FEJSZÉS DEMOKRÁCIA

Ha a honban vagy e hazában valakinek még voltak kétségei a román vezetőség és tömegtájékoztatás korrektségét illetően, hát azokat most meggyőzően sikerült ők maguknak eloszlatniuk. Igazságosság, becsületesség, demokrácia, civilizáltság helyett nyilvánvaló hazugság, gazemberség, anarchia, vandalizmus. Az előbbieket hirdették és hirdetik magukról, az utóbbiakat cselekszik. És minek higgyen az ember?

Mint sokfelé a világon, itt is bemutatták a televízióban az ír tévések döbbenetes felvételeit, melyen többek között látni, hogy az aszfalton fekvő, véres fejű embert tovább ütlegelik, tapossák, rúgják a husángos legények. Az írek és mindenki úgy tudta, békés magyar tüntetőkre (az RMDSZ helyi székházának feldúlása, Sütőék bántalmazása miatt tüntetőkre) támadt rá a megszervezett, felfegyverzett és leitatott, román falvakból rendőri kísérettel felszállított románság, annak is legvadabb fajtája. Nos, az eddigi és az ezután következő, beláthatatlan következményekkel járó események egyik legjellemzőbb mozzanatának tartom, hogy ezeket a felvételeket a "többet nem hazudunk" jelszóval működő Román Televízió úgy mutatta be, hogy a következő kommentárt fűzte hozzá: íme, hogyan ölik Marosvásárhelyen a románokat! A látvány meg a szöveg okozta lelki felindulásban nagyon kevés néző figyelhetett fel arra a "csekélységre", hogy az ütlegelők társaságában többen fehér karszalagot viseltek, s ha netán ezt észre is vették, a Kárpátokon kívüli románságból igencsak kevesen tudhatják, hogy ez a szalag a Vatra szervezet tagjainak megkülönböztető jele. De a tévések, s akik őket manipulálják (utasítják vagy uszítják) tudták! Épeszű emberek köreiben hihetetlennek tűnik ez az aljas kifordítása a tényeknek, de nekem nagyon ismerős. Amióta az eszemet tudom, a gátlástalan, pofátlan, szemrebbenés és lelkiismeret-furdalás nélküli hazudozásnak a módszerét gyakran és hatásosan alkalmazták - érvek hiányában.

A fentihez hasonlítható, szintén jellemző mozzanat: egy hajlott hátú idős embert kérdez a felfegyverzett csőcselék Marosvásárhely főterén (nyilván románul), hogy kicsoda, s mivel az öreg nem válaszol, leütik. Magyarnak vélték, a zsebei átkutatása után derült ki, hogy román, az idióták tehát a "sajátjukat" ütötték agyon, mivel az félig süket volt, szegény... Semmi baj, annál jobb, gondolhatták a nem kis gazemberséggel megáldott szervezők - és mutogatni kezdték a tatát a már amúgy is vérszomjas tömegnek: íme, a magyarok megint megvertek egy románt!...

Marosvásárhelyi, harminc év körüli férfi ismerősömmel beszéltem telefonon a hét végén, meséli, hogy napok után kénytelen volt kimerészkedni a házból, kenyérért indult volna, mert a gyereke már olyan éhes volt, hogy nem lehetett magyarázkodni neki, de néhány lépést tett meg csupán odakinn, vissza kellett fordulnia. Ugyanis a város utcáin szabadon és büntetlenül "razziázó" hodáki botos-fejszés román legények szorgalmasan vertek agyba-főbe mindenkit, akiről igazoltatás után kiderült, hogy magyar. Erre fel két nap múlva - minden meglepődés nélkül - látom az itteni tévében, hogy friss, Havasalföldön megjelent román újságcikkeket mutatnak be, melyek azt állítják, hogy Marosvásárhelyen gyilkolják a románokat, és hogy szegény románok már ki sem mehetnek az utcára...

