A MOZDONY NEVE: MDF

Ismét vasárnap van, amikor leülök az írógépem elé, hogy megírjam éppen esedékes levelemet. És ismét a választás napja, ami az utóbbi években ritkábban fordult elő (szabad választás évtizedek óta "nem járta" errefelé), de az elmúlt két hétben már másodszor örvendezhetünk neki. A többes szám első személy használata csak akkor nem sántít, ha hozzáteszem: csupán szemlélője vagyok az eseménynek, hisz szavazati jogom most sincs, közel három éves hűséges itt-tartózkodásom sem volt elegendő eddig az állampolgárság elnyeréséhez. (Azt hiheted, komám, rögeszmémmé vált ez az "állampolgárságtalanság". Azt hiszem én is. Bár sokan mondják itt, hogy a magyar állampolgárság megszerzése nem egy életbiztosítás...) Tehát csak figyelek...

Amit látok, az a politizálásnak, a "demokratikus fejlődésnek" egy elég izgalmas, amolyan köztes állapota. Ha a volt szövetségi tömbhöz tartozó szomszédokhoz viszonyítok, igencsak büszke vagyok új hazámra és magyarságomra, mert úgy látom, évekkel, sőt évtizedekkel járunk némelyek előtt. És sajnos, volt hazám évszázadok távlatában kullog, ha arra gondolok, hogy nálatok a "bunkókrácia", az ököljog, a fejszés-vasvillás demokrácia, az ősi csalafintaság és a nagyhatalmi vágyálmok kergetése dívik. Ha viszont nyugat felé kacsintgatok, akkor a magyarországi politikai kultúrának van néhány évtizedes lemaradása. Nem a gazdaság fejlettségére, az életszínvonalra vagy egyéb társadalmi vonatkozásokat hasonlítgatok (mert akkor az ábra még siralmasabb lenne), hanem csakis az ezektől mesterségesen elszakított politikumot, szűkebb értelemben a pártok hatalmi versengését, az ebben alkalmazott módszerek korrektségét és nem utolsósorban az állampolgár politikai érettségét, tájékozottságának korlátait.

Az előcsatározásokról néhány hónapja eregettem el számodra rövid értekezéseket, a nagy káprázatban akkor csak annyi sejlett fel, hogy az újonnan alakult pártok inkább tudják azt, hogy mit nem akarnak, mint azt, hogy mi az, amit akarnak. Ezen túl volnánk, időközben körvonalazódtak bizonyos határozott, konkrét, jellemző elképzelések, és a több tucat párt alaposan megfogyatkozott, a kopogtatócédulás hadművelet után (vajon, mit értesz te ezalatt?) tizenketten maradtak a küzdőtéren, majd az előző választási forduló után csak hatan.

Tudom, a március huszonötödikei első nekirugaszkodásról illett volna bővebben beszámolnom, de a marosvásárhelyi borzalmak és a vele kapcsolatos bukaresti hazudozások minden mást mellékvágányra tereltek korlátozott befogadóképességem pályaudvarán. Most a veszteglő élményekből próbálok összerakni egy "választási szerelvényt".

