MÁSODIKÁN JÖTT A MÁJUS

Május elsején zavarban voltam, komám, mert vajon van-e még ilyen valójában? Meglehet, már rég nincs ez a nap, elveszett valahol, valamikor, valamiért..., csak éppen nem vettem észre, mert jó ideje állandóan mással voltam elfoglalva. Úgy az ötvenes évek végén Marosvásárhelyen még biztosan megvolt, erre határozottan emlékszem. A munka ünnepének ama bizonyos napján már hajnalhasadtakor vigyorogva és reményteljesen keltünk ránk váró élvezetekre áhítozva. "Mintamókusokként" öltöztünk ünneplőbe (igen, akkor számomra "mintamókusról" szólt az ének, csak később értettem meg a tulajdonképpeni tartalmat, hogy azt mondja, "mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám"...), és futottunk csapatgyülekezőre. Bizony, akkor gyülekező volt, most és itt pedig mintha oszolj lenne...

Kinéztem az ablakon, szomorúan borús az ég, sehol pajtás, sehol "mintamókus", sehol úttörő, azt mondták, elmentek cserkészni. Hogy hol és mit cserkésznek, nem tudni, de az hétszentség, hogy a lakótelepen semmit, innen mintha elbujdostak volna. Odalent az utcán valami csinn-bumm zenekar tett ugyan egy bátortalan kísérletet a mozgósításra, de az istennek nem mozdult senki, egy nóta után abba is hagyták, és ők is elbujdoshattak valahova... Csaknem teljesen kihalt volt ez a több tízezres lakónegyed. Olyanszerű, mint egy régi filmben az amerikai nagyváros az atomháború után: minden épület a helyén van, csak egy dolog hiányzik - az élet. Itt az a módi, hogy mihelyt össze lehet ragasztani két-három szabadnapot, uccu haza, a falujukba, túrják-forgatják a földet, és jókat esznek-isznak a hazaiból.

Közben eleredt az eső, bajtársam, és nem sikerült magamra srófolnom az ünnepi hangulatot...

(Erről az "alkalomszerűen" leírt bajtársról jut eszembe, hogy üdvözöld nevemben Szőcs Gézát, ha összefutsz vele. Meggyőződésem, hogy ő most a legalkalmasabb arra, hogy kezébe vegye kisebbségi sorsotok ügyét. Tavaly, mint azt neked is megírtam, itt, Szolnokon arról csevegtünk, hogy ő hisz a feltámadásban, azaz a romániai magyarság sorsának jobbra fordulásában. És íme, most ő lett az RMDSZ főtitkára odahaza! Már éppen ideje volt félretenni a túlzott kompromisszumkészséget, a puhányságot, a tartásnélküliséggé lealacsonyult alkalmazkodókészséget. Ehhez a már-már esélytelenné váló harchoz nagyon kell Géza tisztánlátása, radikalizmusa - és nyugati állampolgársága, mely jelentős védettséget nyújt számára. Segítek én is, amiben tudok. Egyelőre nem utazhatom, mert még mindig hontalan a nevem. És ráadásul Csiki Laci ilyeneket ír nekem Pestről: "Mostanában sokat gondolok rád azzal a félelemmel, hogy talán bedőlsz a hazahívó szónak, s mostani kétes helyzetedet a kétségtelenül rosszra váltva visszahonosodsz... Gondolom, te is megszenvedted, ami odaát-otthon történik, s erről mondanivalód is van. Küldj valami zaftos írást lapomnak, a Magyar Naplónak. Bátran írhatod, mivelhogy szerkesztőségünket a Vatra felrobbantással fenyegette, s így helyzetünkön már nem ronthatsz. Rendőri felügyelet alatt állunk. Meg vagyunk tisztelve ám."

Tehát mi így állunk. Láthatod, "forradalmatok" egyik vívmányát, a két ország közti határ bizonyos értelemben tényleg jelképes lett: a békés, kulturális szervezet tagjai szabadon jönnek-mennek és fenyegetőznek, határoktól függetlenül. Határtalanul?...)

