"TITEKET SOSEM"

(Levél a komától:

Kedves Lajos! Bizonyára meglepődsz, hogy írok, pedig nem írok. Csak azt akarom elmondani, hogy eddig nem írtam, mert nem írhattam meg azt, amit akartam volna. Most azonban nem akarom megírni azt, amit lehet. Mert minek? Mint leveleidből kiderül, te jobban tudod, hogy mi van itt. Mert mi nem nagyon tudjuk.

Egy biztos: volt egy boldog napunk. Egy! December 22., amikor mindenki üvöltötte, hogy a gazember eltűnt. Aztán lőttek. Lőttek mindennek. Ez a rettenetes tolakodás, ami itt folyik, nehezen elviselhető. Aki fenn volt (úgy középmagasam), az ragaszkodik a státusához, hőskölteményeket fabrikál magáról; aki lenn volt, igyekszik felkapaszkodni. Közös ismerősünk, aki eléggé bemocskolta magát hazafias verseivel a bukott rendszerben (nem árulom el, kicsoda, mit tudom én, kik olvassák most a leveleket), nem restell arról panaszkodni, hogy milyen kár volt eltüntetni azokat a bizonyítékokat, amelyek meghurcoltatását bizonyítanák.

A rettenetes az, hogy mindez érthető, sőt várható volt. Emberi. Hirtelen változások idején gyorsan kell megragadni az alkalmat, mert betelnek a székek, s aztán nehezebb helyezkedni. Csak az eszközök förtelmesek. A mocskolódás. Ennek kétféle stratégiája van. Aki lent volt és távol a fazéktól, amelyért érdemes lett volna bepiszkolódni, az kutyát-macskát (bukaresti magyarul ez jelenti a kígyót-békát) összehord a fentiekre (középmagas). A fentiek pedig ösztönzik ezt a hadjáratot abból a meggondolásból, hogy legyen csak minél nagyobb a nyilvánosan bemocskoltak serege, mert így könnyebben meglapulnak benne. Ugye, nagy tömegből nehezebben csíphető el az egyén - ezért repülnek seregesen a seregélyek is.

És közben lassú köszörűn éleződnek a nagy ellentétek. Szerencsére nagy erőket kötött le a kommunistaellenesség, aztán a parasztpárt vadsága terelte el rólunk a figyelmet, de nem eléggé. Ami szintén várható volt, és amit én jó előre megjósoltam, lassan bekövetkezik: minden csau-vívmányt szívesen lebontanak, de a nemzetiségek eltüntetésében elért eredmények felszámolásán szívesen elgondolkoznak. Mélyen. Azt hiszem, ha nem Tőkés és Temesvár indítja el a lavinát, most nem is gondolkoznának.

Nehéz a folytatás. Azt mondják, tanév közepén osztályokat kitenni, költöztetni - forrongást szül. Bár megértés esetén ebből semmilyen probléma nem adódna, hiszen néhány napi elveszett tanórát könnyűszerrel pótolni lehetne a felszámolt hülye műhelygyakorlatok helyett beiktatott órákon. De itt az ok az akadékoskodásra és az időhúzásra, hát megragadják. Magyar részről pedig mindez fokozza a türelmetlenséget, melynek egyik jele például, hogy amióta lapunkban közöljük az MTV műsorát, nincs nyugtom a telefontól, követelik, hogy legyen átjátszórelé a Hargitán. Hiába vigasztalom őket, hogy én sem látom a közölt műsort, visszapofáznak, hogy hallgassak, még jól megy sorom, láthatom a bolgár tévét, ők még azt sem. Pedig esküszöm, december 22. óta csak akkor kapcsoljuk át a bolgárokra a tévét, amikor szapulják a törököket (félek, hogy a román szomszédaink is tapasztalatszerzés végett).

