A FÉLELEM TESTKÖZELBEN

Éppen nálam van egy haver, akiről egyik regényem főalakját mintáztam, szavai és egész viselkedése bizony eléggé meggyőző jelzései annak az életérzésnek, annak a helyzetnek, melyet innen azzal szokás elintézni, hogy "feszült".

Marosvásárhelyen magyarként élni manapság is jóval több, mint szörnyűség. Rettegve mennek még bevásárolni is az elementáris, napi szükségleteket, hisz sosem lehet tudni, ki mikor köt beléjük, mivel provokál. Nem hiszem, hogy nektek ott, Bukarestben sokkal könnyebb lenne, de képzeld el azt, hogy a barátom (és más vásárhelyi magyar szülő is) naponta elkísérte és hazavitte kisiskolás gyerekét a suliból március huszadika óta az évzáróig. Mert a gyerekek egyszerűen nem voltak hajlandók egymaguk az utcára lépni, megfélemlítettségük érthető, hisz a véres dráma a szemük előtt zajlott. Nyilván, ha a gyereket kísérgeti, akkor elkésik a munkahelyéről, és a román csoportvezetőkkel meg művezetőkkel megvan az újabb kellemetlenség.

A felnőttek is félnek, féltik gyerekeiket, kerülnék az újabb tettleges konfrontációt. A két tannyelvű iskolák (Marosvásárhelyen magyar oktatás csak ilyen intézményekben folyik ugyebár) magyar osztályainak tanárai szép csendben, és csak az érdekelt szülőket tájékoztatva, két-három héttel a szünidő beköszönése előtt megtartották a tanévzáró ünnepélyeket külön, nehogy majd "nemzeti érzéseikben sértse" a román szülőket a kis ünnepségen elhangzó magyar vers vagy bemutatott magyar néptánc. (A diktátor koránál rosszabb ez a helyzet, hisz akkor volt annyira "rend", hogy kinyilvánított ellenérzés nélkül viselték el egymás dalait, verseit, táncait a közös rendezvényeken.) A pedagógusok attól tartottak, hogy netán belefütyül a hallgatóság magyar szóra kényes része a megtűrtek produkcióiba, amit esetleg majd a csemetéje szereplését figyelő kisebbségi szülő venne olyannyira zokon, hogy elcsattanna néhány pofon... Így aztán a hivatalos, rendes évzárón a boldog többségi anyukák-apukák elégedetten élvezhették a színromán műsort...

Szintén ez a becsületes munkás barátom meséli, hogy a márciusi események után a munkahelyén igencsak nemzetiségre való tekintettel különültek el az addig békésen egymásért és együtt dolgozó emberek, köszönni már nem volt szokás egymásnak, heves szóváltások közepette nem termeltek. Ebben a műhelyben sokszor nehéz tárgyakat kell emelgetni, éveken át anyanyelvre, nemzetiségre való tekintet nélkül segítették egymást - ez azóta kizárt dolog.

Ideérkezésemkor sokszor magam is észrevettem, hogy amint az otthoni helyzetre terelődik a szó, kapkodom a fejem az ajtó meg a telefonkészülék felé: vajon elég messze vannak-e tőlem? Bár lassan, de - úgy tűnik - ezt a beidegződést levetkőztem. Ülök most a haverral szolnoki lakásomban, dumálgatunk, egyszer csak hirtelen és riadtan fordítja fejét az ablak felé. Hamarabb figyelt fel valamire, ami kettőnk közül csak számomra nem jelentett semmi vészt. Cirkusz érkezett a lakótelepre, hangosbeszélővel hívogatták a közönséget. Mint kiderült, a vatrások is ezzel járják a várost, amikor cirkuszolni akarnak. (Talán mondanom sem kell, hogy bár harmadik napja folyt a közönségtoborzás, ugyanúgy összerezzent a vendég, mint első alkalommal.)

Egyik reggel látom, hogy a barátom fordítva vette fel a cipőjét, cigarettájáról a hamut nem a hamutartóba, hanem a kávéscsészéjébe rázza..., vagyis feltűnően zaklatott. Kérdem, mitől ilyen ideges. Azt feleli, az este még nem tudott elaludni, meghallgatta az éjféli híreket, és bemondták: tiltakozásként amiatt, hogy az új román vezetőség engedményeket tett a romániai magyarságnak, és mivel az iskolai felvételi vizsgákon a román gyerekek hátrányos megkülönböztetést szenvedtek el, a Vatra tömegdemonstrációt tart aznap - a változatosság kedvéért - Marosvásárhelyen.

Barátomnak meg ugye, ott van a felesége és a gyerekei... Fél, nehogy újabb véres összetűzés legyen, nehogy megint kiprovokálják a husángos hadjáratot. Hát ez elég nagy disznóság, töprengtem el magam is, mivel addig még nem hallottam a hírt. Hiszen engedményekről az új vezetőség részéről egyáltalán nem tudok, csak újabbnál újabb korlátokról, ígérgetésről és letagadásáról, hazudozásról és hamisságról.

Azt meg sehogyan sem tudom elképzelni, hogy a "testvérek" gyerekei bármilyen hátrányos megkülönböztetés szenvedői lettek volna. Persze a Vatra célja, hogy a diktátor által még meghagyott anyanyelvi oktatást is legalább (és egyelőre) a felére csökkentsék. És egy újabb balhé is jól jönne, amivel - a realitást kifordítva - bizonyítani lehetne, hogy gazember és agresszív a magyar, ki velük az országból!...

Ezeket a gondolataimat nem osztottam meg vendégemmel (őt minden eszközzel nyugtatgatni próbáltam, a végén már azzal, hogy biztos elszenderedett és azt álmodta, hogy a rádió híreit hallgatja), csak magamban morfondíroztam. De letargiámat alig tudtam leplezni.

1990. július 15.