KÉTELYEK PLUSZ EGY HÉT

Egy hete bizonyos aggályaim részletezését ígértem. A két és fél évtizedes diktatúra váratlan bukása fölötti öröm és a véráldozat miatti borzadály amúgy is nehezen összeilleszthető érzéseihez egy újabb, a kétség (bizonytalanság? túlzott pesszimizmus? óvatos optimizmus?) adódott hozzá akkor, amikor - még az események közepette - felmerült gondolataimban a folytatás, a megnyílt esélyek számbavétele, a várható változások iránya és mértéke.

Ha legutóbbi levelemben szólok kételyeimről, talán ünneprontónak tűnhettem volna; ma (néhány nap elteltével!) valószínű, sokkal kevesebben tartárának kedvrontónak, hiszen elmúlt az eufória s vele a mámor szemellenzője, no meg olyan hírek is érkeznek, melyek csak megerősítik kezdeti, nyilvánosan (a helyi tévében) is elmondott aggályaimat.

Egy hete még csak igen óvatos kérdésként vetettem volna fel neked is, komám, hogy ki veszi most kezébe a dolgok irányítását. Helyszíni tapasztalataim becslése szerint húsz emberből talán egy van, aki bátran állíthatja magáról, hogy ő tiszta, becsületes maradt a hosszú évek alatt, és nem biztos, hogy pont ez az egy alkalmas a vezetésre. Nem láttam és nem látom azt a becsületes, felkészült, "európai" politikus társaságot (réteget? pártot? pártatlanokat?), amely a fővárosban és a megyékben véghezvigye a még nehezebben végrehajtható forradalmat: a mindennapok gyakorlatának gyökeres változását.

Én innen úgy láttam (és sajnos, ebben erősítenek meg az elmúlt napok értesülései), az a maroknyi ellenzéki, az a néhány, politikai küzdelmekben érthetően járatlan és meg nem edzett költő, tanár, lelkész s a többi, túl kevés egy olyan csata megvívásához, mely többek között egy szétzilált nemzetgazdaság gatyába rázását, az oktatás, a tudomány, a kultúra helyretételét (megteremtését?) és - nem mellékesen! - az emberi magatartásokat alapvetően uraló rossz beidegződések kiirtását jelentené. Ezt írtam volna egy hete, s azóta hallom: hatalmi harcok dúlnak a fővárosi vezetőségben, némelyek az elnökhelyettes kizárását követelik; elhamarkodott, a népakarattal ellentétes intézkedéseket hoznak, melyeket másnap visszavonnak, illetve egyelőre felfüggesztenek az újabb tüntetések miatt; az új vezetőséget is katonákkal és páncélosokkal kell védeni, és nem a "bujkáló szekusok" elől...; a Nemzetmentő Tanácsok megyei vezetőségében is hemzsegnek a bukott rendszert lelkesen kiszolgáló, mélységesen korrupt és "tehetséges" köpönyegforgató személyek, az "újforradalmárok"; és már-már képtelenségnek tűnhet, hogy Temes megyében az új tanács elnöke nem más, mint az a volt megyei első titkár, akinek az "égisze" alatt a békés tömegbe lövettek (nyilván nem a tudta és beleegyezése nélkül).

Minden jel szerint valóban nincs kikkel betölteni az űrt... A volt fasiszta, majd kommunista történész, egyetemi rektor, aki a családi klánt több ízben is magasztos jelzőkkel dicsőítette (nyomtatásban is megjelent), most hóhérnak nevezi a bukott diktátort, és ő lett az új idők egyik bajnoka; a volt vasgárdista, majd kommunista sebészprofesszor, egyetemi rektor, a "Kárpátok géniuszának" egy másik megéneklője most a forradalom "hőse", ki - úgymond - sebesülteket mentett; volt pártaktivistából kinevezett nacionalista színházigazgatót "erősített meg" helyén a forradalmi tanács; újságíráshoz mit sem értő, csaknem analfabéta, pártfunkcionáriusi érdemeiért főszerkesztői székbe ültetett hazudozó, szolgalelkű cenzor "főszerkeszti" továbbra is - ezúttal - a forradalmi lapot... Sorolhatnám, sorolhatnád. A baj: hogy ezek nem kivételek, ez a jellemző, ezek az emberek a "biztosítékai" reményeink beteljesedésének.

Egy hete még félve és nagyon körülményesen utaltam volna arra, hogy bármily fájdalmas, én nem tudok meghatódni a "nagy összeborulástól", a román és magyar nép hirtelen született egymásratalálásától, koraszülöttnek tűnt a bébi. Vagy: inkább a nagy hevületben felcsapó szalmalángnak, mint örökmécsesnek. Dehogy is akartam én ünneprontó lenni, és most is a legtávolabb az uszítás szándéka áll tőlem.

