ETETÉSEK NAGY HÉTTŐL NAGY HÉTIG

Ugye-ugye, komám, megjósoltam. A Nagy Hetetek után nagyjából minden olyan maradt, mint eddig volt, illetve még olyanabb. Mint hallottam, teljes egyöntetűség közepette felértetek "az emberi civilizáció legmagasabb fokára" a kongresszuson. Senki és semmi nem zavarta a népünnepélyt, a "nagy demokratikus fórumot". Az előadói beszédből egy szünet utáni spontán bejelentés nyerte el legjobban a tetszésemet, amikor is mindenhatótok kijelentette: "Elvtársak, a természet is támogatja kongresszusunkat. Most, hogy kint voltam, láttam, süt a Nap. És tudják, elvtársak, hogy miért? Azért, hogy rávilágítson, milyen gyönyörű a szocializmus Romániában!" Bizony, még a természet is veletek van, csak éppen az Isten hagyott cserben...

Itt a múltkor nagy szellemi megpróbáltatásnak volt kitéve a magyar: népszavazás volt, állítólag Magyarország történelmében az első. És egyből olyan nehezen érthető, hogy magyarázó szövegek és használati utasítások kellettek ahhoz, hogy megértse, mire szavaz tulajdonképpen.

A hontalanságban van (ritkán) előny is: mivel még mindig nem kaptam meg az állampolgárságot, fel sem merülhetett még a legkisebb vacillálás sem, hiszen nincs jogom szavazni. Így külső szemlélőként figyelhettem az eseményt. Annak a vasárnapnak az estéjén hiába várták a sajtó képviselői a tájékoztatót, a népszavazás vezető stábja dermedten ült a kamerák előtt, mint mondták, azért nincs még eredmény, mert hó hullott, mely nehezíti a közlekedést, a településekről nehezen érkeznek meg az eredmények a megyeszékhelyekre. (Ne gondolj valami hatalmas hótorlaszokra, mindössze néhány centis hótakaró vagy még annyi sem jelentett állítólag komoly bonyodalmat.) Aztán egy nap múlva győzedelmeskedtek a "természet viszontagságain", megtudhattuk, hogy a szavazásra jogosultak csaknem fele otthon maradt (nem a hó, hanem a "hahó", az érdektelenség miatt), a másik fele is csaknem fele-fele arányban mondott igent és nemet, hát ez bizony nem olyan egyértelmű, mint nálatok a főtitkár újraválasztása...

Az érdektelenségnél itt csak az emberek hangulatának és viselkedésének a hirtelen megváltozása feltűnőbb. Önfeledten örvendeni és mosolyogni jóformán csak azokat látom, akik kiadósan hörpintettek a lélekmelegítőkből. Egyszer már megéltem ilyesmit odaát: egyre mogorvábbá válnak az arcok, mindinkább döfnek a tekintetek, lökdösnek a buszon a könyökök, taposnak az utcán a lábak. Sokasodik a szitok, a kiabálás, az asszonyi jaj és a gyereksírás. Felgyülemlett indulatokat vezetnek le talán azzal, hogy már érdek és haszon nélkül is mindinkább törnek-zúznak ártalmatlan autókat, telefonfülkéket, hirdetőtáblákat, ajtókat, ablakokat, akármit.

Az "egyszer már találkoztunk"-féle jelenségek közé furakodott az elszegényedés. Velem is gyakran megesett az utóbbi fél évben, hogy hóközéptől nagyon kellett szorítani a pénzt, ez bizonyos szempontból érthető is, a mindent újrakezdés miatt tele vagyok adóssággal. De sokan már évtizedek óta gyűjtögetnek és építgetik életük anyagi biztonságát, mégis...

Egyik vasárnap délelőtt meglátogattuk ismerősünket, a néni ebédet főzött a családnak: férjének, lányának, fiának, menyének, vejének, unokáinak és saját magának. Kománéd amint megpillantotta a serpenyőben piruló vékony szeleteket, valamint a kredencen a laposan kifektetett csirkemelleket, felkiáltott:

- Jaj, ezt hogy tetszik csinálni? Mert amikor én csirkemellet sütök, a közepe mindig nyers marad.

A néni nem túl lelkesen, de mosolyogva mondta:

- Ez, drága, egy nagyon finom étel. A kredenchez ment és mutatta is, amit magyarázott: - Látja, kedves, a csirkemell csontját itt, középen megvágom, és akkor le lehet teríteni, nem lesz púpos, belefér a zsírba. Na, akkor így kiterítem, belemártom a lisztbe majd a tojásba, és jó alaposan megforgatom a zsemlemorzsában, hogy sok ragadjon rá. Utána így, szépen odateszem sülni.

