"NE FÉLJETEK, MAGYARAK!"

Az események véletlen egybeesése ismét megosztotta és el-elterelgette az emberek figyelmét, legalább annyira, mint 1956-ban a magyar forradalom és a szuezi válság "találkozása". Ezúttal szűkebb körben, e hazában tapasztalhattam, hogy kinek a magyarországi választásokból, kinek a marosvásárhelyi eseményekből, kinek mindkettőből van elege. Az úgynevezett romániai forradalom idején is tanúsított rossz szokásomhoz híven, most is igyekeztem szerény képességeimhez mérten, első kézből szerzett információimat az itteni tömegtájékoztatás szolgálatába állítani. Nem éppen kitörő lelkesedéssel, de megértéssel könyveltem el, hogy - némely kivételtől eltekintve - sokan csaknem kizárólagosan a régóta várt és rég nem volt szabad választásra összpontosítanak. Legutóbbi beszámolómból úgy tűnhet, hogy ez utóbbi viszont engem hagy teljesen hidegen, bár ez egyáltalán nem igaz.

Már csak önös érdekből sem lehetne mindegy számomra, s a hozzám hasonlók számára, hogy mely pártok hogyan, milyen elképzelésekkel veszik kezükbe közös sorsunk irányítását - ám a legfontosabb, a politikai tettek mibenléte még igencsak a jövő zenéje. A múlt vasárnap összehordott soraimban nem számolhattam be az erőviszonyok alakulásáról, hála a modern számítástechnika itteni működésképtelenségének. Most már tudni, hogy csak az MSZDP "dőlt el" látványosan, no meg a kommunista eszme. Az MDF és az SZDSZ közötti versenyfutás tovább tart, talán a második forduló után leszünk okosabbak.

Sejtheted, Árpádom, hogy az otthoni történések fölött nem tudok napirendre térni, mert bár (állítólag) napok óta nem folyik a vér, a harc mégis "élesben megy", mert az uszítás és az egymással farkasszemet nézők készülődése nem lankad, mert a hazudozás és a megesettek elferdítése az abszurditást többszörösen túlhaladta, mert pontosan szülővárosomból csináltak második Karabahot, mert szinte naponta beszélek új és új menekülőkkel, a pogrom áldozataival és szemtanúival...

Úgy látszik, én sem vagyok különb a Deákné vásznánál. Régóta magyarázom a kománédnak, hogy a románok legnagyobb baja onnan származik, hogy tudják: Erdély nem az övék. Értem ezalatt azt, hogy Trianon előtt sohasem volt Románia része a terület. "Csupán" az ott lakóké volt, románoké, magyaroké, szászoké, sváboké... Nos, ilyenszerű sületlen magyarázatra, hallom, más is képes, hisz a bukaresti, román nyelven megjelenő lapok értékelése szerint: most a magyaroknak az a bajuk, hogy ők csak ezer éve vannak ezen a területen, míg a románság több mint kétezer éve. Sőt a román központi sajtó jelese ennél többet is tud: a románság csak ott követett el hibát, hogy ha már beengedte (?!) őket, miért nem vigyázott rájuk jobban? Az már szinte szóra sem érdemes, mit értenek arrafelé a vigyázás alatt, de az fölöttébb elgondolkoztató: milyen esélye van a megbékélésnek, ha nemcsak a magamfajta "nacionalista", hanem az ottani közvéleményt döntő mód befolyásoló hivatalos vélekedők is így közelítik meg a kérdést? Ugyanez a lekezelő arrogancia és lesajnáló, fölényes vigyor sejlik fel a kérdésük mögött: hát mit keresett Sütő az RMDSZ székházában, miért nem ült otthon és "alkotott"?... Vagyis: magára vessen, ha arra járt, ahol fejszés románok békésen vagdalkoztak...

Egyáltalán nem nyugtatott meg a vásárhelyi pogrom kivizsgálásával megbízott belügyminiszter-helyettes nyilatkozata, melyben nagy ügyességgel mossa egybe a történéseket, mondván: másnap (a Sütőék elleni támadás másnapján) viszont vagy tizenkétezer magyar kezdett tüntetni... Csak éppen azt felejtette el leszögezni, hogy ezek viszont fegyverek nélkül, békésen tüntettek a jogaikért, és követelték az előző napi vérengzés bűnöseinek felelősségre vonását. Valami fura emlékezetkihagyás miatt a nyilatkozó azt is elfelejtette mondani, hogy erre a békésen tüntető tömegre is rátámadt a fegyveres románság, és erre válaszoltak aztán hasonló mód a magyarok azzal, amivel tudtak; a miniszter-helyettes úr elintézte ennyivel: bizonyos összetűzésre került sor... Valahogy elsikkadt annak ecsetelése is ebből az értékelésből, hogy mit keresett Vásárhely főterén több román falu felfegyverzett és leitatott hordája. A rendőrfőnök is elintézte egy kedélyes mosollyal, s egy szellemesnek szánt megjegyzéssel azt a kérdést, melyet az újságíró tett fel, hogy miért nem állították elő azokat, akik verbuválták, azaz összetelefonálták a "harcosokat": mert a telefonálók nyilván nem mutatkoztak be...