Bárhogy mérlegeljem, ez már sokkal több, mint "egyoldalú informálás", ez már túlnő még a hazudozás fogalomkörén is - ez szándékos gyűlöletkeltés egy népcsoport ellen, nyílt uszítás a bántalmazására. A hatás máris érzékelhető: Erdélyben a magyarellenesség - ha ezt még egyáltalán lehet fokozni - még nagyobb, még vadabb formákat ölt; az Erdélyen kívüli, eddig viszonylag kevésbé magyargyűlölő románság is levadult, lásd a bukaresti magyar iskola és óvoda megrongálását (e jelszavakkal: a gyerekekért jöttünk, rajtuk akarjuk megbosszulni a vásárhelyi románokat!) és a Malév-iroda felgyújtását. Sajnos, a jelek szerint folytatás következik...

Még a fenti ominózus példák sorához tartozik az az érdekfeszítő szorgoskodás, amellyel a televíziótok igyekszik egyértelműen feltárni a tetteseket. Mint hallom, harminc letartóztatott marosvásárhelyi verekedőt mutattak be állítólagos fegyvereik mellett, személyazonossági igazolványaik közelképével együtt. Mit ád Isten: mind magyarok, még véletlenül sincs köztük egy román. Viszont - a tömegtájékoztatásotok szerint - az áldozatok kétharmada román. Hát komám, mese nincs, mivel több hiteles hírforrásból értesültem, tényként kell elfogadnom, hogy bizony-bizony, hála annak a drága Jóistennek, ütöttek a magyarok is. Nem voltak hajlandók mind kifeküdni a husángokkal, fejszékkel és vasvillákkal támadó részeg csürhének, hanem védekeztek, amivel tudtak, a sétányok padjairól leszedett lécekkel, az éppen közelükben lévő vaskerítésből kiszakított rudakkal és a feléjük hajított kövekkel. Mert közmondásnak ugyan szép az, hogy "ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel", de ebben a konkrét helyzetben a megmaradáshoz kevés. A TV2 műsorának egyik késő éjszakai órájában láthattam a Fekete doboz felvételén azt, amit szemtanúk beszámolójából már hallottam, miként okozott fura fordulatot egy ilyen visszahajított kő: eltalálta annak a kamionnak a sofőrjét, amelyik épp köveket szállított a Vatra által szervezett csürhe kezébe, s így a már nem kormányzott, "önállósult" teherautó egy kidöntött oszloppal együtt a román gyülekezetben tarolt. Ennyit arról, hogyan pusztítja román a románt...

No de odakent nekik más is, most éppen ezt igyekeznek saját játékszabályaik szerint meglovagolni. Hogy ugyebár, megjelentek a küzdőtéren fejszés-kaszás nyárádszeredai és szovátai magyar parasztok is. Meg bizony, amikor meghallották, hogy Sütőéket lebunkózták, majd következő nap mészárolták e "csekély incidens" miatt békésen tüntetőket. S még azt kérdi a Magyar Rádió munkatársa, véletlenül a székelyektől, hogy miért van fejsze a kezükben. (Ugyanezt a másik fél táborában udvariasságból vagy félelemből nem kérdezte.) Lehet, az eseményektől távoli, elfogult agyam értetlensége csupán, hogy miként válaszolhatott oly nyugodtsággal és méltósággal az ismeretlen ismerős, nem vér szerinti, annál közelebbi vérem. A célját tévesztett kérdésre (miért van fejsze a kezében?) ezt felelte egyikőjük: mert úgy látszik, csak ezzel védhetjük meg jogainkat; elég szégyen, hogy most fejszével és kaszával kell harcolnunk, de ez nem a mi szégyenünk...

Mikor a pogrom részleteit bemutató szörnyűséges dokumentumfilmet néztem, önkéntelenül kiszaladt a számon: hol volt Andor, és hol voltak a többiek, a hozzá hasonlóak?!... Tudniillik Andor, volt szomszédom nem az a gyerek, aki ilyenkor elfut vagy elbújik. Nos, a napokban nálam járt, és elmesélte, hol volt:

- Há' má' kérlek szépen, hol lettem vóna?! Természetesen a közepén. Végig! Reggel még bémentünk dolgozni, de az emberek már nagyon tárgyalták, hogy azért ezt csak nem lehet ennyiben hagyni, vagyis hogy előző nap ott Sütőéket félig agyonütötték. Na, és hallottuk, hogy más vállalatoktól is mennek ki az emberek a városháza elé. Fogom az embereimet, megyünk mi is. De csak úgy né, békésen. Há' összegyűltünk vagy tízezren már az elején, s mondtuk, hogy tegyék vissza Kincsest a helyére, mert azelőtt, ugye, lemondatták, és hogy várjuk Iliescut. Szóval ezt ott kiabáltuk, de szépen, fegyelmezetten...