Különben mi többet hallottunk rólad, mint gondolnád. Például itt a követségi emberek valami olyasmiket suttogtak még tavaly, hogy rendszeresen kijártál a pályaudvarra az Orient expresszhez, meg a Balt-Orienthez, és üzengettél az akasztófáravalónak, a volt diktátornak (megesküdtem, hogy többé nem írom le a nevét), és nem valami szépeket. Még drukkoltunk is neked, nehogy kirepüljön egy vonatablakból valami üres vodkásüveg. Mert tudjuk, hogy az üres üveg mindig elszomorító képzettársításokat idéz elő nálad.

Képzeld, itt még mindig nincs pia! Az üzletek olyan üresek, mint régen. Se kaja, se pia. Ha ezt egyszer meg tudná valaki magyarázni, hogy mitől nem döglünk éhen, és a hónap végére miből gyűl össze annyi üres üveg?...

Mikor jössz vissza? Van egy rakás üres állás. Látod, ha annak idején átmész az Előréhez, sohasem kellett volna megválnod a szülőföldtől. Mert ettől a főszerkesztőtől (nevet most sem írok, mert nincs kellően apró betű a gépemen) sosem kaptál volna útlevelet, illetve nem járult volna hozzá. Bár ki tudja? Téged kedvelt. Csillapodj, ezzel be is fejeztem. Átadom a keresztfiunk keresztanyjának (nem nevezem nejemnek, mert ez túl hízelgő lenne számára), folytassa ő a bemocskolásod.

Jaj, te, még csak egyet. A napokban a büfében a pénztárszékről lehízott asszonyság zsíros derűvel az arcán ezt mondta: azt hittük, ha megszabadulunk az idiótától, minden jól alakul, most meg kiderül, hogy helyette több száz idióta pofázik. Tökéletes helyzetjellemzés!

Írjatok továbbra is, most már válaszolunk. A kocka úgyis el van vetve! Ölel komád, Árpi.

Drágáink! Árpi januárban írt levele után én képtelen voltam a magam részét papírra vetni. Többször kérdezte, feltettem-e, hazudnom kellett, mert mostanáig tartogattam-halogattam. Hogy miért? Ezt próbálom az alábbiakban kifejteni.

Egyrészt azért, mert már az első napokban vissza (haza) akartunk hívni titeket, mert nagy szükség lett volna rátok. Vártuk a bizonyosságot, mert felelőtlenül nem akartunk biztatni. Fene tudja, de éreztük az aknamunkát, és mégis reménykedtünk. Aztán márciusban bekövetkeztek a marosvásárhelyi események. Ezzel minden rossz elszabadult, nem tudjuk, vissza lehet-e valaha is csinálni az egymásmellettiséget. Jó, hogy nem hallottátok "élő egyenesben" azt a sok szennyes rágalmat, amit sortűzként ránk irányítottak. Ezekben a hetekben éveket öregedtünk.

De vissza a szerkesztőségbe, itt jön a másrészt. Annyi év kényszermunkája után Árpi nagy kedvvel és sok reménnyel dobta be magát a lapcsinálásba. Végre hasznos munkát végez! Szárnyai nőttek, megtáltosodott, mert végre azt csinálhatja (és úgy), amit szeret. A "forradalom" alatt a lövöldözések miatt több éjszakát a szerkben, egy asztalon vészelt át, de mit számított?! Talán két hétig tartott a lelkesedése. Sok külföldi újságíró, tévé- és rádióriporter kereste fel a szerkesztőséget, általában Árpi kellett hogy elbeszélgessen velük, mert olyan kérdésre, hogy eddig mit csinált, csak neki nem kellett szégyenkeznie. Őszintén mondhatta, hogy évek óta egy sort sem írt...

Aztán "sárosék" összefogtak, és minden visszarendeződött... Makróban is ez van most. Természetes, hisz ők vannak többen. A telefonunk is a régi (vagyis lehallgatják), a többiről nem is beszélve. Most már egy dologban biztos vagyok: nem fogunk titeket sosem visszahívni. Jól tettétek, amit tettetek, ezt soha ne feledjétek! Ha nem is jön ott be minden lap, gondoljatok a fiatok jövőjére.

