VALUTÁS PERCEK

Jó ideje nem írtam kedvenc tévéműsoromról, a parlamenti közvetítésekről. Talán arra gondoltál, hogy a Tisztelt Házban szünetel a munka, avagy az én érdeklődésem csappant meg az eseménysorozattal kapcsolatosan. Ilyesmikről szó sincs, a képviselők önfeláldozóan lemondtak nyári szabadságukról, én pedig továbbra is megeszem kezem-lábam a képernyő előtt, amikor kapcsolják az arénát. A témával kapcsolatos hallgatásom oka egészen más: gondoltam, néhány hétig nem kommentálom a fejleményeket, a kormány száz nap türelmi időt kért az ellenzéktől (melynek emezek nem nagyon örvendtek), hát magam is egyöntetűen megszavaztam fele ennyi türelmi (mindent elnéző) időt az igen tisztelt képviselőtársaknak. No de a türelemnek is van határa, különben is lejárt az ötven nap. És a parlamentarizmus cipője továbbra is némelyeknek szűk, némelyeken lötyög, mások meg nem is a lábukra akarják húzni...

Ki járatja le a parlamentet? - vetették fel közben a kérdést többen is, és a leginkább érintettek előszeretettel mutogattak bűnösként a sajtóra (nyomtatottra és elektronikusra egyaránt). Lehet, egyben-másban vétkes a sajtó is (már amennyire vétek előszeretettel a fonákságokra és ballépésekre célozni az állítólagos erények háttérbe szorítása mellett), de szerintem inkább igaz az önlejáratás, a szép számmal előforduló botcsinálta politikus parlamenti dilettantizmusa, az amatőr demokráciásdi. Mint ők maguk is sűrűn emlegetik, a politizálást, a demokráciát tanulni kell - de mintha az istennek sem tudnának felsőbb osztályba lépni. Vagy nem is akarnak?...

Olvastam a lapokban, hallgattam a rádióban, követtem a tévében az igen komoly elemzéseket parlamentarizmusunk izmosodásáról, a rendszerváltott gépezet alkatrészeinek egyre összecsiszolódottabb működéséről - szóval nem lehet minden rosszat csak a sajtóra kenni. Igaz, a szatirikus kiadványok a tudományos értékelést mellőzve elég alaposan kifigurázzák a tiszteletre méltó honatyákat-anyákat, de mintha nem alaptalanul tennék. Én szeretnék büszke lenni nagyjainkra, e kis ország jobb sorsra érdemes népének vezetőire - egyelőre nem tehetem. Megkockáztatom: a közvélemény nem a sajtó tálalása miatt elégedetlen a "megfeszített" munkával, hanem azért, mert képtelen érzékelni azt az örömöt, amitől "eldobhatná magát"; az állampolgár nem azért röhög "szabadon választottjainak" megmozdulásain, mert vicces nép vagyunk, hanem azért, mert gyakorta tényleg tiszta röhej az egész.

Már majdnem könnyeztem, amikor megrendülten közölték, hogy a képviselők lemondanak idei pihenőszabadságukról, és a kánikulában is egyvégtében rendkívüli üléseznek, és beláttam, a haza talán tőlem is elvárja a tántoríthatatlan, töretlen odafigyelést. Eldöntöttem, a tévékészülékem sugarainál napozom ezen a nyáron is, nem megyek horgászni (nincs kivel és nincs hova), nem megyünk családommal üdülni (nincs pénzünk és nincs időm, mert mindketten munkanélküliek lévén igencsak dolgoznom kell, hogy legyen ennivalóra), nézem tehát a kupola alatt hősiesen izzadó atyákat, anyákat, fiúkat, lányokat. Aztán - sajnálatos mód - tapasztalnom kell, hogy amíg én (nyilván kényszerűségből is) állom a szavam, az ügyeink rendezésére vállalkozók jócskán tekeregnek. Az ülések kezdetén akkurátusan ismertetik azt a tíz-tizenöt "előre bejelentett távollévőt", és a jelenlét-ellenőrzésnél kiderül, még tízszer annyian hiányoznak a teremből idejében nem jelzetten, de talán előre megfontoltan. A vita hevességét és a témák fontosságát minősíti a szemmel látható tény: ki-bejárkálnak a megjelentek is; ha meg bent ülnek, akkor többjük oda sem figyel a "rendszerváltás legsürgősebb kérdéseire", előszeretettel csevegnek a szomszéddal, újságot olvasnak vagy tántoríthatatlanul hácsikálnak. Pedig nagyon izgalmas húrt feszeget egy képviselő, akinek az apró részletekre is kiterjedt figyelme: kezeljék-e kisebbségként a homoszexuálisokat? Bár én - hála Istennek! - nem vagyok érintett az ügyben, toleranciával és megértéssel viseltetem a kérdésfelvetés iránt. És megdöbbenek: bár az érdekeltek odafigyelhetnének!

