A NÉP ÉS A SZEMÉT

Kényelmes komám, nem éltél az alkalommal, hogy meglátogathatsz, ki tudja, megismétlődik-e a lehetőség. Bezzeg mások serényebbek voltak, január első felében vendégeskedett nálam olyan haver is, akihez csak laza szálak kötöttek, sőt még ismeretlen honfitársam is, elvégre ő is marosvásárhelyi... Te viszont - úgy látszik - már nehezen mozdulsz, pedig gyerekeim után (és anyám mellett) téged láttalak volna a legszívesebben. Hátha még nem késő...

Vendégeim vagy közvetlen szemtanúi vagy aktív résztvevői voltak szülővárosomban a karácsony előtti forró napok eseményeinek. (Neveket az újból szükségesnek tűnő óvatosság miatt nem említek.) Beszámolóiktól, a szolnoki lakásomban nemcsak szavakban elmesélt, hanem gesztusokban felelevenődő, heves érzelmek kíséretében újból átélt történések áradatából olyan részleteket is megtudtam, melyekről az itteni hírközlés nem számolhatott be, te pedig - mintha ott sem lettél volna - hallgatsz.

Hallottam tehát, hogy életem fővárosában, Marosvásárhelyen akkor pattant ki a népharag szikrája, illetve vált fékezhetetlenné a düh, amikor az egyik vállalat egyik dolgozójának nem akaródzott helyeselni egy nyilatkozatot. Még emlékszem, a "felkérés a nyilatkozattételre" a diktatúra egyik kedvenc produkciója volt, mármint az, hogy bizonyos alkalmakkor a munkahelyen szerveztek "hűségeskütételt" a bölcs vezetőre és elképzeléseire. Mert volna valaki szembeszegülni vagy uram bocsá', pofázni!... Ebben a véres-kényes helyzetben azonban a bizarrságán túl az eljárás veszélyességét is láthatta volna minden épeszű. Amint a szemtanúm meséli, az egyik művezető felállt: két lányom volt a temesvári egyetem diákja, mindkettőjüket lelőtték, most ítéljem el a lányaimat, hogy lemészárolták?!... Ekkor kezdték el követelni e szerszámgépgyár munkásai a diktátor menesztését, és éltetni a temesvári felkelőket - holott őket a gyilkosok erkölcsi aládúcolására csődítették össze és szólították föl. Aztán elindultak a szomszédos gyárhoz, hogy annak munkásaival egyesülve kezdhessék el felvonulásukat a város központja felé. Aztán több üzem dolgozói startoltak a pártház irányába a - minő véletlen! - Dózsa Györgyről elnevezett úton. Mintha csak gyerekek tréfás játékáról lenne szó, vendégeim mosolyogva emlékeztek a csiki-csukira, a bújócskára, a kergetőzésre: katonai járművekkel, tűzoltókocsikkal és fegyveresekkel torlaszolták el a főutat, a tüntetők mellékutakon kerülgették meg az eltorlaszolt szakaszokat, újabb torlaszok, újabb kerülők, még a mellékutakat is lezárták, mégis bejutott a tömeg a főtérre. A néhány kilométeres utat kábé tíz óra alatt tették meg, de megtették!...

Ahogy mesélték, a főtéren összegyűlt harmincezer emberrel mintha újabb pajkosságokba kezdett volna a hatalom: "locsolósdi" vízágyúkkal a decemberi strandidőben és ("egyik szemem sír, a másik meg nevet") könnyfakasztó gázzal. Állítólag ebből a show-ból közös ismerősünk, az egyetemi tanár Doki (akit még származása és mélynövése miatt "maroknyi székely"-ként is szoktunk emlegetni) olyan latyakosan és könnyben úszó szemekkel került haza, hogy a felesége megjegyezte: ennyire berúgva már rég voltál... Hajdani "vicclexikonom", a Doki talán még a lövöldözést is heccelődésnek vélte, mert a legrosszabb helyre, a kamion alá feküdt be, mintha csak vaktölténnyel lődöznének, mintha nem robbanna a kocsi benzintartálya, ha találat éri; egyik vendégem mondta, hogy neki kellett kiráncigálnia barátunkat a kerekek közül és betuszkolni a kapu alá. A közel negyven halottat és a sok vérző embert látva győződhetett meg mindegyikük, hogy ennek bizony a fele sem tréfa...

Mintha sokkal nagyobb idő telt volna el azoktól a napoktól, mint valójában. Egyik vendégem még december huszonkilencedikén jött át látogatóba, nálam január huszadika körül járt, és azt mondta, most hazamegy, és ha tényleg igazak a hírek, melyeket itt, Magyarországon hallott-olvasott, fogja a feleségét és gyerekeit, és azonnal disszidál. Mert nem erről volt szó "a forradalom" első napjaiban! Nem biztattam, nem biztatok senkit semmire. Csak egyre szomorúbb leszek...

