A VESZTETT PEZSGŐVEL NYERT REMÉNYRŐL

Szabad komám, most mit mondjak? Egyáltalán szabad-e szabadnak nevezzelek?... Az biztos, erre nem számítottam. Veszítettem is egy üveg pezsgőt (sejtheted, mily boldogan), ugyanis vagy két hónapja egy pesti barátom jósolgatni kezdett, hogy fél évet nem ad rá, Romániában is megmozdul biztosan valami, hisz íme, egész Közép-Kelet-Európa elindult a kontinens másik része, illetve a nem szocialista demokrácia felé. Mondtam én erre, lett légyen és lőn akármi, ami ott van, az más, Balkán és puliszka, hogy a hatalom egyirányú gépfegyvereiről ne is szóljak. A haver erősködött, hogy ez most már mindegy, nem számít..., én - már babonából is - ismételgettem a magamét, így lett belőle fogadás. Ne vedd nagyképűségnek, végre egyszer nem lett igazam, hála Istennek és ki tudja még, kiknek.

Az igazsághoz tartozik, hogy egyszer, az események elején, amikor még sok minden történhetett volna, felsejlett bennem, hogy nagyot nyerek az üveg pezsgő elvesztésével. Temesváron ugyan már patakokban folyt a vér, de átéltem én otthon a Zsíl-völgyi bányászok megmozdulását, emlékszem a brassói (puliszka)robbanásra is, így nem jövendölhettem bármiféle radikális változást. Hiszen amíg helyi jellegű a dühkitörés, a láncszaggatás, könnyen el lehet fojtani a vele járó tüzet. Számomra ekkor még csak az tűnt kérdésesnek, hány áldozatot követel a kegyetlen elnémításra ítélt népharag, és hogy hány évig, esetleg évtizedig konzerválhatja magát továbbra is a diktatúra. Csak az egész világ harsogott a temesvári vérfürdő borzalmairól, a ti hírközlésetek - szokása szerint - mélyen hallgatott a bánáti "csekélységről". Lehangoló tapasztalataim miatt nem lepett meg, hogy a temesvári fegyverropogás és sikoly nem hallatszik el Bukarestig, csupán arra vártam (bevallom, nem sok reménnyel), hogy a "magas vezetés" mit fog lépni e helyzetben, hisz akár elhallgatja, akár bagatellizálja a mészárlást, de lépnie kell valamit.

Csavargattam hát a rádióm állomáskeresőjét, és a bukaresti rádióra hangolódva hallom a hihetetlent: nagygyűlésen rikácsol "a nép legszeretettebb fia" gyűlöletes rekedt hangján... Ekkor legyintett meg a remény első sugallata, hogy talán mégis elveszítem a pezsgőt. Ugyanis a nagyokos - hála beteg agyának, korlátolt értelmének - egyszerre két szarvashibát követett el: 1. összecsődített egy feszültségekkel teli hatalmas tömeget, és 2. garasoskodott akkor, amikor két kézzel kellett volna adnia. A "bakik" súlyosságát - gondolom - te is felfogod: hasonló helyzetekben nem egy békésnek hirdetett tömegjelenetből lett valami egészen más. És nyilván nemcsak az én agyamban forrt fel a vér, hanem a tiedben meg a tömegében is, amikor önkezűleg feltette saját fejére a hülyeség koronáját, amint bejelentette, hogy a vezetés fontos (!) életszínvonal-javító intézkedéseket hozott, azaz: a minimális béreket kétezer lejről kétezerkétszáz lejre emelte (és nem általános meg jelentős béremelést határozott el, ahogy azt ilyenkor épeszű vezető tenné), az amúgy is nevetségesen alacsony, százhúsz lejes gyerekpénzt harminc lejjel megtoldotta (ahelyett, hogy minimum megduplázta volna), valamint a legalacsonyabb, vagyis nyolcszáz lejes nyugdíjakat (és csakis azokat) megemelte száz lejjel. Nem akartam hinni a fülemnek, ezek a fontos intézkedések ebben a kurva kényes helyzetben? Talán ha nem facsarintja meg ezt a nagy népgyűlést, talán ha otthon marad, és szép csendben elrendeli, hogy tömjék meg az üzleteket kajával, talán ha stílusos sunyiságával visszavon néhányat tilalmai közül..., talán akkor nem veszítem el a fogadást. De így elveszítettem, s még azt sem mondhatom, hogy kirobbanó örömmel, hisz a hülyeségéért és huszonöt év borzalmaiért, őrületéért, a gyalázat megszűnéséért túl sokan fizettek az életükkel...

Szóval akkor, amikor a rádióban egyenes közvetítésben hallgattam A Beszédet, felkiáltottam (a kománéd mondta is, hogy már megint eltúlzok valamit): nem létezik, hogy a nyáj ezt is megeméssze, ha ez a garasoskodás sem bőszíti fel a kedélyeket, akkor semmi soha; itt a pillanat, amikor a temesvári szikrából gyulladt helyi láng másfelé is terjedjen, hisz "a zseni" éppen olajat öntött a tűzre...

Biz' isten mondom, komám, nem panaszkodni akarok, csak szeretném, ha tudnád: nagyon veletek voltunk. És nemcsak én, az "erdélyi magyar" hanem csaknem egész Magyarország. Veletek feküdtünk, veletek keltünk, rólatok álmodtunk éjjel, érettetek szorítottunk nappal, veletek örvendtünk, sírtunk és gyászoltunk. Pizsamámat napokig le nem vetettem, ez volt az éjjelim, a nappalim, sőt az ünnepi öltönyöm is, amikor pezsgőt bontottunk "hőn szeretett anyátok és atyátok" nem eléggé kegyetlen kivégeztetése láttán.