Aztán dél felé kezdtek jövögetni a románok is, s elkezdtek ott nekünk szavalni, hogy mi vagyunk a hibások - érted? -, és hogy Erdélyt nem adják, inkább meghalnak, pedig erről szó nem vót! Látom, ember, hogy mérgesedik a helyzet, még mondtam is a srácoknak, nagy marhák vagyunk, hogy ide jöttünk üres kézzel, mondom, meglássátok, még jönnek megint a botokkal és fejszékkel a tegnapi állatok, s mi itt állunk csupasz kézzel. Erre mondja nekem az egyik, hogy mi civilizáltok - vagy mi az isten? - vagyunk, s ha fegyveresen jövünk, az proklamáció, ez a mienk egy békés tüntetés. Na, nesze neked béke, megérkeztek a kis, fekete kalaposok husánggal, vasvillával, fejszével, s nekünk estek... Na, most mondd meg, mit csinálj! A fehérnépeket s a gyermekeket valahogy bémenekítettük a városháza udvarára, de aki nem tudott futni, azok közül biza sokat leütöttek, leszúrtak, főleg az öregeket... Nem vót mit csinálni, nekünk is el kellett szaladni, béfutottunk a környező kis utcákba meg kapuk alá... Mondom a srácoknak, te ember, ez tiszta szégyen, a szűzmáriájukat! Gyertek, szerezzünk valami ütőszerszámot, s aztán lásd a magyarok istenit! Bémentünk egy udvarra, szegény öregasszony megijedt tőlünk, mondom, ne féljen mama, csak azért jöttünk, hogy adjon valamit, amivel lehet ütni. Azt mondja, jaj, istenem, mit is adjak..., jaj, ott van a szőlőlugas, vigyék a karókat, nem bánom, csak aztán kergessék el őket innen... Na, kérlek szépen, vittük is a karókat, de há' az nem is vót elég, de már az asszonyok dobigálták is ki nekünk a városháza ablakán a vasrudakat, tudod, amivel a lépcsőn a szőnyegek le voltak fogva, hogy az elvtársak seggre ne essenek... Ezekkel a rudakkal aztán a sétány padjairól felfeszítettük a léceket. Te el sem tudod képzelni, hogy a főtéren egyetlen padon sem maradt bár egy léc. Így má' elég rendesen fel voltunk fegyverkezve, mint a középkorban, vagy a kőkorszakban, vagy mikor az istenben, mondom a srácoknak, te eisze most má' kergessük meg egy kicsit őket. Egymás mellé álltunk ügyesen, és akkor egy ilyen jelszóra, hogy "most vagy soha", repesszed! Nékiek mentünk. Há' nagy kunszt nem vót, az biztos, mert a legtöbbjük olyan részeg vót, hogy nem tudott rendesen futni, csak cikcakkban. Aztán amelyiket elkaptuk, azt szedjed!

Na, a városháza előtt rendet csináltunk, onnan kiszorultak, de két oldalról még mindig bé voltunk kerítve, csak éppeg nem mertek már közelebb jönni. Aki közülek elhullott, azokat szépen béhordtuk a városháza udvarára, hogy legyen dokument. Közben kezdtünk megerősödni, mert összeálltak a hidegvölgyi purdék - apám, le a kalappal! -, s szép csatasorban meneteltek elő egy mellékutcából.

Má' éppeg úgy nézett ki, hogy hátrafelé nem kell fussunk többet, amikor a szülészet felől ereszkedik bé egy fejszés, husángos csapat. Na, mondom, most má' jönnek a hodákiak oldalról is! Éppeg felkészültünk, hogy azért tisztességesen fogadjuk őket, amikor elkiabálják, hogy "most vagy soha!" Má' majdnem megijedtünk, s akkor derült ki, hogy ezek nyárádmenti székelyek. S kérdezték is, hogy "hol vannak az oláhok?", mi megmutattuk az utat nékiek. Elől vót egy öreg házaspár, egymás mellett mentek, s az öreg mutatta, hogy kell a fejszét forgatni, az öregasszony a melléhez szorítva tartotta a kisüstit, mert ha az üveg az öregnél van, nem tud nyugodtan verekedni, de ha a csatában megszomjazik, kell egy korty pálinka. Na, a nyárádmentiekkel áttörtük a frontot másodszor, az öreg a keze ügyében lévő első románba beléállította a fejszét, s mikor kivette, azt mondja, "na, Régina, öblítsed le, nehogy megfertőzzem a másikat!"...

