EGY AKTUÁLIS KÉRDÉSRŐL

Az utóbbi hetekben egyre többen kérdik tőlem látszólag ugyanazt. Azért mondom, hogy látszólag, mert e kérdéseket más-más megfogalmazásban teszik fel, s így feltételezhetően a formai különbségek tartalmi eltéréseket is jelenthetnek. No, nem mész haza? - érdeklődnek némelyek, és ha ezt baráti mosoly kíséretében teszik, úgy vélem, kedvesen firtatják szándékaimat az újonnan kialakult helyzetben. Miért nem mész haza? - hallom másoktól, és ha érzékeim nem csalnak, ebben már benne van egyfajta noszogatás is az ellenkező előjelű helyváltoztatásra. Hogyhogy nem mentél még haza? - szegezik nekem ismét mások a "majdnem ugyanazt", kifejezve egyúttal értetlenségüket is a szerintük számomra egyértelműen nyilvánvaló és kötelező lépés halogatása vagy elmulasztása miatt.

Bizony, eléggé fura helyzet ez, Árpádom, s ha a kérdezők bőrébe próbálok bújni, ha az ő észjárásuk szerint kísérelem meg látni és értékelni ittlétem abszurditását, bizonyos fokig sikerül átérezni ilyetén érdeklődésük felébredését, illetve türelmetlenségüket és elképedésüket. Mert ugyebár, otthon most "egészen más a helyzet", megtörtént a csoda, dühöng a szabadság, tombol a demokrácia, csupa méz csurdogál a magyarságnak, kolbászból van a kerítés...

Aggályaimat ismét csak megerősíteni látszik Tőkés László újabb nyilatkozata (a nemzetiségi oktatás visszaállításának nehézségeiről) és a Cs. Gyimesi Évával január tizenkettedikén rögzített és a Magyar Televízióban nemrég közvetített interjú. A határaitokon túl eddig alig ismert, méltatlanul háttérbe szoruló kolozsvári egyetemi tanárnő, a magyarság jogaién bátran kiálló és ezért a közelmúltig üldözött és meghurcolt értelmiségi a "nagyokat", az ismerteket megszégyenítő éleslátással és logikával tárta fel az "új helyzetet", értékelte az esélyeket és érvelt a tudatokban ágaskodó akadályok legyűrésének különös nehézsége miatt. Az éjfél előtt fél órával kezdődő Napzártát még éberen figyelni képes néző előtt kétségtelenné válhatott a tanárnő igaza, hisz okfejtéséből és példáiból kiderült: egy az ígéret, az elképzelés és ábránd, más dolog a valóság. Mint mondta, ő mint a Nemzetmentő Front Kolozs Megyei Tanácsának tagja nap mint nap találkozik azzal a makacs mód létező szemlélettel, miszerint a nemzetiségi önérvényesülésre törekvést a többségi nemzet képviselői minduntalan veszélyesnek, fölöslegesnek avagy ártalmasnak tartják; elmesélte, hogy akárhányszor szóba hozza a tanács összejövetelein - például - a magyar oktatás visszaállításának óhaját (mind elemi, mind középiskolai, mind egyetemi szinten), a társaság tagjai csaknem egyöntetűen sütik rá a nacionalizmus bélyegét. Cornea asszony sem csinált titkot abból, hogy bármiféle székelyföldi önkormányzatot képtelenségnek tart, akárcsak a magyar anyanyelvű oktatást, mely szerinte káros is. Egyelőre ennyit adalékként a "teljesen megváltozott helyzetről"...

Hogy miért nem megyek haza?

Hát látogatóba például azért nem, meg egyelőre nem óhajtok ismét besétálni a ketrecbe, ha már egyszer nagy nehezen kiszabadultam onnan. A ti vezetésetek mindmáig csak azt garantálta, hogy a magamfajta disszidens büntetlenül visszatérhet, de azt nem, hogy onnan ki is engedik. Nyomós okaim voltak a megfutamodásra, mint ahogy nyomós okaik lennének arra, hogy hazaérkezésemet megtisztelő ölelő karjaik szorításából egyhamar ne engedjenek szabadulni.

Miért nem megyek haza, mondjuk, végleg?

Több megfontolásból is. Nem tudom az életemet szinte kétévenként újrakezdeni, s minél inkább öregszem, annál kevésbé. Kényszerből már jó néhányszor döntöttem elhamarkodottan, ugyanazt a hibát többször elkövetni igen nagy szégyen volna.

Sajnálatos-e vagy sem, úgy érzem, más ember vagyok, mint a három évvel ezelőtti. Egyik sorstársammal hasonlatosan gondolom úgy, hogy hazulról való távozásommal addigi életem lezártam, azt az életvitelt felszámoltam, kapukat csuktam be magam mögött, hidakat romboltam le a visszavezető úton még akkor is, ha itt szinte egyfolytában "otthon voltam" gondolataimban és cselekedeteimben, és nem szűntem meg egy pillanatig sem "erdélyi magyarnak" lenni. Nem kellene a helyváltoztatást tragikus eseményként megélni - állítja sorstársam, és nem is lehetne, tenném hozzá, ha végre valóban szabadon közlekedhetne ember és eszme Európa valamennyi határán keresztül, bármely irányba és tetszés szerinti gyakorisággal. Ekkor valóban mindegy lenne, hogy "lakhely szerint" szolnoki vagyok-e vagy marosvásárhelyi, bécsi vagy stockholmi.

Mondják itt, otthon biztos szükség lenne most rám. Talán, mondom én, mert ti viszont nem nyilatkoztok erről. Láthattuk, hallhattuk: Tőkés László és Király Károly sokunkat hazahívott. Ettől meghatódtam ugyan, de nem kezdtem el csomagolni, mert megítélésem szerint hívó szavuk csak a sajátjuk, és nem jelenthetnek biztosítékot a visszafogadás szívélyességére. Ha a többségi nemzet visszafogadó készségének bizonytalanságát leszámítom, még akkor is marad a "kitartók", az otthon maradók, az úgymond, végvárainkon (állítólag) küzdők érzelmeinek nagyon is érthető változatossága. Mert közületek sokan mondhatják esetleg, hogy minek mentem haza, mit akarok most beleszólni a dolgokba, dolgaitokba, hisz a nehéz időkben én eljöttem, ezt a pillanatot ti böjtöltétek ki, a lehetőséget ti harcoltátok ki... Bizony, van ebben igazság is, bár - s ez már nyilván egészen más kérdés - nem teljesen így igaz.

Látod, komám, miért nem megyek haza, ennek egyik oka pontosan ez is, hogy ti nem kérdeztek meg: miért nem jössz haza? Persze a hívásotokra sem ugranék azonnal a fenti és egyéb okok miatt, de legalább "komoly megfontolás tárgyát képezhetné a kérdés".

Így azonban ülök két szék közt a pad alatt, ahogy mondani szokás, ízlelgetem e fura helyzet kesernyés voltát. Az itteniek kérdéseire meg mit válaszolhatnék? Próbálja meg elnézni, hogy még itt vagyok, számomra is nehezebb az élet, a megemelt árú élelmiszereket én sem kapom olcsóbban, és minden új nehézség, drágulás s a többi rám is éppen úgy vonatkozik. Ha meg távozásra kényszerítenének, legalább a helyválasztás jogát tartsák fenn nekem, engedjék meg, hogy ne kelet felé, hanem esetleg Afrikába mehessek.

1990. január 21.