik (tehát a kevésbé irritáló arabok, dél-amerikaiak s a többiek is); másodszor meg nyugi-nyugi, csak passzív szavazati jogot kaptunk, vagyis választhatunk, de minket nem választhatnak. Úgyhogy ebben a hirtelen rám szakadt áldásban külön öröm, hogy az istennek sem lehetnék - mondjuk - polgármester Szolnokon.

Elég gond volt nekem, komám, hogy szavazhatok. Mert mondd meg, kire! Néztem a jelöltek listáját, nekem egyik név majdnem ugyanannyit nem mondott, mint a másik. Ha a helyi tapasztalatokban nyilván bővelkedő "utca népe" egy kalap alá vette a pártokat ("mindegyik csak dumál, én meg a munkámból nem bírok megélni"), milyen eligazítást adhatott volna a magamfajta tájékozatlannak akár az az utalás is, hogy X-et csak Y párt indította?

Reméltem, majd segítenek az eligazodásban maguk a jelöltek. Érkezett is a segítség, találtam a postaládámban egy akkora önreklámozó fecnit, mint egy autóbuszjegy kétszer. Az illető neve, lakcíme és pártja mellett volt egy Kölcsey-idézet (az idézgetést az alkalmazza, akinek eredeti ötlete nincs): "Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!" Hát köszönöm szépen! Vagyis megint engem - próbáltam beleélni magam a szerepbe -, az állampolgárt szólít fel jövendő helytartóm, hogy hassak, alkossak. Hasson és alkosson ő - ezért voksolnék rá!... Ja, még hozzátette a sajátját: "Az Önök részvételével én is ezt akarom". Tegyük fel, nekem tényleg csak valamicske részt és nem oroszlánrészt kellene vállalnom a "programjából", nekem akkor is túl általános ígéret ez a haza fényre derülése. Olyasmit nyilván nem helyezhet kilátásba, amiről csak a kormány meg a Jóisten tehet, de ha már kerületem képviselője, ne a hazát derítse fényre megfoghatatlanul és számonkérhetetlenül, hanem "hasson" oda, hogy ne legyen több csótány a lakásomban (a nejem hiába irtja őket, ha a helyhatóság nem indít lépcsőházakra kiterjedő irtóhadjáratot), ne kelljen kéthetenként órákat sorban állnom egy egyszerű orvosi receptért, legyen több óvó néni az óvodában, hogy bár hetente egyszer foglalkozzon valaki a fiammal is (nekem már a megtaslizására is alig jut időm), legyen rendőr a lakótelepen (mert minden este és éjjel "esemény" van: betörés, verekedés, hangoskodás, telekakilják a lépcsőházat stb.), és legyen csendóra, amikor nem fúrnak, nem kalapálnak, hanem úgy tesznek, mintha a tömbház lakóház és nem kisiparosok műhelyeinek gyűjteménye lenne. És ne vándoroljon a pénzem (mert adót állampolgárságra való tekintet nélkül fizetek) henyélők és ügyeskedők zsebébe, hanem azt valóban a köz javára fordítsák. Na, ezt ígérje és főleg valósítsa meg valaki!

Ennek a helyhatósági választásnak sok vesztese lett. Ezt előre "borítékoltam", amikor arra gondoltam, hogy - a lista szerint - egy-egy helyen heten-nyolcan pályáznak arra az egyetlen polgármesteri élvezetre, így ezekből hat-hét szomorú, netán nagyon kiábrándult lesz, hisz már képzeletben nagyon benne ült abban a székben. Talán sértő az igazság, de őket sajnálom a legkevésbé. Az Isten azt mentse meg, akinek a megválasztásához az az egyetlen szavazat kellett, amit én adtam neki...

Az utóbbi napokban egyre többször nézek ki az ablakon, és alig látok valamit. Köd van. Mindennap sűrűbb. Mondhatnád, ez természetes, az évszakkal együtt jár, különben sem vársz tőlem meteorológiai jelentést. Ezért rögtön tisztázom, miért említettem a ködöt: mert nekem úgy rémlik, nemcsak az időjárást jellemzi, hanem azt az időt is, amelyik telik - életünket. Köd van körülöttünk és bennünk, bizonytalanul tapogatózunk a szürkésfehér semmiben.