S akkor, kérlek szépen, megütköztünk a benzinkútért. Mert akié a benzinkút, annak vannak benzinesüvegei, amit a másikra lehet hajigálni. Miközben mi bévettük a kutat, a kölykek már össze is szedtek egy rakás üres üveget a mi területünk lakóitól. Ember, olyan tűzijátékot te még életedben nem láttál! Nékiek kezdett fogyni, nekünk egyre több lett, úgyhogy már inkább mi hajigáltuk.

Na, a főtér már a miénk vót. Van ott az a hős katona szobra, annak a talapzatára kifektettük a "hős hodákiakat", hogy ne kelljen őket keresgélni szanaszét, hogy egy fix helyről hordhassa őket a mentő. Mert ha szanaszét vannak, esetleg otthagyják őket. Mert vót olyan mentős, hogy előbb megnézte, hodáki-e a sebesült, s ha az vót, otthagyta... Ne csóváld a fejed, ember, őt is meg lehet érteni, két nap disznósága után megnézi, kin segít. Különben is mentős és nem orvos... Aztán a hős katona körül fekvőket az asszonyok őrizték, s amelyik megmozdult, hogy elillanjon, jól tökön rúgták. Dokument...

S akkor, kérlek szépen, a srácokkal lementünk a Bolgár térig, ott vót két busz azok közül, amelyik béhozta a hodákiakat. Az egyik má' tele vót hodáki menekültekkel, el akart indulni. Azt Feri bácsi rendezte el, valami tizenkét-tizenhárom éves gyerekekkel felgyújtották. Akik benn voltak a buszban, nem mertek kiszállni, pedig má' égett a hátuk, a hajuk. Na, akkor kiszedtük őket mi, eloltottuk rajtuk a tüzet, s aztán úgy megvertük, mint a kétfenekű dobot. A másik busz sem tudott elindulni, bébújtak a vaddisznók alája, nem akartak az istennek sem kijönni. Na, ne félj, mert amikor a vasvillával, amit elvettünk tőlük, bényúltunk és bészúrtuk az oldalába, úgy mászott ki rögtön, mint a patkány. S kiabálták, hogy "vai mama, unde-i armata?", vagyis, hogy jaj, anyám, hol a hadsereg? A többiek is, amikor meglátták, hogy jövünk, a háztetőkön keresztül menekültek, tudod, vannak azok a kicsi házak..., na, menekültek mindenen keresztül, ott hagyták a szerszámaikat, a benzinesüvegeket, a ruhájukat, a kenyerüket, a piájukat.

Eljöttünk a srácokkal dolgunk végeztével, s mentünk a Grandhoz. Há' kérlek szépen, a Grand szállónál a hodákiak bészorultak az előtérbe, s egy csomó benzinesüveg bé vót víve nékiek, s dobták velünk szembe. Mi megfogtuk a piásládákat, s ilyen pajzsszerűen tartottuk magunk elé s bémentünk. Na, ne félj, akkor adtunk nekik benzinesüveget! Aztán fel a lépcsőkön, mert felszaladtak a szállodába. Bémentünk minden szobába, s amelyik olyan vót, azt kenjed. S aztán hordjad őket bé a városházára, mert kell a dokument...

Bévittük, hogy adjanak nyilatkozatot, hogy há' ki hozta őket bé. Olyan is vót, hogy nem tudott írni se, a nevét se, na, ilyeneket kűdtek. S mondja az egyik, hogy azért kűdték, mert akik deszkát vagy fát loptak, ötezer lejig meg vótak büntetve, s hogy így eltörlik. És vót olyan, amelyiknek adtak ötezer lej készpénzt a fejsze és a pia mellé. Aztán amelyik adott deklarációt és még tudott járni, elengedték. De amikor jöttek ki a városházából, há' olyan nem vót, amelyik legalább még egy rúgást vagy egy nyaklevest vagy egy döngöt ne kapott volna. "Hová valósi vagy?" "Hodáki." Na, azt még jobban megverték.