Hosszú napok még hosszabbnak tűnő óráin és végtelen percein át fülem a bukaresti rádión, szemem a tévén, kezem a telefonon. Volt is néhány rekordom: hatórás szüntelen tárcsázás után "bejött" Marosvásárhely, beszélhettem az otthon élő két gyerekemmel (pardon: a forradalmi ifjúság tagjaival); egymás után négy napig nem mostam fogat; kábé tíz másodperc alatt végeztem el a nagyobbik dolgomat a budiban; fél órán belül feldíszítettük a karácsonyfát, hisz a keresztfiad még négyéves sincs, neki meg volt ígérve, hogy jön az angyalka... De azt, hogy mi milyen karácsonyi ajándékot kapunk, nem ígérte senki. Talán ilyen az Isten: nem szól előre, csak ad...

Mindmáig hallgatsz, Árpádom, nem tudom, ti hogyan éltétek meg a csodát. Mi az események pergőtüzében fagyos vízből a forróba, kétségbeesésből az örömbe és vissza estünk. Itt már javában ünnepelte mindenki (mi is) a forradalom győzelmét, mikor az éteren át hallom a román rádióbemondó segélykérését, amint fegyvereseket hív a rádióstúdió és a televízió épületének védelmére, melyet keményen támadnak a terror vitézei. Hívtam is rögtön a pesti rádiót, mondják már be, hogy korai az öröm, mert né, mit hallottam az imént. Nem mondták be, csak jókora késéssel a tévében. Gondolom, több ezer telefonhívást kaptak óránként, a sok hírt és rémhírt lehetetlen volt gyorsan ellenőrizni.

Más alkalommal is megkíséreltem segíteni az itteni tájékoztatást, hisz akkor hír igazán a hír, ha egészen friss, ám hiába. Hallom például a bukaresti rádióból, hogy egy perc alatt többször megismétlik: hamarosan fontos bejelentést teszünk. Majd következett a bejelentés röviden: ma egy katonai törvényszék halálra ítélte a "házaspárt", az ítéletet végrehajtották. A Magyar Rádió lehetett volna a második a világon, amelyik közli az eseményt, mert azonnal hívtam budapesti rádiós barátomat (tudhatta tehát, hogy szavahihető és talán még normális informátorral beszél), mondom neki, mit tudok néhány másodperce, nem hitte el. Hát elég hihetetlen, ismertem el én is, de tény, hogy a román rádióban bemondták. Aztán itt is a tévében egy óra múlva...

A tárgyalásról és a kivégzés tényéről szóló film, melyet az itteni televízió egy időben sugárzott a tiétekkel, nem lepett meg. Nagyonis beillett a képbe, hogy nem fogták fel, mi történik és történhet velük, képtelenek voltak elhinni, hogy nem lesz alkalmuk a Nagy Nemzetgyűlésnek titulált cirkusz közönsége előtt fellépniük, nem érték fel négyelemis eszükkel, torz tudatukkal, hogy itt perceken belül elítélhetik és kivégezhetik őket. Talán fura, amit most leírok: valamiféle szánalmat is keltettek bennem. Sokszor, igen sokszor volt alkalmam látni őket kisminkelve, kiöltözve, mániákus vezérpózban, a hatalmi mámor élvezete közben..., itt meg olyannak mutatkoztak, amilyenek voltak valójában: egy idegbeteg vénember és egy piaci kofa, "közönséges" ruhában, lecsúszott fejkendővel...

A "nagy családból" minden jel szerint egyedül a "trónörökös" árult el némi értelmet azzal, hogy összepisilte magát. Amikor bevitték a bukaresti tévéstúdióba, látszott, hogy elöl csupa latyak a nadrágja, tehát legalább ő megsejthette: valami kis zűr elé néz. A nővére viszont, mint láttad és láthattuk, megmaradt a család stílusánál: hadonászott, vitatkozott, rikácsolt akkor is, amikor normális lény csak hallgatni és pironkodni lett volna képes.

A nem várt izgalmakban bővelkedő év végén mindennap beszéltem telefonon otthoni gyerekeimmel, veled sem nekem, sem nekik nem sikerült, így talán nem tudsz az én külön eseményemről. Azt kérdi december huszonkilencedikén a lányom, mit csinálok szilveszterkor. Mondom, ülök itthon és izgulok értük. Tovább kérdez: mit szólnék, ha együtt szilvesztereznénk? Visszakérdem: kislányom, elment az eszed? Hiszen én nem utazhatok, útlevelem sincs, és a tisztázatlan jogi helyzetem meg az ottani szervek állásfoglalásának a hiánya miatt az itteni hatóság nem tanácsolja menekülteknek a kirándulást, egyelőre... Erre a lányom: nem is így gondolta, hanem ők utaznának az öccsével, mert állítólag lehet. Marosvásárhelyen (és mint a későbbiekben kiderült: csakis ott) utasítást kapott az útlevélosztály: huszonnégy órán belül adjanak turistaútlevelet annak, aki kér. Nemrég még a hivatal zárt ablakára ez a felirat volt kifüggesztve: Magyarországra szóló útlevélkérvényt nem fogadunk el. Most meg hosszabbított műszakban, éjjel egyig dolgoztak, hajigálták kifele a több ezer útlevelet. Még fél óra volt az újesztendő elérkeztéig, mikor kopogtatott ajtómon a két és fél éve nem látott két gyermekem...

Talán nemcsak az új év köszöntött be, hanem új életünk is. Bár vannak aggályaim, melyekről legközelebb szólnék.

1990. január 7.