Alig várom, hogy láthassam a kis keresztfiamat és persze titeket is. De még mindig nem kaptuk meg az útlevelet. Ha Isten megsegít, és nyárig sikerül, talán megölelhetjük egymást.

Amíg írtam, Árpi kíváncsiskodott. Leleplezett és lehordott, mert hazudtam neki. Hát ez egy kicsit kellemetlen. Be is fejezem. A mielőbbi viszontlátásig millió puszi, Imola.

Az utóíró szava: Ez van, Lajos. Nincs cenzúra, csak a közléstől tiltják el az embert. Még a családban is. Szomorú... Árpi.)

Mindig és nagyon vártam a levelet tőled (tőletek), s most hogy megérkezett és elolvastam azt kell mondanom: bár még mindig csak várnám, bár ne írtál volna! Hogy miért? Hűjha!...

Egy dolog az, ha én innen borúlátóan ítélem meg az ottani helyzetet, és egészen más, ha te otthonról lebunkózol azzal, hogy lebunkóztak. Téged, aki egyike vagy azon ritka fajtának, melyet egy január elején közvetített tévés beszélgetésemben igencsak keresgéltem: ki az a magyar (és nem csak magyar) értelmes értelmiségi odahaza, aki nem sáros? Aki - például - hitelt érdemlően írhatna most, a nagy büdös szabadságban valamit, ami nem bűzlik. Hát számolgatás közben nem kellett mindkét kezemet elővegyem, mint a favágó, amikor öt sört akart rendelni... És eljutott hozzám az álforradalom után megjelent új lapodnak jó néhány száma, átböngésztem írásaidat, és örvendtem, hogy - végre - "helyzetben vagy", és élsz a lehetőséggel, teszel az "ügyért"... És most bizonyosságra váltod feltételezésem, miszerint ismét azok a hangadók, az irányítók, a hatalom birtokosai, akik nem mertek ilyen kérdések elé állni a változás hevületében, hogy "mit csinált ezelőtt?". Mindenkitől mindent számonkérni most, persze túl zsenáns lenne, amolyan nimbuszgyalázása sokaknak, akiket az "anyaországban", s talán még az Óperenciás-tengeren túl is az erdélyi magyarság hőseiként ismernek. De az, aki még a volt diktátor anyjának a szülinapjára is "szívből szakasztott" üdvözlőversikét írt és publikált, az "igazmondás" lehetőségének eljövetelekor - ha már nem süllyed el szégyenében - ne akarjon a makulátlanság díszpéldánya lenni; vagy - ahogy írtátok, "makróban" -: aki a hírhedt házaspárnak röplabdázás vagy karikával megkísérelt célbadobós közben adogatta a játékszereket (nem kényszerből, hanem önszántából, érvényesülése érdekében!), az most ne jelöltesse magát köztársasági elnöknek (erre a nem-indulásra különben is ígéretet tett a "forradalom" ellopása utáni napokban). Tolakodás a székekért nem csak a nálatok tapasztalható demokráciában van, hanem a civilizált Európához magát joggal közelebb érző Magyarországon is, és az eszközök itt sem kifejezetten ízlésesek. Csakhogy itt legalább "labdába rúghat" több, valóban tiszta, becsületes, rátermett ember is. A gyerekcipőben járó demokráciának itt számos tyúkszemét el tudom képzelni, de a diktatúrának azt a visszarendeződését, melyet leveled az otthoni állapotokról kétségtelenné tesz, semmiképp. A kilátások tekintetében engedj meg egy tippet: ha most Magyarország - mondjuk - ötven évvel jár Románia előtt, akkor ez a különbség tíz év múlva száz év lesz. Mert mintha egymásnak háttal, ellentétes irányban haladnánk...