Az anyagiak vonatkozásában a látótávolság nagyon leszűkült, általában nem látni fizetésnaptól fizetésnapig. Emlékezetből még elbotorkálna az ember ezen az egy hónapos kacskaringón, ha a félsötétben nem csempésznének újabb és újabb akadályokat a különben sem aszfaltozott ösvényre. Már szállóige: ha hétfő, akkor áremelés. Rájöhettél, vasárnap érek rá veled levelezni, nos, a holnap sem kivétel a "hétfő-szabály" alól. Hogy mi köze az áraknak a ködhöz? - joggal kérdezhetnéd, mert ha az ár köd lenne, akkor nem emelkedne, hanem leereszkedne. Elárulom, koma: ezek az áremelések úgy jelennek meg, akár a ködben, gépkocsid vezetése közben egy villanypózna, hogy már se fékezni nem tudsz, se kikerülni azt. (A benzinár-emelést is remekül ködösítették, két nappal előtte még azt nyilatkozta az "illetékes úr", hogy nem emelik a benzin árát.) Most is csak annyit tudni, hogy holnaptól megbotlunk valamiben, de hogy az egy kisebb fadarab vagy egy nagyobb tuskó, még a körvonalaiból sem sejthető, egyelőre eldugták a homályban. Annyit közöltek ugyanis, hogy "többek között" emelik a bor, a pezsgő és a Tomi mosószer árát. De hogy mennyivel, és mik azok a többek, legyen meglepetés a ködben.

Üsse kő, ha már ilyen nagy pácban vagyunk, azt még tudomásul veszi az ember, hogy hétfőtől nem borozik, nem pezsgőzik, nem tomizik, de nyilván többről lesz szó, illetve kevesebb megvásárolható jóról, s ez megint sokkolni fogja a társadalmi idegrendszert. Elég világos tapasztalataim vannak arról, mi minden megtörténhet a félsötétben.

Most már egy tapasztalattal több, mert alig tettem pontot az előző mondat végére, csengettek. Ezennel tudod meg, hogy mifelénk szintén vasárnap ügyködik az önkéntes lakbérgyűjtő. És akármilyen sűrű a köd, megtalálta a házunkat. Nem hiszem, hogy léteznének annyira rossz látási viszonyok, hogy a pénzbehajtáskor címet tévesztenének. Számomra már teljesen mindegy, minek nem megy fel az ára holnaptól. Miután remegő kézzel lepengettem a 4549 forintot, becsempésztem egy kis sugarat az agyamat elborító ködbe: sebaj, a fizunap jövő vasárnapra esik, így csak péntekig kell vakaróznom, ha igaz. Ha el nem tűnik valaki a pénzemmel, mint szamár a ködben.

Közeljövőnket is elég sematikusan vetítik elénk, a legderűlátóbbak is azt jósolják, hogy jövőre az életszínvonal a köd mozgásirányát követve - átlag tíz százalékkal fog ereszkedni. Ha magam is optimista vagyok, lelkesülten számolhatom ki, hogy akkor az enyém minimum harminc százalékkal süllyed a béka popsija alá. Elég sok helyen megfordultam az utóbbi hónapokban, láthattam, sokan máris abból a bizonyos tíz százalékból élnek, a lét "legminimumából"... Fokozottabban kell támogatni a nyugdíjasokat, a szociális segélyből élőket, a gyerekeket. Mivel az ország szegény, az "állam bácsi" adós, hát a szociális védőhálót-adók, elvonások és áremelések formájában - a bérből és fizetésből élők forintocskáiból szövögetik. Legalább egy nyugdíjast és egy gyereket az én jövedelmemből fognak anyagilag aládúcolni - innen ez a "csekélyke" harminc százalékos lejtőm. De lesz az meredekebb is, jövendölik a legtöbben, és belelegyintenek a homályba.