Több hónapos tapasztalatom szerint a képviselő urak annak örülnek nagyon, ha kiderül, az elnöki monitor rosszul jelezte, hogy valaki hozzá akar szólni - tehát egy unalommal kevesebb. Ennél nagyobb, gyakorta tapssal is jelzett boldogságuk az, amikor a ház elnöke így szól: bejelentem, a vita lezárult. Vajon? - kérdem magamtól majd' minden alkalommal, mert jó-jó, hogy sürgős döntéshozatal szükségeltetik, haladni kell..., de a lezártsággal kapcsolatban van némi hiányérzetem.

Egyszer már említettem neked, komám, hogy komolytalanul, összevissza nyomogatják a gombokat. Azóta sem változott sokat a helyzet, egy ízben a táblán összesen jóval több szavazat jelent meg, mint ahány képviselő lenne (ha lenne) a parlamentben. Mondta is Szabad György nagy mérgesen: "Nem engedhető meg!... Hotty!... Egy képviselő zavarba hozza a gépet!..." Ideges a házelnök. Felnőtt egyik elődje, Stadinger elvtárs színvonalára. Minden bizonnyal ludas ebben a Fidesz és a nyakatekert körülményeskedésekre fölöttébb allergiás frakcióvezetőjük. Mint rakoncátlan nebulók iskolában a tanárukat, úgy heccelik a fiatal demokraták a professzor urat.

Jut eszembe, hogy néhány éve odahaza egy főorvossal és egy, civilként Sándor névre hallgató tiszteletes úrral kártyáztunk ez utóbbi lakásán. Preferánszoztunk, ami ugye, egy intelligens, úri játék, nem olyan, mint az ulti. A tiszteletes bemondta a félkéz pirosat (nem babra menta parti), amikor leszakadt a csillár, és - mint az Úr figyelmeztetése - a házigazda fején koppant, csattant, tört össze. Csodáltam: megállta káromkodás nélkül. Orvos, ugye, volt a helyszínen, elsősegély után a vérző fejű szenvedő javasolta játszmája folytatását. Két lehívás után már bukásra is állt, ráadásul a felesége hideg vizes pakolást tett a fejére. Ekkor hangzott el a tiszteletes szájából valami olyasmi, ami idegen a ház szellemétől, és ami nem éppen új keletű házasságuk alatt eddig soha nem fordult elő. Az asszonyka néhány másodpercig értetlenül bámult, aztán a világ legnaivabb hangján megkérdezte: Sándor, csak nem vagy ideges?

Azt mondja itt a ház megbízott elnöke roppant ingerülten: "Kérem, akinek a gúnyos közbeszólásokra ingere van, az ezt a folyosón tegye meg! Kérem, amennyire lehet, a nevetés ingerének ellenállni! Felkérem képviselőtársaimat!... Hotty!... Ha mindenáron távozni akarnak..., azt is tegyék halkabban!"

Csak nem tetszik ideges lenni?!