Amilyen dög unalmas volt a május elsejém, olyannyira eseménydúsra, izgalmasra és fantasztikusra sikeredett számomra május másodika. Ez a nap nejem (kománéd!) szülinapja; történelmi jelentőségű Magyarországon, mivel ekkor kezdte el alakuló ülését a sok év után először szabadon választott parlament; történelmi pillanat tágabb értelemben vett családom életében, mivel először aludt a volt feleségem és az éppen aktuális, valamint mindhárom gyermekem egy fedél alatt (a dolog pikantériáját az adta, hogy estefele váratlanul betoppantak anyósomék, így egyúttal létrejött a sosemvolt csúcstalálkozó első nejem és második anyósom között); történelmi esemény szűkebb értelemben vett családom életében, amennyiben bizonyossá vált, hogy Magornak (keresztfiadnak!) lesz "kistesója"; végül, de nem utolsósorban személyes vonatkozású, nagy horderejű, mély benyomásokat hagyó mozzanat: új hazámban sikerült először úgy berúgnom, hogy több mint három év után először altató nélkül végigaludtam az éjszakát. No, mit szólsz mindehhez, komám? Nem hiszed? Vegyük sorjába...

A kománéddal már sejtettünk valamit, mert legutóbb (már vagy két hete) nem jött meg az a bizonyos napja, ami egy hónapban kábé egyszer esedékes. Mondom neki, miután bevittük a gyereket az óvodába, menjünk már el abba a családtervezési rendelőbe, ahol segítséget ígértek, és ahol talán bizonyosabbat tudnak mondani. (Talán emlékszel, írtam neked erről tavaly, oda kellett volna vinnem a spermát üvegben; nem vittem, ez lett belőle...) A nejem is gondolhatott erre előzőleg, mert már elő is volt készítve a friss hajnali vizeletminta. Elvittük, bement, félóra múlva jön kifele nagy vigyorogva, hogy azt mondták, kilencven százalék, hogy terhes. Itt talán sokan kételkednének az örömünkben, de te tudod, hogy mi tényleg akartuk és akarjuk a kistestvérkét fiunknak. Ezen túlmenten még az az érdekessége a dolognak, hogy amikor kománéd Magorral volt "áldott", az meg az én születésnapomon derült ki. Mivel hisz az égi jelekben (és elveti a véletlent), máris kezdi jövendölgetni, hogy ez kislány lesz...

Ha már így alakult, és ha a Jóisten továbbra is megsegít, lássuk, mibe születik az a gyermek, hazaérve bekapcsoltam a tévét, éppen kezdődött az országházi közvetítés. Kíváncsian figyeltem, milyenek az új emberek, milyen új módit vezetnek be a Tisztelt Házba (no meg az országba), hogyan folytatjuk (vagy kezdjük?) a menetelést a másik épület, az Európa Ház felé (no meg a nép jólétének irányába). Hallom, a jelenlét ott is kilencven százalék körül van, és látom, a padsorokban igencsak sok a fiatal, örvendetesen csökkenhetett a képviselők átlagéletkora, és kétségtelenül éberebbek, jobb kedélyűek. A szónoki emelvényeken, a pulpitusokon, legalábbis egyelőre, mintha nem is honatyák, hanem honnagyatyák és hondédatyák nyüzsögnének. Ja, értem, ez az ülés ünnepi, mint mondják, a demokratikus hagyományok folytonosságát igyekszik demonstrálni. Ehhez viszont át kellett ugrani az egyik vonatkozásban harmincnégy, a másikban meg negyvenöt évet, vagy még többet (lásd Habsburgok). Világos, a derék öregek azokat képviselik, akik negyvenötben és ötvenhatban is valami ilyesmit akartak, mint amit kilencventől s a következő évektől várunk. Természetes: aki él és mozog az akkori elöljárók közül, annak itt a helye.

Gondoltam, nem kellene elszalasztani annak a különleges eseménysorozatnak a követését, amikor egy nap alatt négy elnöke van az Országgyűlésnek. Előre lehetett tudni, hogy a leköszönő elnök rövid időre átadja a stafétabotot a korelnöknek, aki addig elnökösködik, amíg kijelölik az új parlamenti elnököt, aki - mivel ideiglenesen belőle köztársasági elnök lesz - rögvest átadja a helyét az első alelnöknek, aki ily módon ideiglenes parlamenti elnök lesz. (Elképzelem, komám, hogy számodra ez így kissé bonyolult, de hidd el, meg lehet szokni, akárcsak az összevont és elvont ünnepek alkalmával azt, hogy a szombat hétfő, a kedd pedig péntek.) Egy ideig kitartottam a tévém képernyője előtt, de aztán valahogy rájöttem, hogy a korelnök félreértette a pillanat történetiségét, és ebben saját szerepét, élete történetét kezdte részletesen ecsetelgetni; hát gyorsan kihasználtam az alkalmat - mivel ugye, rám is történelmi események vártak -, vásároltam egy (szerintem) csodálatos csokor virágot a jelenlegi nejemnek születésnapjára, és egy szál szegfűt a réginek. A szerzeménnyel hazaugrottam, a hitvesemet (szerintem) illendően felköszöntöttem, időm is volt rá, mert a korelnök hányatott élete ismertetésében még csak a cserkészéveknél tartott.