Szerintem nem fedi éppen ekkora titokzatosság a szervezők személyét, csak nem névtelen telefonálók felszólítására indultak vért inni a kucsmás legények? Én innen, kapásból tudok mondani négy-öt olyan nevet, akik holtbiztosan főmuftik voltak a magyarellenes szervezkedésben...

Nem tudtam meghatódni a ti meg a mi tévénkben bemutatott hodáki ortodox pópától sem, aki imára kulcsolt kézzel mesélte (be) a riporternek, hogy hívei azért indultak Marosvásárhelyre öldökölni, mert a községben elterjedt a hír, hogy a városban tanuló gyerekeiket ölik a magyarok. Ha így lett volna, akkor a derék hodákiak miért nem a gyerekeiket keresték a városban, hogy meggyőződhessenek róla, hány hajuk szála görbült meg? Nyilván egy sem, és nyilván nem is ez érdekelte őket. A harci kedvhez és bátorsághoz számukra szükséges piát a főtéri ortodox templomban osztogatták...

A múltkor azt kérdeztem naivan, hol volt a katonaság, a rendfenntartásra hivatott szervek, hogy megakadályozzák a vérontást. A minap érkezett szovátai és székelyudvarhelyi látogatóim mondták, hogy hol voltak: ügyeltek a magyarokra és a székelyekre, nehogy be tudjanak menni Vásárhelyre ők is, és beleszóljanak a Görgény-völgyi és Felső-Maros menti deli kucsmások mulatozásába. Azt mondja a székelyudvarhelyi vendégem, hogy a két ottani nagy gyárból több ezer munkás indult volna a valamikori Magyar Autonóm Tartomány székhelyére, de harckocsikkal zárták körül Udvarhelyt. Azt mondja a szovátai, hogy onnan s a Nyárád mentéről is indultak "felmentők", ezek nagy része viszont a Vásárhelyt körülzárt katonaságtól nem jutott célba, mindössze két autóbusznyi szovátai, igaz, ők rendet is csináltak a Grand szálló környékén.

Állítólag az ottani többségi nép nemzeti érzelmeit zavarta az a piros-fehér-zöld szalag, ami a március tizenötödikei ünnepségen a romániai magyar nagykövetség koszorúján volt. Komám, az utóbbi héten nemcsak magyar nemzetiségű menekültek érkeznek onnan ide, hanem román csencselők is (mindjárt többen vannak, mint a lengyelek), köztük olyanok is, akik - mintha csak ki akarnának provokálni valamit - a román zászlót kocsijaik ablakán kidugva lobogtatják. És az Istennek sem bántja itt őket ezért senki!

"Pedig milyen nagy volt nálunk a csókolózás románok és magyarok között a forradalom idején" - mondja most nekem sajnálkozva a szovátai... Marosvásárhelyről menekült barátom meg egy fura szövetségről mesél. A főtérhez közel laktak, szinte minden az orruk előtt zajlott, már két napja az ágya mellé kikészített fejszével próbált pihenni, hogy legyen valami a keze ügyében, ha rájuk törnének. Este későn hallják, hogy mozgolódás van az ablakuk alatt, nem gyújtottak villanyt, a sötétben húzták el résnyire a függönyt, lássák, mi készülődik. Valami sötét alakok álltak csatasorba, a kerítést bontották, egy-egy lécdarabot fogtak a markukba. Mikor elkészültek, elindult a kis csoport a főtéren összecsapó társaság felé, ütemesen skandálva: "Ne féljetek magyarak, itt jönnek a cigányak!" Nem tudom, komám, létrejön-e itt a Nagykoalíció, s ha igen, akkor hogyan fogok reagálni, de amikor meghallottam ennek a magyar-cigány szövetségnek a spontán megszületését, elkezdtem röhögni. A haver s a neje előbb értetlenül nézett rám, aztán belőlük is kibuggyant a nevetés, percekig hahotáztunk, még a könnyünk is kicsordult. A baj csak az, hogy barátaim szemében a könny igazi volt...

1990. április 1.