ELCSENCSELT HONFOGLALÁS

Hallom, hogy nálatok a Front vezetőségétől a menet közben kiszálltak hiába hangoztatják, hogy álforradalom volt a "tiétek", hiába bizonygatják a kommunista hatalomátmentés napnál világosabb tényét, hiába figyelmeztetnek a nacionalizmus veszélyére, hiába... Szépen rendeződik a diktatúra a hatalom kezében, akiknek nem érdekük a demokrácia. Hallom, legutóbb nem bányászokkal és bányászbőrbe bújt szekusokkal (ezt az adut már kijátszották), hanem rendőrökkel verték szét az újabb bukaresti diáktüntetést... Miközben Iliescu és Roman etetik a világot demokratikus szándéknyilatkozataikkal. Már akit lehet.

Egy, az ügyeinkre figyelő kedves szolnoki lakos felhívta a figyelmem Phillippe Malaud, volt francia miniszter írására, amely a Le Figaróban jelent meg. Mivel kétlem, hogy ezt nálatok terjesztenék, idéznék belőle néhány érdekes részt: "Ki is pontosan ez a Petre Roman: a nomenklatúrának az a tipikus képviselője, akinek kivételezett helyzete megengedte, hogy Toulouse-ban végezzen tanulmányokat olyankor, amikor a románoknak semmi lehetőségük nem volt, hogy elhagyják hazájukat, ahol nyomorogtak az emberek. Ez a személy annak a Walter Roman tábornoknak - KGB - a fia, aki a Spanyolországban harcoló nemzetközi brigád veteránja, s aki 1944-ben a Vörös Hadsereg furgonján tért vissza honába; belügyminiszter, akit a demokratikus pártok felszámolása és Mihály király menesztése terhel..., röviden: ez egy sztálinista figura... Ami pedig a fiúcska playboy magatartását és toulouse-i akcentusát illeti, gyakorlatilag Ceausescu veje, mivel éveken át élt együtt annak lányával... Íme, a derék fiatalember, az apolitikus technikai szakember, akit mint hőst próbálnak eladni nekünk..."

Hallom, komám, hogy - talán épp a derék Petre közreműködésével - kiengedték a börtönből a Ceausescu-gyerekeket.

Hallom, a második bécsi döntés évfordulóján, "nemzeti gyászuk" napján, nacionalista románok magyarellenes akciókat készültek tartani, többek között élő láncot akartak kialakítani a vágyálmaikban szereplő Nagy-Románia merészen meghúzott határai mentén, azaz a Dnyesztertől a Tiszáig. Elhatároztam, csütörtökön átmegyek a Tisza túlsó partjára fogadni őket. Aztán hiába vártam rájuk a Tisza-híd túlsó végén, nem jöttek el a "nyugati határukra". Akik érkeztek, azok simán áthajtottak a hídon, és nem jelképesen mindenfelé csencseltek.

Elgondoltam, hogy nekik biztos nem is kellene a Tiszántúl, sőt Magyarországot sem szívesen annektálnák, mert akkor ugyan biza, hol élnék ki zsibvásáros hajlamaikat? (Más országba szinte be sem engedik őket vízum és szájkosár nélkül.) A különben nem kifejezetten kedvelt Magyarország erre jó nekik: piacnak. Amíg a szolnoki piac lengyel piac volt, még nézett ki valahogy. Amióta kiszorították őket a románok, "tiszta kosz" és gané az egész. Mintha nem ismernék a nyilvános vécét, ott végzik a dolgukat, ahol éppen rájuk jön. Akik például a saját személygépkocsijaikban hálnak, úri szokásként mintha csak éppen kidugnák a feneküket az ajtón és az ablakon, elegánsan körbeszarják az autójukat, aztán másnap reggel szidják az országot, hogy itt mennyi légy van...

És az még hagyján, ha csak a piacot tisztelnék meg ily módon jelenlétükkel! De elárasztották az egész várost, árulnak a vasútállomáson és az autóbuszon, parkokban és áruházak előtt meg velem szemben is itt, a lakótelepen, román szótól hangos magyarországi környezetem. Hacsak csencselnének, nem is zavarna, mint azokat az állampolgárokat sem, akik bizonyos holmikat viszonylag olcsón tudnak tőlük megvásárolni. De szemetelnek, hangoskodnak és szemtelenek, mint az a bizonyos lengyel piaci légy. Ott a szemeteskuka két lépésre tőle, ő a banánhéjat, újságpapírt, üres üveget, uzsonnamaradványokat oda dobja, ahol áll: saját maga alá. Nemzeti gyászuk ide vagy oda, én bizony rászóltam az egyikre, hogy az a valami tőle egy méterre nem más, mint a szemétláda. Olyan csúnyán nézett rám, mintha Erdélyt akarnám tőle elvenni. (Azon meg sem lepődött, hogy ékes románsággal intéztem hozzá szózatom, mert - bizonyára - hite szerint az övé világnyelv, és azt igenis illik tudni erre mindenkinek.) Mivel ez a mindenholárusítás tilos, hát néha jön a rendőr és szól, merre van a KGST-piac; végignéztem: néhány társaságot négyszer-ötször kellett hogy figyelmeztessen, csak akkor voltak hajlandók szedelőzködni. Bezzeg otthon, ahol a rendőr nem ennyire udvarias és türelmes, serényen csipkednék magukat.

Bosszant az is, komám, hogy ezek, akik szinte hetente fordulnak áruikkal a határon, egyfolytában ócsárolják állapotainkat: hogy nem is olyan szép ez a város (más kérdés, hogy én sem vagyok elragadtatva), hogy nagyon szemetes (ehhez történetesen ők járulnak hozzá nem kis mértékben), hogy hiába van minden az üzletben, nagyon drága (ez az észrevétel sem nélkülöz minden alapot, de tudok számukra egy jobbat; itt, a mi határunktól egy kicsit keletre minden roppant olcsó, ám semmit sem lehet kapni)... És látom, hogy ilyen szörnyű, áldatlan állaposok közepette ruhácskákból, cipőcskékből, zoknicskákból s egyebecskékből kiárulták a színes tévére és videóra valót - mert azért figyelem, miket pakolnak el hazafelé menet. Vacak egy hely az, ahol nekik "csak" ilyesmikre futja...

Visszatérve a "nagy évfordulóra", megúszták. Igen, megúszták és nem megúsztuk, mert ha valami balhé lett volna odaát, azt a világ közvéleménye előtt "ők viszik el". Nincs az a rafinéria, amivel azt ki lehetett volna magyarázni.

És végül jelentem: itt a Tiszában sem fürdött senki.

1990. szeptember 2.