Kiszámították, mennyibe kerül a plenáris ülések egy perce, és több ezer márkát emlegetnek. Ennek tudatában már nem mehetünk el érzéketlenül az időfecsérlés jelensége mellett. Így már fölöttébb izgalmas a kérdés: miért kellett annyit gatyázni - például - a címerrel? Azzal bizonyára egyetértesz, hogy fontos a dolog, egy ország általában nem sokszor cserélgeti nemzeti jelképét (bár ebben Magyarország kivételnek számít, itt csereberélték jó párszor még ebben az évszázadban is). No de épp azokban az igencsak drága, valutában mért percekben kellett megtartani a kisebb és nagyobb heraldikai előadásokat? Képzeld el, ezt az igen értékes időt még arra sem sajnálták, hogy felvessék: mit fognak szólni a szomszédos országok (főleg a tiétek) a koronás címerhez?! És hogy mielőtt döntenének a képviselők, vegyék figyelembe azt is, milyen Andorra címere!... Szerencsére a ház korelnöke, Kéry Kálmán úr megelégelte a civakodást, és megfenyegette a társaságot, hogy a szavazásra felveszi tábornoki egyenruháját. Tényleg felvette, aztán nem tudom, ettől rettentek-e meg vagy attól, hogy döntés híján marad a "Kádár-címer", de végül is a tábornok óhaja szerint dőlt el nagy nehezen a kétharmados többség a korona felé, amely - Szabad professzor urat idézem - "heraldikai értelemben nem része a címernek"...

Telik a kemény valutás idő azzal is, hogy a felszólalók egyre-másra idézgetnek magyar költőt és volt brit miniszterelnököt, Mari nénit (választókerületük egyik polgárát) és Széchenyit, az előttünk szólókat és saját magukat. Tudod, komám, én ezt nem is tartanám fölöslegesnek, hisz a jó képviselő is holtáig tanul (már akiben megvan az igyekezet erre, és nem csak okítani akarna másokat), és a tudás anyja - egy másik kifacsart közmondás szerint - az ismétlés (netán az önismétlés) is. De nem tekinthetem másnak, mint túlzott nagyvonalúságnak az órákig tartó személyeskedést, a propagandisztikus szónoklatokat, az önmutogatásnak és a szereplési mániának az Országházban és az ország színe előtti, kierőszakolt kiélését. Például a színész-főrendezőből lett képviselő megdorgálja a Tisztelt Házat, hogy - úgymond - "rossz közönség" (ő csak érti), nem akkor kacag és tapsol, amikor személyes dramaturgiai elképzelései szerint kellene, majd közli, hogy ő civil munkahelyén a belügyminiszter feleségének a főnöke (ki kérdezte?! - döbbenek meg már azért is, mert ennek a tényállásnak semmi köze a vitatott kérdéshez); majd egy következő felszólalásában megjegyzi, hogy ő esetleg játszhatna az ellenfél táborában hadakozó író képviselőtársa darabjában... Vicces, mondhatnám, ha ezek a kijelentések egy színházi büfében, a folyosón vagy egy kabaréelőadáson hangzanak el. De a Házban mennyibe is kerül egy perc?...

Némi plusz időráfordítással jár az, hogy - elnézést a kivételektől - a tisztelt képviselők nem profi politikusok, és eredeti foglalkozásuk sallangjai fölöslegesen tolják előre az óra mutatóját. Jogásztúltengést emlegetnek, sajnálkoznak is fölötte többen, ám a tömörség és a tiszta, célratörő fogalmazás szempontjából ők a legkevésbé hibáztathatók. Annak ellenére, hogy nem ismered őket, magad is ráhibáznál egykettőre, ki mitől nem tud politikus lenni: a színész teátrális és az érzelmekre akar hatni, a pedagógus fölöttébb körülményes és szájbarágós, a történész állandóan emlékszik, a közgazdász a kelleténél is többet számol, az író (kedvelt műfaja válogatja) vagy túlontúl epikus, lírikus vagy drámai, a pap kenetteljes, imádkozik a volt pártfunkcionárius (meg azok, akiknek van vaj a fején)...