Nem örvendtem a levelednek azért sem, komám, mert lapodban közölt írásaid olvasván, pontosan így képzeltem el, hogy a szerkesztőségi asztalon alszol félórákat, s aztán - mit számít, hisz nincs is fáradtság! - nekiesel az írógépnek, hogy megírd friss álmaid..., szóval most kiderül, hogy csak aludtál (múlt időben), a lelkesedés - nejed szerint - két hétig tartott, te meg azt vallod, volt egy boldog napod. Ez idő alatt és ebben a vonatkozásban én még másodpercekig sem repdestem a kéjben. De ismét megkülönböztetendő saját alapvető kétkedésem és talán beteges pesszimizmusom otthoni sorskérdésünket illetően attól a rohadt állapottól, melyhez soraitok vezettek, hogy már a ti fejetekkel töprengve sem lehet reménykedni. Nem tudom, csak belekukucskáltál-e nejed "kiegészítésébe", vagy végig is olvastad, nos, azt írta, hogy "most már egy dologban biztos vagyok: nem fogunk titeket sosem visszahívni". Komám, ez fájt a legjobban. Ez volt a legnagyobb bunkó, talán olyan, mint Marosvásárhelyen a hodáki... Sok-sok órán át tartó beszélgetések után ismerem annyira Imolát, hogy meggyőződésem: nem pillanatnyi hangulata diktálta, miben biztos.

Nem arról van szó, hogy vártuk volna a hívást, arról még kevésbé, hogy azonnal csomagoltunk és mentünk volna. Itt esetleg még, ott viszont már nem vagyunk otthon. Az állapot végérvényességét már-már elfogadtam, a kegyetlen sosem-et végül Imola írta le. Azért néha jó volt játszadozni a csalóka ábránddal, hogy talán megéljük...

Talán megéljük, ötlött fel bennem néhány éve odahaza, mikor teljesen magamon kívül voltam..., talán megéljük a "zseni" és "világtudós" harcos-, elv- és élettársa bukását. Meglehet, furcsa, de öröm és elégtétel nélkül szemléltem a tévében véres-tragikomikus végüket. Egyrészt azért, mert szerintem nincs kitalálva a kínhalálnak az a változata, melyet megérdemeltek volna több millió ember sok éves kínzásáért. Másrészt: nincs az a szadizmus, melyet érzékelni képesek lettek volna, az a megaláztatás, melynek felfogták volna a súlyát. Szánalmasan degeneráltakról készült a dokumentum.

Aztán meg valamiféle bűntudatom is volt, mert valójában kijártam többször a pályaudvarra a nemzetközi vonatokhoz tavaly is, tavalyelőtt is, és tényleg üzengettem nekik. A tőlem telhető változatos formában, de jobbára ugyanazt... S aztán innen az újabb agyrém: vajon nem az átkaim fogantak meg valahol, s tulajdonképpen nem az azóta öngyilkossá vált bíró ítélte őket halálra, hanem én szuggeráltam a dolgot? Ne félj, annyira nem estem kétségbe, mint az ítélethirdető, csak esz a fene, hogy mindjárt kezdhetem elölről az akciót. Különben a vonatablakból felém röpülő vodkásüvegekkel magam is számoltam. Veled ellentétben azonban, meg sem fordult a fejemben, hogy üresen érkeznének, hanem tele. Az egyik változat: vodkával (dobják a velem egyetértők); másik: benzinnel (ajándék a szekuritátétól).

Szóval kezdhetem elölről, mondom, ha összegzem a karácsonyotok utáni fejleményeket, beleértve a szabadnak és demokratikusnak meghirdetett, éppen folyamatban lévő szavazásokat is.

A leveledről még ennyit: első olvasatra azon sopánkodtam, hogy nem vagyunk, nem lehetünk egy csapatban, talán mi ketten megválthattunk volna egy világot, csak hol az a világ? Ezt a közép-kelet-európait mintha nem nekünk találták volna ki. Avagy tényleg csak haditudósítóknak vagyunk jók - mint mondtad egyszer -, a békével, a viszonylagos szabadsággal nem tudunk élni?... Ez - hangsúlyoznám - első olvasatra vetődött fel. A második után már nem kell a kérdőjel, igen, elnyomattatásra, kisemmizettségre születtünk.

És tudod mit? A fentiek ellenére írjál még! Mert harmadik olvasatra már a hülye humorodon - bár kesernyésen, de - mosolyogni is tudtam.

1990. május 20.