BIRKÁK ETTÉK MEG A TELET

Látod, komám, még sincs rendben a dolog...

A tavaly karácsony körüli s az azt követő napokban a lelkes "na, mit szólsz hozzá?" kérdések hallatán bátorkodtam nem lelkesedni. Csak reméltem: annyi csoda történt mostanság e térségben, hátha megtűri ezután román a magyart. No de, csoda és csoda között különbség van, jelezte agyam racionalitásokat kereső fele, és az már ellentmond minden ésszerűségnek, hogy máról holnapra imádjam azt, akit eddig utáltam, értelmi fogyatékosból legyen matematikai zseni, politikai szubkultúrából (s így még kegyes vagyok, mert inkulturáltságot is írhattam volna) civilizált demokrácia. Kettészakadt felfogóképességem ezen frakciója igyekezett megérteni látogatóim (és a helybéliek) eufóriáját: rám részletekben szakadt az áldás, előbb jött személyes szabadulásom, jóval utána a diktatúra bukása, míg titeket megszédíthetett a kettő egyszerre (illetve mit tudhatnak az itteniek a sejtekben, génekben dúló "testvéri érzés"-ről). Gondolkodásom másik, örömünnepre éhes szakadára viszont kezdett eljátszadozni azzal az ötlettel, hogy síelek a Hargitán, horgászom ismét a Marosban Vásárhely mellett, hogy újból azoknak írok, akik kíváncsiak is rá, hogy van ismét helyem valahol a világban - azaz: lehetnék akár magyar is odahaza. Mégis alapvetően kételkedő maradtam.

Mindössze néhány hét telt el, a határon túlról még mindig érkeznek vendégek - és nem az én kedélyállapotom változott meg! A friss hírekre éhesen első kérdéseim mindig a "helyzetre" vonatkoznak. Mostanság egyre keservesebb sirámokat hallok. A legenyhébb (de számomra a legszomorúbb) kijelentést azon ismerőseim egyike tette, aki a megmozduláskor a barikádokon volt, és még január elején letolt a nagy összeborulás valódi tartalmához kapaszkodót kereső érdeklődésem miatt; most (egy hete) ezt mondta: ó, hagyj békén, engem az otthoni eseményekről ne kérdezz, hányingerem van a forradalomtól, hazugság volt az egész...

Persze, komám, tudok én erről egyet s mást úgy is, ha errefelé csámborgó honfitársaim nem mondanák; lényem amúgy is egyesülhet újra a racionálisabb fél győzelmével. Láthattam és hallhattam a tévében, hogy Domokos Géza, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének elnöke nem tudja befejezni elkezdett mondatát a román parlamentben a "legcivilizáltabb nép" azon képviselőinek a közbekiabálásaitól, akiknek történetesen nem a szeretettől és a testvériségtől habzik a szájuk. Láthattam a szászrégeni "magyar cigányok" leégett házait, és hallhattam a volt lakók panaszait: románok gyújtották fel, mert elterjedt a hír, hogy a bukott diktátor is cigány volt. (Szerintem nem kell sok idő - az "ész" már megvan hozzá -, hogy kiderítsék a kivégzett házaspár magyar eredetét.)

A képernyőn keresztül, közvetve részt vehettem a békés-barátságosnak önmaga által hirdetett Vatra Romănească szervezet marosvásárhelyi és gyulafehérvári nagygyűlésén, ahol ilyen testvéri elképzeléseknek adtak hangot: "Le Király Károllyal!", "Jöjjön ide Tőkés László, hogy akasszuk fel!", "Ha nem hallgatnak a magyarok, majd eltüntetjük őket!"... Premierplánban láthattam azt a szegény szomjas testvért, aki magyar vért akar inni és itatni az "ősi, hagyományosan békeszerető nép"-pel. Elképzeltem, hogyan gyógyít magyar gyerekeket az a marosvásárhelyi orvos, aki nemzetét bárányként, a magyart meg farkasként határozza meg.

A Magyar Rádióból hallottam, hogy Erdély több városában tüntetett a románság, mert tűrhetetlennek tartja, úgymond, nemzeti önérzetét sérti, hogy a magyarok csendesen mertek koszorúzni március tizenötödikén! (Szegények, még Bălcescu szobránál is koszorúztak, nehogy szó érje a ház elejét, mert állítólag fent nevezettnek is volt valami köze 1848-hoz, hát ne legyünk "szeparatisták".) Itt már az sem titok, hogy a "decemberi forradalom" ölelkezéséből március tizenötödikére lökdösődés lett, s hogy ennek sebesültjei is vannak. Hitetlen észjárásom hihetetlennek tűnő bizonyítéka: március idusán volt egy kis nemzetiségi ünneplésforma, ma, négy nap múlva még mindig tüntet a "többség", azóta is, és még ki tudja, meddig, mert a másik vette a bátorságot és - nemzetiszínű kokárdák és zászlók nélkül - fejet hajtott az egykori hősök elestének színhelyein...