Ketten beszélgetnek egy büfében, azt mondja az egyik: nézd, száztíz forint egy kiló banán, hol vannak azok a szép idők, amikor harmincról felemelték negyvenre, és sokallottuk?! Mire a másik nevetve: majd azt nézd meg, hogy jövőre, amikor kétezer lesz kilója, mennyire visszasírod ezt a szép mát! Bizony, Árpádom, derűs a magyar a ködben, mert nem tudja, vagy nem akarja elhinni, hogy holnap vagy fejjel megy a falnak (s azon koppan a kobakja), vagy gödörbe suppan (és nyakát töri.) Így volt ez a lakbérek és a fűtési díjak emelésének bejelentésekor is. Hazánk többi fiához hasonlóan én is legyintettem a távolba vesző, bizonytalan rosszra ("majd lesz valahogy"), és ittam rá egy sört. Most fájó közelségből érzékelem, hogy jobb lett volna nem meginni.

Nem szeretnék nyavalyogni, mert igen magas helyről szidják a kedvüket veszítetteket, mondván, hogy az ilyenek csak tetézik a bajt. Állítólag most derűre, bizalomra, lendületre és hasonlókra van szükség, akár az elmúlt fél évszázad összes nyavalyája közepette. Hát derűben nincs is hiány, komám, amíg pia van, mulatoznak, félre bánat, félre bú, mulatunk a ködben...

Én kevésbé, mert előttem sűrűbb a homály. Ezt a homályt jobban láthatod, ha végre elárulom: mint várható volt, engem is "elpateroltak" a pesti vendégmunkásoknak fenntartott teátrumból. Persze infantilizmusra vallott volna, ha csak erre a csapdára építem jövőnket, még kezdetben felmértem, hogy van ezen a délibábos síkságon napilap, hetilap, irodalmi folyóirat, helyi rádióstúdió, városi tévé, művelődési ház és egyéb, ahol esetleg helyünk lehet. Nagyot nem tévedtem, egy biztos dolog tényleg van: a délibáb. Munkanélküli párom, akárcsak én, hiába fogadtuk el - féléves "külsős bedolgozás" után - a rádiónál felkínált "munkakönyves állást", mindenkit felvettek (volt KISZ-titkárt, volt MSZMP-s aktivistát, a helyi laptól távozó újságírót), csak minket nem. Első a helybéli, utolsó a jövevény. Városi tévénél, művelődési háznál ugyanaz a helyzet, tele vannak zsenikkel. A nagy kapkodás közepette észre sem vettem, mekkora balgaság volt megpályázni az irodalmi folyóirat éppen megüresedett szerkesztői állását. Előbb a volt megyei pártbizottság agitprop titkára "nyert", majd a fővárosba távozása után egy tősgyökeres karcagi, aki a megyében lakók közül - rajtam kívül - az egyedüli tagja a Magyar Írószövetségnek. Én mintha csak véletlenül avagy formálisan lennék tagja ennek az írószövetségnek. Erősebbnek tűnik egy másik, egy felsejlő érdek- és dacszövetség velünk szemben, akik a szerintük teljes sötétből jöttünk a félhomályba.

Mindegy... Beálltam kapálni a helyi napilaphoz. Kegyesen felvettek egy év próbaidőre. Hiába próbált ki engem odaát tizenöt esztendőn át a nem is akármilyen újságírás, hiába volnék többkötetes író, hiába... A lelkemben régen kész regényem megírása így a kiszámíthatatlan jövő sötét leplébe vész, hírlapíróként lehetetlen összehoznom. Az írás mellett sok mindent lehet csinálni, csak írni nem.

Nagy fene köd van, komám, és nyilván nem a hátsó részedre gondolok, hisz te oly sovány vagy, mint a bukszám egy héttel a fizetés után. Titeket talán kevésbé zavar az ottani "árliberalizálás", mivel az üzletek üresek, a semminek ment fel az ára a négyszeresére. De mi itt nagyon sokat fizetünk majd valamiért. Hogy mennyit és miért, ilyen mostoha látási körülmények között nem tudhatom.

1990. szeptember 23.