- Na jó, de a hús... - szól közbe a kománéd, aki még nem értette a recept nagyszerűségét. A néni, mintha nem hallotta volna, nyugodtan folytatta:

- Miután megsült, látja, kedveském, kiveszem, beteszem a fazékba, a többi mellé, vízzel ügyesen lelocsolom, és ráteszem a fedőt, ettől nagyon finom, poronyó lesz.

- Jó, jó - erősködött tovább életem párja -, de a mellehúsát hogyan tetszik... szeletelni?

- Azt, drága - felelte meglepődés nélkül a néni -, azt sehogy. Én már így veszem hús nélkül, annak javát már leszedték róla mások, ezen csak kevés maradt, inkább csak a porc és a csont.

- Érdekes - mondta erre kissé zavartan a nejem -, még nem is láttam ilyent. Hol lehet ezt kapni? Egyszer kipróbálom...

- Ezt, lelkem - folytatta töretlen nyugalommal a kisöreg -, ezt Szolnokon csak a piacon árulják fagyasztva, állatoknak. Úgy is kell kérni, hogy állatoknak...

Szegény anyámra emlékeztetett a néni, amint főzött és magyarázott. A négylábúak eledelét készítette a nagy családnak, amelyik - a gyerekeket leszámítva- vasárnap is azon dolgozott, hogy délre meglegyen az "ünnepi rántott csirkecsontja"...

Elviszlek most, komám, egy másfajta lakomára, de - meglásd - ez is olyan lesz, mintha már egyszer láttam volna. Muszáj "felvezetnem" a sztorit...

Bár sosem mondtad, egy-egy "megértő mosolyodból" értettem, hogy amolyan hencegőnek, hivalkodónak tartottál, sokszor nem alaptalanul. Most - ha sikerül - rácáfolnék személyem ilyetén megítélésére, közlöm veled, hogy tagja lettem a Magyar Írószövetségnek. Persze máris nyerítesz: ismét felvágok, vagyis hol itt a cáfolat? Ott, Árpádom, hogy a számomra rendkívül megtisztelő aktus közel egy éve történt, és íme, mindeddig magamban tudtam tartani! (Nos, mit szólsz ehhez a visszafogottsághoz, pajtás?) Ezúttal is csupán azért hozakodtam elő a tollforgatók nemes táborához (bár szervezetileg) tartozásomnak tényével, mert közgyűlés (bocs: közgyűlésünk) volt nemrég Budapesten, és ezzel kapcsolatos a lakoma.

A kétnapos eszmecsere első szünetéhez közeledve hallom, hogy az író uraknak és hölgyeknek a MALÉV-től rendelték meg az ebédet. Vajon miért pont tőlük? - töprengtem. Netán azért, hogy a magasröptűséget (a gondolatit) töretlenül átmentsék a táplálkozás idejére és azon túlra is? Vagy hogy legalább az ebédszünetben legyen valami, ami a magaslatra emlékeztet?...

Elég az hozzá, hogy a közeledő szolgáltatás ígéretes híre gyorsan terjedt, a gasztronómia és a szex remekeire oly érzékeny szaktársak ínyencebb része nagy lelkesedéssel várta a légikisasszonyok jelenését. Jöttek is, röpködtek a stewardessek az átlátszó fóliákkal letakart tálcákkal, rajtuk príma eledel ízléses tálikákban, edényekben. (A csajokról nem merek nyilatkozni, mert a kománéd néha cenzúrázni szokja a leveleimet. Egy megjegyzést azért a csomagolásról megkockáztatok: még nem találkoztam olyan bugyival, melyet nehezebben tudtam volna lehúzni, mint ezt a műanyag takarót, ami a papit fedte.)

Megdöbbenéssel kellett tapasztalnom, hogy a fóliákkal birkózó, közelemben lévő írótársaim (ha szabad így mondanom) legtöbbjét nem a tartalom, hanem a forma izgatta fölöttébb, és nem a csajok formájára gondolok! Ugyanis még a finomságok megkóstolása előtt egyszerre többen kezdték el kérdezgetni: vajon az étkészletet vissza kell-e adni? Mivel ez irányú közlés nem hangzott el, talán az országos nagy pazarlás és nagyvonalúság sodrásában feltételezték, hogy a "szerelés" elvihető.