Az úgynevezett első forduló számomra eléggé nyilvánvaló jelensége, hogy a szemeseknek és főleg a harsányaknak állt a világ. No meg a pénznek és a gátlástalanságnak. Volt itt reklámháború az elektronikus és a nyomtatott hírközlésben; plakátháború az utcákon, a tereken, az aluljárókban és mindenütt; felelőtlen, betarthatatlan ígérgetés és rálicitálás sajtóban, rádióban, televízióban és választási gyűléseken; az ellenfél lejáratása, rágalmazása és tettleges bántalmazása is, ahol csak érték... Mindezen őszintén sajnálkoztam, de aztán nevetnem kellett. Még az első voksolás előtt, tehát a népakarat tényleges kinyilatkozását megelőlegezve én magam hallottam négy párt vezetőjétől, hogy a választást tulajdonképpen már megnyerték (vagyis: maga a szavazás csak formaság?). Sejtem én, hogy ez felfogható taktikai fogásnak is, no de azon a magabiztosságon és teatralitáson, mellyel ezt a nyilvánvalóan esélytelenek bejelentették, csak nevetni lehet. Azon az agresszivitáson már nemigen, amellyel némelyek hozzáláttak a választópolgár kegyeinek meghódításához. Ugyanazok árasztottak el a legkevésbé etikus tévéreklámokkal, akik a választást megelőző hetekben kilószámra tömködték tele postaládámat szórólapjaikkal. Választójogom nem lévén, irányomba tett kísérleteik is mosolygásra ingerelhettek volna, ám másképp kezdtek el ingerelni. A tévét ki tudtam kapcsolni, ha már nagyon idegesített a képmutató korteskedés, a szórólapokat is átpakoltam a befolyásolásra érdemes szomszédaim postaládáiba, de a nyugalmamat vagy a munkámat zavaró harsogásukkal szemben tehetetlen voltam. A március tizenötödikét követő, békésnek, csendesnek ígérkező vasárnapon lakónegyedünkben hangszórókkal, erősítőberendezéssel, kikiáltósátorral jelentek meg, és reggeltől estig (vagyis a délutáni alvásra szánt idő alatt is - amit civilizált helyeken csendórának hívnak) ismételték ugyanazt a néhány mondatot némi zenei közjátékkal két hangra komponálva; az egyik maga a jelölt, a másik egy színésznővé avanzsált amatőr, aki ráadásul beszédhibás (azt számolhatnád meg könnyebben, hogy ennél a társulatnál melyik nem az), az "s" betűt sem tudja rendesen kimondani, így külön bosszantott, hogy tizenvalahány órán keresztül hallom, hogy teszem azt: "Csikósshhh Pisshhhta ésshhh Sshhhobri Jósshhhka választásshhhi messhhheműsshhhort tart esshhhte a pirosshhh isshhhkolában..."

Persze sokaknál elérték a kívánt hatást, a szavazás után hallom az utcán, amin egy nagylány így szól az anyjához Sobri Jóska választási fényképére mutatva: anyu, én erre szavaztam. És jó ez nekünk? - kérdezte valami miatt kétkedve az anyuka. Nos, komám, erre a leányzó nem tudott válaszolni, csak a vállát vonogatta meg közömbösen - és ha jól sejtem, az itteni választásnak ez egy másik jellemzője: nem mindig tartalmi-lényegi szempontok vonzották a polgár rokonszenvét. Azon kívül, hogy "kommunista ne legyen", ilyen megfontolásokról hallottam: ez túl fiatal, ennek ronda a pofája, ennek nem tetszik a neve...

Talán nem tévedek nagyot, Árpádom, ha feltételezem: a mai, sok mindent eldöntő második fordulót is jelentősen befolyásolhatja egy ilyen - különben csak a szárazság miatt nem mellékes - körülmény, hogy esik az eső. El tudom képzelni, hogy ha sütne a nap, többen járulnának az urnákhoz, "legalább sétálunk egyet a tavaszban" jelszóval; így meg esetleg azt mondja, "megy a fene ebben a vacak időben", és inkább heverészve kortyolgatja a pálinkát...

Némi szünet után folytatom a levélírást. Az történt ugyanis, hogy magam is kortyolgatásba kezdtem, közben bekapcsoltam a tévét, és - láss csodát! - "folyni kezdtek" az eredmények, nem úgy, mint két héttel ezelőtt. Még nincs vége a számlálásnak, de úgy néz ki, szerelvényünk mozdonya, és nem is akármilyen mozdonya az MDF lesz. A részvétel körülbelül negyven százalékos, tehát vagy az érdeklődés csappant tovább, vagy tényleg az eső mosott el sokakat...

Újabb fejlemény: a magukat tegnap még győztesnek vélő vesztesek egyike az ellenfél inkorrektségével indokolja jelöltjeik bukását. Mondják ezt azok, akik Tőkés László fényképét is felhasználták plakátjaikon annak megkérdezése nélkül, sőt tiltakozása ellenére. "Nem kellene úgy felfújni ezt a dolgot" - mondják azok, akik mindent felfújtak...

Ismerős, otthonról ismerős arc a képernyőn: Király Károly. Talán szerencsésebb lett volna, ha nem közvetítik az MDF-nek gratuláló félresikeredett beszédét, "demokratikus fórumot" említ Demokrata Fórum helyett, ennyit azért illene pontosan tudni. Ráadásul sületlenségeket mond a "hagyományosan jó román-magyar viszonyról"; vagy ahogy Torgyán bátyánk mondaná: ez illuzórikus vágyálom...

Vége. Mármint a számlálásnak. Fölényes MDF-győzelem. Egy biztos: tulajdonképpen most kezdődik valami. Mert kezdődhet. De szeretne ebben a minden magyart érintő kezdetben részt venni a komád!

1990. április 8.