Legutóbb nem túl biztató információimhoz újabb furcsaságok adódtak. Az itt-tartózkodó Király Károllyal való találkozójukon a magyarországi vezetők aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy a román fél akadályokat gördít a kolozsvári főkonzulátus és a Magyar Kultúra Házának újranyitása, illetve létrehozása elé. A magyar nyelvű oktatás újraélesztésén fáradozó tanügyminiszter-helyettest, Pálfalvi Attilát menesztették "hatásköri túllépések miatt". A nemzetiségi jogokat emlegetők "nacionalisták" és "szeparatisták". És mindezt az új, demokratikus elveket hangoztató román vezetőség teszi, illetve állítja. Mintha nem erről lett volna szó...

Itt, Szolnokon nagy ritkán bepillanthatok a Román Televízió adásába a fordulat óta. Bizonyára emlékszel, komám, azokban a régi csúf időkben volt egy rettenetes szokásuk, egy úgynevezett verbális sztereotípiájuk, egy olyan magatartásforma, hogy mindig mindent alaposan meg-, azaz átmagyaráznak és "agyonértelmeznek". Például akár kis úttörővel készült az interjú, akár parasztasszonnyal, és azok bármit mondtak is, a tévés kommentátor hozzáfűzte: íme, kedves nézőink, újabb bizonyíték arra, hogy népünk teljes egységben imádja a géniuszt... Ugyanaz a tévébemondó bejelenti a minap, hogy a Palota téren jelentős politikai esemény van, két különböző véleményen lévő csoport tüntet egyszerre, az egyik támogatja a Nemzetmentő Frontot, a másik támadja; de békesség van - folytatja a tévés -, íme, kedves nézőink, újabb bizonyíték arra, hogy nálunk demokrácia van". Namármost, attól, hogy deklarálunk és ismételgetünk valamit, az - nyilvánvaló kellene hogy legyen mások számára is - nem biztos, hogy úgy igaz (lásd: a bukott "isten" egyértelmű imádata). De, Árpádom, csupán a tévébemondó rossz beidegződéseinek fennmaradásáról van-e szó, vagy másokéról is?

Hoztak nekem egy halom újságot is otthonról. Szabadnak nevezett sajtótok példányaiból érzékelem, hogy most sem könnyű nektek, sőt... Örömmel pillantottam meg kinyomtatott neved a Romániai Magyar Szó egyik írása alatt, ez - ha jól számolom - hat esztendeig tartó hallgatásod végét jelenti. Megdöbbentett viszont, hogy akik a fordulatig rettenetesen lejáratták magukat, most nem hallgattak vagy hallgattattak el. Az új idők újságcikkeinek szerzői többnyire olyan perszónák, akik évekig messzemenő buzgalommal szolgálták a diktatúrát. Nekem ne mesélje senki, hogy ezek tulajdonképpen rendes, becsületes emberek, csak szakmájuknál fogva kényszerültek az elnyomó politika lelkes agitátoraivá válni, hiszen egy dolog tolmácsolnia kor szellemét (s ez talán még megbocsátható), és egészen más az, ha hűségnyilatkozatnak számító, karrierizmustól és hasonlóktól indíttatva írásaikban "személyes véleményüket", "meggyőződésüket" teregették az olvasó elé, melyekben dicsőítették a rendszert, a "bölcs vezetőt", a "világkémikust", és elítélték a magyarokat (saját népüket), az úgynevezett Magyarországról jövő irredenta beavatkozást, hazudták a romániai kisebbség jogainak hiánytalan meglétét. Szerintem ezek most ne ítéljék el a volt diktátort, ne papoljanak demokráciáról és forradalomról, hanem bújjanak el szégyenükben, de nagyon. Úgy tűnik, nincs bennük szégyenérzet, s az olvasóban sincs még elég csömör.

Nemrég megkérdőjeleztem a változás hevében született ölelkezés időtartamát, sejteni véltem, hogy - diktatúra ide vagy oda - a nagynemzettudat, a román nacionalizmus marad. Nos, tévedtem, nem maradt, hanem fokozódott, a már nemcsak felülről szított, hanem alulról és belülről is táplálkozó magyarellenesség elképesztő hevességgel tört elő csupán amiatt, hogy a megígért elementáris jogok egy töredékét most békésen kéritek. Ha jól értem, te most a fővárosban megjelenő magyar lapnál vagy, talán hamarabb és többet tudok meg a marosvásárhelyi eseményekről, mint te. Nekem ugyanis állandó és igen aktív tudósítóm van ott a Gyurka végzős nagylányának személyében, hogy másokról ne beszéljek. Most csupán azokat az értesüléseimet osztanám meg veled, melyek több és abszolút biztos forrásból származnak és melyek java részét az itteni tömegtájékoztatás is megerősítette vagy érintette.