Csak azt nem értem, hogy a diktatúra utáni vezetőség miért tűri az ily mértékű anarchiát, gyalázkodást, megfélemlítést, tettlegességet. Miért nem ültetik le azokat a vatrás és nem vatrás szónokokat, akik messzemenően kimerítették a gyilkolásra és népirtásra buzdítás bűncselekményének fogalmát? Illetve értem...

Egyébként megvagyunk, komám, hetek óta tavasz van, mindenki azt mondja, április végén szokott ilyen idő lenni, megette a farkas a telet. Namármost, ha ezt nem csupán meteorológiai értelemben elemzem, akkor is baj lehet ezzel a túl korán beköszönő tavasszal. Mert itt negyvenvalahány évig volt tél, de történetesen legutóbb nem. S az öregek szerint erre a későbbiekben rá szokás fázni... Lélekben én máris fáztam tizenötödikén. A piros betűs nemzeti ünnepet ülhető szabad Magyarország mintha szintén szenvedne a demokráciától. Mintha mindent elkövettek volna azért, hogy e napon ne a negyvennyolcas honvédek és eszméik jussanak eszembe, hanem a megosztottság, a viszály, a cirkusz. Pedig még volt tíz nap a választási "Ki mit tud?"-ra. Mégis ezen a napon itt a bohóckodás, az illuzionizmus, az idomítás, a mentőhálós akrobatika úgy elnyomta a magasztos érzést, mint odahaza, Marosvásárhelyen a Székely Vértanúk Emlékművénél rügyező szerény méltóságot a báránybőrbe bújt ordasok bégető ordítása.

Isten óvja ezt a tavaszt! - fohászkodik testben itt, lélekben ott lévő komád.

1990. március 18.

Utóirat:

A fenti sorokat még vasárnap délután írtam, ma kedd van, március huszadika, és sajnálattal kell megállapítanom, hogy már egészen pontosan tudom azt is, "hány óra" van nálatok: a visszafele pörgött mutató a történelem előtti állapotot jelzi, azt, amikor az inkább állat-, mint emberhorda, husánggal a kezében vagdalkozik vad ösztöneitől űzötten... Az önmagát a civilizáció legmagasabb fokán lévőnek, ősinek és békésnek kikiáltó nép előbb csak vért akart inni, most már ivott is. Miközben a ti órátok, komám, meg a mienk megállt, mert hiszékenyek, idealisták és hülyék vagyunk azt feltételezni, hogy ott és azokkal lehet fegyver a huszadik századvégi ráció, a párbeszéd, a csöndes felhívás a testvéri együttélésre. Nem lehet, Árpádom, az események realitása most már mindannyiunkat meggyőzhetett erről. Sütő András cizellált, észérvekre támaszkodó petícióját az ordítozásról leszokni nem tudó és nem is akaró többség botokkal és husángokkal hagyta helyben, akárcsak a szerzőt és társait. Ugyanilyen civilizált módon noszogattak távozásra, pofabefogásra, rettegésre nőket, gyerekeket, öregeket - csupáncsak azén, mert magyarok.

Nem tudom szélsőséges, nacionalista elemek akciójának minősíteni a történteket. Ha csupáncsak "ennyi" lett volna, akkor hol voltak a többségi nép alapvetően "nem nacionalistái", hol volt a rendőrség, a katonaság? Hol volt a magát demokratikusnak nevező román vezetőség? A magyar demokratikus szövetség marosvásárhelyi székházának ostromakor miért csak hat-hét óra múlva avatkoztak be a rendfenntartásra hivatottak, és miért olyan "ügyesen", hogy kezükből vették ki és ütötték félig agyon a magyarokat?

Ezután sosem hazudunk! - esküdöztek a "forradalom" hevében a román tévé, rádió és sajtó képviselői. Most egy ideig elhallgatták a súlyos incidens tényét, azután meg úgy állították be, hogy magyarok provokálták ki... Iliescu is megszólalt nagy későre, türelemre, józanságra inti - a magyarokat! Mintha nem éppen a románjait, a Vatra Romănească birkából vaddisznókká vált legényeit kellene csitítania. Ugyanaz a gazemberség, ugyanaz a rafinéria, mint a diktátor korában és előtte - csak most a "demokrácia" köntösében.

Sütő András az intenzív osztályon, a magyar gyerekek a szoba sarkában rettegnek, anyáik azt sem tudják, hova bújjanak. Miközben a vátrások (akiket az ottani tájékoztatás még megemlíteni is elfelejt) röhögnek véres markaikba. Borzadály...

Az Isten nem óvta meg tavaszunkat. A tavasz a legszomorúbb évszak.