A tálikák kiürítése után többen neki is láttak az eszközök elcsomagolásának, táskákba dugásának, hordták az urak az "eszcájgot" tucatszám a kint parkoló kocsijaikba. Ekkor ébredt a MALÉV, illetve landoltak alkalmazottai a "pusztai szinten": hoppá, itt lopnak! Előbb tétován, bocsánatkérően, majd egyre határozottabban hangzott el a kérés, majd a felszólítás: elnézést, uraim, a készlet evés után visszaszolgálandó, háromszázötven forintra van biztosítva darabja. Illetve nincs biztosítva, mert hordják...

Akit az ajtóhoz állított légikisasszony megakadályozott az ejtőernyő nélküli ugrásban, fogadkozott: nem baj, holnap én is hozok magammal egy üres diplomatatáskát, és amint kiosztják a kaját, úgy, ahogy van, beleteszem. Beletennéd - gondoltam -, mert az eltűnt készletek számbavétele után egyáltalán nem csodálkoznék, ha a második napon a légitársaság híg levest szolgálna fel nejlonzacskókban, műanyag szívókával...

Nem maradtam ott másnapra, mellékes okok miatt. Ha jóslatom nem vált be, valakinek nagy öröme lehetett: két tál MALÉV-ételt csenhetett el tartalmastul-formástul.

Persze, komám, igaztalan vagyok, mint általában. Persze nem ilyenek a magyar írók, és nem ilyen ez az ország, csak az én látásmódom ferde, és csupán azért figyelek fel az ilyen (bizonyára) egészen ritka dolgokra, mert volt hazámra emlékeztetnek.

De az, hogy itt lopnak, hétszentség! Ezúttal a szellemiekre (is) gondolok. Nem én állítom, mások (is) mondják. A múltkorjában Marton Frigyes rendező a rádiókabaré hőskorára emlékezve mesélte a tévében, hogy ő a konferansziészövegeket csak a felvétel napján adta oda a műsorvezetőnek, mert amíg nem így tette, egyfolytában ellopkodták a társszerzők a poénjait. "Sam-sem, sam-sem, nincs egy vasam sem" - hallom minap a színpadról a vicces versikét, és nem recsegett annyira az a marosvásárhelyi rádióm, hogy ne érzékeltem volna, nem meszesedett el annyira az agyam, hogy ne emlékeznék: elsütötte ezt már Hofi jó néhány éve.

Hozhatnék új keletű, nagyméretű és közismert példákat is a nagystílű irodalmi, művészeti, közírói és közéleti "csórélásra", de maradok szerénységemnél. Elsütik, eladják, megírják, előadják, elorozzák ötleteimet, mert vagyok olyan barom, hogy hagyom.

Elmesélem frissen sült sziporkámat valakinek, azaz kínálom az árut; az illető nem vevő, megszüli ő. A helyi lapban közzétett soraim köszönnek vissza néhány nap múlva a fővárosi lap ismert szerzőjének az írásából, mert ugye, "ki a fene olvassa a vidéki lapokat?". Egy közös előadóesthez adok ötletet és anyagot a potenciálisan közreműködő ötlettelen társaságnak; két hét múlva értesülök arról, hogy Palkónyai Pityi új koncepciójának alapján készül az előadás, az új ötlet és az új alapanyag egy az egyben ugyanaz, amit nagy hülyén magam adtam - ezek szerint - másoknak...

Egyébként, ami az egészből engem érint, lezártam. Mégpedig egy számomra igen hízelgő érveléssel: ha tőlem lopnak, akkor ettől én nem szegényebb leszek, hanem gazdagabb; ezek jelzések, melyek azt sugallják, hogy mégiscsak van bennem valami, amit érdemes elcsenni. Erre mondta kománéd: elég nagy hülye vagy. Mármint nem te, hanem én.

Különben Nagy Hét következik most és itt, pajtás, több szempontból is. Karácsony előtt vagyunk, ürülnek a pénztárcák, miközben az Országgyűlés éppen arról készül döntést hozni, hogy jövőre üres pénztárcája lesz-e a magyarnak vagy még pénztárcája sem. Ez az aktuális pluralista alternatíva (?). Egyszerre jön tehát az ünnep és az ünneprontás.

Most hallom, hogy nálatok - esetleg - a "temesvári mészárlásként" lesz nevezetes ez a hét. Nagy Hét?...

1989. december 17.