Ha a parlamenti demokrácia azt jelenti, hogy a bekerült pártok püfölik egymást, akkor itt már tombol a demokrácia. A kereszténydemokratákat leszámítva már mindenki kapott mindenkitől, és - ha tehette - adott is, még a függetlenek sem maradtak ki! Miután az MSZP alaposan megszenvedett az elmúlt négy évtized minden hibájáért (és ráadásként a gombnyomogatási botrányt is túlélte), úgy tűnik, hogy a front egyik fő vonala az MDF és az SZDSZ között húzódik (erre egy időben lehetett számítani, egy másikban meg nem), a másik - meglepetésre - a kisgazdák és a fiatal demokraták között kezd feszülni. Ez utóbbi elég vérfagyasztóan alakult, már hallani véltem a mentők szirénázását. Amennyit én értek belőle, az ügy azzal kezdődött, hogy Torgyán mester, a fő kisgazda hiányozni volt kénytelen. (Mikor ezt tudomásul vettem, le is tettem arról, hogy igazi ülésnap lesz, hogy egyáltalán történik valami izgalmas. Hisz ki emlegeti majd egyhuzamban a bolsevizmus átkait, ki fogja kilakoltatni a Rózsadombot és kiegyenlíteni a nyugdíjakat?!...) Szóval a frakcióvezető nem volt ott, és egy helyettes szónok, egy párttárs kevésbé rafináltan vetette el a sulykot a hatalomátvétellel kapcsolatos, nem kifejezetten békés elképzelések "tárgyában". Már gyűltek is a ráncok a fiatal demokraták amúgy derűs ábrázatán, amikor rögtön ugrott egy "koalíciós partner", egy fórumos, és azon igyekezetében, hogy elhessegesse a gyülekező felhőket, legyermetegezte az előbbi megnyilvánulást. Mindhiába, mert a bulit és résztvevőit egyre komolyabban vevő (és egyre felelősebben politizáló) fiatalok azon figyelmeztető reményüknek adtak kifejezést, hogy a tisztelt képviselőtársak mindenike tisztában van saját szavainak súlyával, mert a felelőtlen kijelentéseknek nem lenne itt a helye... Jó kis balhé lett belőle, a kamerák élethűen adták tudtunkra, mennyire fogy el a levegő a teremből.

Különben az "égető kérdésekben" (önkormányzati törvény, helyhatósági választások, a sajtó ügye stb.) sok haladás nincs, tehát döntés sem született. Bár most kezd körvonalazódni valami, és ezzel kapcsolatban említem, hogy talán frissebben-gyorsabban tudlak majd téged is tájékoztatni a fejleményekről. Ugyanis már szépen berendezkedtek a hétfő-keddi menetekre, amikor változik a műsor, nekem is át kell programoznom az életem. Hirtelen közölték, hogy módosítják a munkarendet: hétfőn plenáris, kedden-szerdán bizottsági ülések, majd csütörtökön és pénteken ismét plenáris; aztán - mintegy megfeledkezve ígéretükről - rövid (?) nyári szabadságra mennek, és valamikor szeptemberben folytatják a sürgősséggel megszavazott ügyek tárgyalását. Nyilván a menetrend formai változása okozza a kisebb gondot (és ehhez való idomulásom teljesen mellékes), sejthető azonban itt egy lényeges tartalmi változás is, melynek a jelei nem új keletűek. Tehát: hétfőn felvetik a problémákat, kedden-szerdán bizottsági üléseken és hatpárti egyeztetéseken meghozzák a döntést, aztán hétvégén működik a szavazógép, és ami eldöntetett, azt törvényerőre emelik. Vagyis a lényeg nem a plenárison és nem a nyilvánosság előtt történik. Az alakulófélben lévő magyar demokráciában mintha ismét ez lenne a járhatóbb (rokonszenves? egyetlen lehetséges?) út, hogy a kulisszák mögött szülessenek érdemben a határozatok, azon csupán faricskál-csiszolgat valamit a parlament, és tudomásul veszi a nép.

Vagy mindenütt így csinálják, és a parlamentarizmus meg a demokráciásdi csupán porhintés?... Majd meglátod, ha kitörlöm szememből a port...

1990. július 29.