Csupán azt engedd meg, komám, hogy ne lelkesedjem azonnal és fenntartás nélkül a sivatagi patakhoz hasonlítható testvéri örömkönnyek láttán, miközben tudom: nem két évtizede táplálták ott a nemzetiségi ellentéteket (több oldalról is), hanem évszázada; nemzedékek millióiban, a milliók minden sejtjébe sulykolták bele a más anyanyelvűvel szembeni gyűlöletet; négy évtized alatt nem találkoztam olyan románnal, akiből ne csordult volna ki egykettőre az úgynevezett kontinuitáselmélet eredményezte magasabbrendűség és különösképp a velünk szemben kinyilvánított nemzeti nagyságtudat, olyannal sem, akinek az Erdély szótól ne forrt volna fel az agya... - mindez nem múlhat el egyik napról a másikra nyomtalanul. Az asszimiláció művéből a java elkészült - hűj, mekkora nagyvonalúság kellene ahhoz, hogy ebből valamit "leromboljon" az új román vezetőség! Gondoltam mindezt egy hete... Aztán látom az itteni tévében, hogy a magyarországi riporter mikor arról faggatná a Nemzetmentő Tanács elnökét, hogy egyenlő jogai lesznek-e ezután a magyarnak és a románnak, a kérdezett kitérő választ ad: nem hiszem, hogy a románoknak eddig volt joguk... Olvasom, hogy Marosvásárhelyen Király Károlynak egy "testvér" feltette a kérdést: hogyan volt mersze elvállalni a megyei elnök tisztségét egy olyan megyében, ahol többségben románok élnek? Hallom, azt nyilatkozta Király Károly egy nyugatnémet lapnak: itt (mármint Romániában) most mindenki egyenlő, de a románok egyenlőbbek; ő (Király Károly) Iliescu helyetteseként a romániai magyarság érdekeiért szándékszik cselekedni, s ha ez nem sikerül, ellenzékbe vonul...

Személyesen ismerem a nyilatkozót, tudom, lényegretörően fogalmaz. Ha ezt mondta, alapos oka volt rá. Csalódottan (ám nem váratlanul) kellett tapasztalnom, hogy Tőkés László is csupán jelképes tagja a Tanácsnak; tegnap hallottam értékelését: az emberek tudatában még nem kezdődött el a forradalom. Minap jutott el hozzám az információ egy barátomtól, aki otthon járt: az erdélyi, pontosabban a székelyföldi románság berzenkedik, többen hevesen elítélik a túlnyomó többségében magyarlakta megyék önkormányzásának gondolatát, mivel ott "románok is laknak"...

A magyarországi tömegtájékoztatást több ízben is dicsértem neked, komám, most sem tehetek másként, bár önhibájukon kívül ezúttal sikerült egy tévhitet elültetni az itteni polgár fejében. A magyar tévénézőt bombázták az egymást ölelő, egymásnak kezet nyújtó románok és magyarok képeivel (többek között Chrudinák is majdnem csókolózott azzal a román határőrrel, aki nemrég még akár le is lőtte volna), láthattunk "rendes, jóravaló románokat", akik megköszönik a magyar kenyeret és kifogásolják, hogy az ajándékot nekik miért adják pénzért a boltban; hallhattuk azt a román urat, aki megköszöni Tőkés Lászlónak, hogy lángra lobbantotta a forradalom tüzét stb. Csakhogy a valóság képe egészen más. Az új román vezetőség is csak a magyarországi tévében szívélyes és hálás. Én hallgatom a bukaresti rádiót, eljutnak hozzám otthoni újságok. Ezekből egyszer sem derül ki, hogy például elsőként a magyar kormány ismerte el az új román kormányt. A hír, miszerint Magyarország elismerte... (hogy elsőként, arról szó sincs), az megjelenik úgy hetedik-nyolcadik hírként, mert szinte fontosabb az, hogy mondjuk, Etiópia elismerte... Lényegesebbnek tartják közölni, hogy - teszem fel - Norvégiából érkezett egy talicska gyógyszer, mint azt, hogy napok óta több tonna gyógyszer, vér, táplálék és egyéb érkezik innen oda, és hogy ez még emberáldozatba is került. Romániai lapokat olvashatsz végig, egész napos adásokat hallgathatsz meg a forradalomról, egy szó erejéig sem emlékeznek Tőkés László szerepére vagy arra, hogy ebben a megmozdulásban bizony nemcsak románok vettek részt; nekik ez nagy, nemzeti és színtiszta román forradalom...

Kikérik maguknak (hivatalosan is), hogy magyarországiak - úgymond - beavatkozzanak a belügyekbe (?). Persze előfordulhatott ilyesmi. De ha ennek a hírnek a román részről való közlése nem tendenciózus, akkor legyenek olyan kedvesek azt is közölni, hol, ki, mibe avatkozott be. Mert nagyon ismerős és visszataszító csupán ennyit tudomására hozni a román lakosságnak: magyar állampolgárok hozzájárulásával, közreműködésével az erdélyi magyarok ölik a románokat... Az informálás eme nyíltságának következményei könnyen megjövendölhetők. Igen rövid életűre sikeredett az a bizonyos spontán, kezdeti összeölelkezés.

Nem izgatni akarlak, csak izgulok. Ne legyek okos, inkább okoskodó. Nagyon szeretném, hogy ezúttal se legyen igazam, bizonyítsad be, hogy ami nekem vihar, az számotokra bárányfelhő. Magyarázd el nekem, mindössze alkati hiányosságom miatt asszociálom rögtön a honi ígéreteket az ígéretmegszegésekkel. De ne szavakat és fogadkozásokat sorolj nekem, komám, hanem tettekről számolj be, légy szíves, a jó irányú változások kétségbevonhatatlanságát igazoló tettekről. Sokan várjuk itt ezt.

1990. január 14.