Na, elérkezik a mi kis házi történelmünk eseménye: betoppan volt nejem a két (állítólag) közös gyermekünkkel. Nem váratlan ez a fordulat sem, érkezésüket telefonon jelezték (bár őnagysága egy kicsit kérleltette magát, "hogy menjek én oda?"; hát azok után, ahogy a mostani feleségemmel és velem szemben viselkedett, meg amiket keresztfiadról mondott, jogos a kérdésfelvetése, ám mi túltettük magunkat mindezen, hadd jöjjön ő is Romániából egy kicsit "világot látni"). Úgy látszik, menetelünk mi is az európai civilizált viselkedés felé, a két, nem egyidejű nőm megpuszilja egymást, most nincs "mért vetted el tőlem?" (mintha én csak egy tárgy lettem volna), nincs "mentél a fütyid után" (mintha az semlegesítette volna magát tőlem annak idején), nagy az egyetértés kettejük között (persze engem kihagynak belőle, mert én csak a rosszak okozója voltam és vagyok), én meg abban gyönyörködöm, hogy örül a három gyermekem egymásnak.

Miközben piciny birodalmamban kitört a dupla matriarchátus, a tévén keresztül tanúja lehetek az egyelőre kétpárti triumvirátus helyfoglalásának. Mint várható volt, van három elnökünk, egy köztársasági, egy parlamenti és egy kormányzásra kijelölt. Haladnak ők is a civilizált viselkedés felé, a szónokok beszédük elején a Ház elnökét köszöntik meghajlással is, és többen csak azért szólalnak fel (már-már ezek vannak többen), hogy civilizált, méltó magatartásra intsék az éppen összeszólalkozókat, a személyeskedőket, a csupán szerepelni vágyókat. "Nyugalom, uraim, elnök úr, legyen határozottabb"...

Trónfosztottságom miatt én nem lehetek az, és különben sem tudnék szóhoz jutni zavaromban, amikor négyéves kisfiam (aki, ugye, koránál fogva a Fideszhez és annak gátlástalanságához, szókimondásához áll a legközelebb) felteszi a meredek kérdést volt nejemnek az egész társaság előtt: és neked hol a férjed? Erre most mit mondhatna az is ilyen hosszú utazás után? Figyelem, előveszi-e a régi lemezt: anyád elvette. Előveszi, de "korszerű" feldolgozásban: tudod, édesapád először engem szeretett, akkor az én férjem volt, aztán megszerette édesanyádat, és akkor az ő férje lett. Jelenkori nejem jó lenne parlamenti elnöknek, egykettőre eloszlatja a feszültséget, amikor kiegészíti a Magornak szánt magyarázatot: aztán majd megszeret egy másik nénit, és akkor meg az lesz a felesége... Mondom, én itt vagy teljesen mellőzhető vagyok vagy tiszta átok. Szerencsére a lurkó "nem vevő" ez utóbbi okfejtésre, ő alapvetően jószívű, adakozó és segítőkész, visszatér a szerinte alapvető problémához, volt feleségemnek mondja: hadd el, szerzek én neked férjet, Tibi bácsit... Kománéd megjegyzi (nem a legszerencsésebben): Tibi bácsinak már van felesége. Mire kiömlik volt nejem epéje: mondd, Magor, édesanyádnak, hogy ez nem szempont... Már összecsinálnám magam a csípés hallatán, de a házigazda-nejemnek több esze van, nem "veszi a lapot", nevet és étellel, itallal - meg ami a legfontosabb - jó szóval kínálja vendég-nejemet. De ha cselekedhetnék, Magortól mára megvonnám a szót. Még belép ő is az ellenem szövetkezett koalícióba...

Nagykoalícióról szó sincs, hallom a tévében, úgy jött létre a megállapodás (csak sejtem, hogy Göncz Árpád személyéről van szó), hogy nincs megállapodás; alapvető dolgokban egyetértünk és alapvető dolgokban nem értünk egyet; mi vagyunk a legerősebb kormányzó párt, ők a legerősebb ellenzék, csak a köztársaságielnök-jelöltünk közös... Az imént a fiamat okította a két hölgy, miközben egymásnak szánták a mondókájukat. Elhirtelenkedett képzettársítás volna, hogy emezek meg a nagy nyilvánossághoz szólnak, s nekem az az érzésem, hogy "hazabeszélnek", hogy egymásnak üzengetnek nyilvánosan? Talán jobb lenne, ha ez ügyben megvonnám magamtól a szólás, a véleményalkotás vagy a kérdezés jogát...