A vatrásoktól elszedtek egy csomó röpcédulát, éppeg akkor érkeztem oda, amikor égették a papírjaikat. Rá volt írva, hogy "a németeket eladtuk, a zsidókat elűztük, itt vannak a magyarok és a cigányok, akiket nem vesz meg senki, és őket mi kell kinyírjuk". Mert csak ők, a románok az okos fajzat...

Éjjel kettő után értem haza, te el sem hiszed, ember, alig álltam a lábamon. Mert hol előlük futottam, hol utánuk, hol meg kellett cipelni őket...

És most itt vagyok, eljöttem a családommal együtt, és többet vissza nem megyünk. Ha itt se lehet maradni, megyünk a francba... Mert igazunk ott sosem lesz, ember. Másnap a román újságok hozták, hogy ők nem tudják, honnét jöttek a buszok. A katonai parancsnok is azt mondta, hogy még nem tudták eldönteni, honnét jöttek a buszok... Mindenki azt mondja, nem lehet tudni, ki szervezte meg a románokat, ki pénzelte őket és hogy ki hozta bé. Az RMDSZ is átver, odahordtuk a bizonyítékot, a dokumentet vagy mi a túrót, és ők a nyilatkozatokból tudhatják. Csak nem akarják nyilvánosságra hozni. Kérdezd meg tőlük, hogy miért!

Két méterre van tőlem a román szomszéd lakása. Eddig a napig rendesen köszönt. Most megtiltotta a magyar feleségének, hogy ilyen szarokkal, mint mi, szóba álljon. Üssem agyon? Mert értsd meg, ember, most má' nem tudok ügyelni a kezemre. Előbb-utóbb agyonütnék valakit. És akkor mi lesz a négy gyermekemmel, mi?...

Na, komám, ugye, ebbe a parlagi gondolkodásmódba csak beleszédülhet az európai ember. Én viszont pontosan olyan balkáni vagy ázsiai vagy gyarló erdélyi vagyok, mint Andor, mint a többi marosvásárhelyi és nyárádszeredai testvérem. Én is odamentem volna, és odakentem volna. Bocsássa ezt meg nekem az akármilyen civilizáció, vallástudomány vagy emberbaráti szeretetre és tűrésre felszólító humánus önmérséklet eszméje. Van tűrés és tűréshatár. Van igyekezet a párbeszédre, és van ugyanerre vonatkozó kilátástalanság. Van a testvériség keresése, és annak kinyilvánított tagadása. Forradalom és puccs. Egymásratalálás és álölelkezés. Megígért jogok és megadott jogok. Nyilatkozatok és cselekedetek. Békés tüntetés és véres pogrom... A fogalmak nem összekeverendők.

Mint ahogy a támadás és védekezés tartalma sem. És éppen ezt akarják most összemosni, mondván, bűnösök és áldozatok egyaránt vannak mindkét oldalon. Igaz, bár van egy nem mellőzhető különbség: ha fegyveresek támadnak fegyvertelen, békés tüntetőkre, az egyfajta dolog; fegyverrel védekezni az orvul támadók ellen, ez valami más. Hiába is mondom, ha különbséget tenne is valaki, biztos, hogy igazunkra arrafelé csak egy következő évszázad bólinthatna - esetleg.

Komám, most érkezett meg - csodával határos mód - vásárhelyi barátom, Kutya és neje. A kutya mindenét, reszketnek és nem akarnak többé soha visszamenni. Csak megérteni lehet őket, az asszonyka terhes, a helyzet olyan, amilyen, azt mondják, hogy ott kitartani nem lehet, maradni meg nem szabad. A minap a Hősök terén szólított fel Sinkovits Imre, hogy nyeljük le a gombócot. Mi most itt ülünk, és nem tudjuk lenyelni. Sírni sem tudunk, és nem is akarunk. Csak egy rettenetes érzés ágaskodik bennünk: erdélyi szép reményeinknek vége...

Míg ezt leírtam, még egy család érkezett, úgy tűnik, túlélni már csak így lehet. Menekülteket fogad és próbál beléjük lelket önteni - szomorú, nemde? - menekült komád.

1990. március 25.