Tehát ott van Marosvásárhelyen az a több mint ötszáz éves volt református gimnázium, a mai Bolyai Farkas Líceum, amely körül - a jelek szerint - kitört a balhé. Bolyais tanulóktól (tizennyolc-tizenkilenc évesektől) szereztem tudomást arról, hogy a magyar diákok, a szüleik és a tanáraik javasolták, az iskola ismét legyen az, ami 1960 előtt volt: magyar. Ezt a "rendezési javaslatot" a magát többséginek tartó társaság nem fogadta kitörő lelkesedéssel: a román diákok leköpdösték az iskola folyosóin a magyar érettségi tablókat, és ilyen feliratok jelentek meg előbb az iskolában, majd városszerte: noi sîntem poporul, voi sînteti gunoiul! ("mi vagyunk a nép, ti vagytok a szemét!" - a gunoi szó még ganét és szart is jelent). Román röpcédulák és más úton terjesztett híresztelések is jelentek meg, miszerint a Bolyaiba nem engedik be a románokat, sőt verik a román gyerekeket. Persze ebből egy szó nem volt igaz. Az viszont igen, hogy valamelyik magyar tanuló kiírta a falra: "Tőlünk maradhattok, ha tanultok magyarul". Még barátságosnak minősíthető vita folyt akkor, amikor ilyen feliratok alatt kártyáztak a román diákok: "Tanulni akarunk!" (Rátok is férne - jegyezte meg valaki a másik táborból), "A forradalmat együtt csináltuk!" (Észrevétel magyar részről: a forradalmat igen, de az iskolánkat nem!)...

A felajzott kedélyek begyűrűztek, illetve kigyűrűztek a városba és azon túl is; a román nyelvű röpcédulán, amelyet egy, a napokban kitelepülő volt szomszédom hozott nekem, már szó sincs a Bolyairól, hanem egyebek között ilyesmikről: "románok, ne legyetek gyávák"..., "ütött az óra, cselekednünk kell"..., "nem tűrhetjük, hogy magyar vezetők kerüljenek egyetlen intézménybe sem"..., "magyarok, ne feledjétek, hogy ti itt csak a harmadik kisebbség vagytok, ha leszámítjuk belőletek a magyar cigányokat"..., "miért öltek meg bestiális mód románokat a Székelyföldön?"..., "románok, ne üljetek ölbe tett kezekkel, tudjátok, mit kell cselekedni, Kárpátokon túli testvérek, a nagy Romániában élő véreink, segítsetek!"... És a vadabb dolgokat még ki is hagyom, nehogy az uszítás vádja még engem érjen, különben is ez már jóval több, mint fasizmus. No és komám, a feltüzelt nép kiment tüntetni hasonló jelszavakkal és "szeretetmegnyilvánulással"; azon a nagygyűlésen nem kapott szót a Nemzetmentő Front Marosvásárhelyi Bizottságának egyik magyar tagja, a többiek meg ilyesmiket szónokoltak: akartok magyar vért inni? - igen! (így a pár ezres gyülekezet; néhány arra csellengő magyart a mentő szállított kórházba).

Szélsőséges megnyilvánulás, mondhatnánk, de kézlegyintéssel nyilván nem intézhető el. Péntek este tudtam, hogy szombatra békés ellentüntetést szervezett az a bizonyos harmadik kisebbség, arra kértek mindenkit, hogy csendben, feliratok és szavalókórusok nélkül, egy szál gyertyával és egy magyar könyvvel a kezükben vonuljanak ki. Mit tegyek, én már ilyen borúlátó vagyok, attrocitásoktól tartottam. Szombat este izzadt tenyeremben a telefonkagyló, míg felhívtam a barátom. Hangja nyugodt volt és fennkölt: te, nagyon szép volt, nem történt semmi baj, elmondtunk egy miatyánkot, és Sütő András felkérésére mindenki békésen hazament, közel százezren voltunk, András azt mondta a tömegnek, ebből mindenki láthatta... Aztán arról is értesültem, hogy a marosvásárhelyi rendőrparancsnok meghatottan nyilatkozta az ottani rádióban: ilyen civilizált tüntetést ő még nem látott, és el sem tudta képzelni, hogy egy eldobott papírcetli sem maradt a helyszínen... Most legyek meghatódva attól, hogy ő meghatódott? Megható az lett volna, ha előállítják az előző demonstráción verekedőket, ha az állítólagosan létező jóérzésű románok ítélik el szónokaik nemcsak emberi jóérzést, de törvényeket is sértő megnyilvánulásait. A bukaresti vezetés ezekről nem tud? Ha nem, akkor ti mit csináltok? Ha igen, akkor miért nem tesz semmit?... Persze tudom, miért, csak ezt le sem merem írni.

1990. február 11.