Kopogtatás, ajtónyitás, anyósom és apósom szintén Erdélyből..., vagy álmodom? Talán mégsem, mert egyik vörösebb a másiknál (már amelyik nem fehér), színes álom meg nincs. Azt mondják, inkább jöttek, nem táviratoztak, nem telefonáltak... Hát akkor magára vessen anyuka, hogy összefutott hajdanvolt nejemmel, akivel a viszonya - diplomáciai nyelven szólva - még csak feszültnek sem mondható, illetve ez egy viszonylag békés állapotot jelezne. Ahányan voltak a lakásomban, annyifele néztek és futottak, kivéve a Fideszhez közel álló csemetémet. Mondom neki, na, ebből sem lesz koalíció, de még megállapodás sem, hanem valami egészen más. Próbáltuk (ketten a fiammal) függetleníteni magunkat a várható fejleményektől, Magor is csak ennyit jegyzett meg halkan (és tényleg nekem szánva): csak aztán nagyika nehogy megint kirúgja az ajtóból az üveget (tavalyi élmény). Anyósom az egyetlen kompromisszumos megoldást választotta: javasolta, hordjuk fel az ajándékokat, és ők mennek is tovább Pestre, mert ott sok dolguk van. (Mint később kiderült, úgy elbujdostak, hogy meg sem álltak az NSZK-ig.) Szerintem megfértünk volna, anyósom alszik a lányával, apósom a volt nejemmel, én a három gyermekemmel. De a marasztalásról már azért is gyorsan lemondtam, mert Magornak született egy rettenetes ötlete: édesapa alszik nagyikával. Kétségtelenül fölöttem lebegett a tripla matriarchátus veszélye (akkor pedig nekem végleg kuss), és ennek kapcsán az, hogy anyósom még összefektetne a volt nejemmel, csakhogy a lányát megszabadítsa tőlem. Úgyhogy csöndesen elfogadtam az áthidaló javaslatot, puszi-puszi, aztán jövünk...

Nos, napzárta Napzártával, a három elnökkel. Megtudtam, ők is csecsemők voltak, amikor születtek, aztán kisgazdák, úgyhogy ők sem most szálltak le a falvédőről. Régi jó pajtások - vallják be őszintén -, bajtársak és társak, csak éppen elvtársak nem. Minden, amit eddig róluk terjesztettek, tévhit, és nem a két nagy párt szövetkezett, hanem a zsenge korban született barátság éledt újjá. Szegény anyósom már nem hallhatta, hogy a nagy, közös, magyar érdek úgy kívánja, hogy tekintsünk el rokon- és ellenszenveinktől, ő a haladást leszűkítette a helyváltoztatás fogalmára. Pedig van úgy, hogy a haladás éppen a helytállást kívánja, én csak tudom...

Most már értheted, miért lettem "fickós" éjfélre, öregen már képtelen vagyok ennyi élményt zsebrevágni. Biztos, nem a volt nejemmel aludtam, egyik feleségem sem ivott annyit...

Ennyit május másodikáról. A folytatás sem volt akármilyen, de nem részletezem. Epilógusként engedj meg annyit, hogy szóba hozzam a narancsügyet. Másnap az Országházban a képviselőket egy-egy narancs várta az asztalukon, a Fidesz figyelmességének köszönhetően. A honatyák kedvességnek, jópofaságnak vélték, ám korántsem volt csupán ennyi. Egyszer csak az elnöki monitoron sokasodni kezdtek a hozzászólni óhajtók nevei. Amikor meg szót kapnának kiderül, hogy ők nem is jelentkeztek, csupán a narancs gurult arra a fránya gombra. Másnapos észjárásommal gyanítottam, rafinált politikai célzattal időzített narancsok ezek. A fiatalok aktivizálni szándékozták az egybegyűlteket. Ha már itt vannak, beszéljenek is! Bizonyára kis szerkentyűket helyeztek a jelképes gyümölcsökbe, hogy azok egy adott pillanatban gördüljenek a "szólni szeretnék" kapcsolóra. Namármost..., anyósom - többek között - hozott nekem egy láda narancsot. A parlamenti "incidens" után nagy ívben elkerülöm. Kitudja, mi ketyeg benne?! Bár nagyon szeretem a narancsot (vodkával), nem merek hozzányúlni. Míg ellen tud állni a kísértésnek, ölel a komád.

1990. május 6.