HOGYAN NEM LETTEM SVÉD?

Egy héttel ezelőtti keserveimen úgy tettem túl magam, hogy elábrándoztam a svéd porszívón és a hozzá fűződő "erkölcsi magaslaton": uraim, én igazán nem lehetek azzal vádolható, hogy önökre akartam erőszakolni magam!...

Komám, te még azt sem tudod, mi az a svéd porszívó, mert eddig derekasan elhallgattam a vele kapcsolatos kalandomat. Talán ideje ezt is elmesélnem.

Muszáj emlékeztetnetek arra, hogy érkezésünkkor, nyolcvanhét nyarán nem létezett "menekültkérdés" Magyarországon, ami azt jelentette, hogy a törvénytelenül itt-tartózkodókat simán visszaadták, nem számíthattunk "befogadásra". Tehát nem akartunk (mert nem lehetett) Magyarországon maradni. Több ezer "elődöm" Erdélyből kirándulóban úgy dobbantott innen Nyugat felé, hogy a Hungaroring első és második futamának áradatával csúsztak át a határon. Hasonlóképp spekuláltunk mi is, "dobbantani" jöttünk valahova, akárhova. Itt álltunk Budapesten, arccal előbb az NSZK, majd Svédország felé, ábrándoztunk azon, hogy milyen jó lesz majd porszívózni egy szállodában vagy gombokat nyomogatni egy csapágygyárban, és emellett semmi gond, élünk mint Hanzi Hamburgban. Akkor már feladtam minden ambíciót, úgy éreztem, az életemet én otthon éltem, a többi - öt perc, öt nap, öt év? - csak ráadás, és ha lehet, akkor ezt fogyasszam szabadon, nyugodt körülmények között. Bármennyire elítélendő a felfogásunk, de lemondtunk arról, hogy hivatásunkból, hivatásunknak éljünk. Talán te megérted anélkül, hogy megírjam a menekülésünk előtti másfél évtizedem regényét, miért kell (az igazság kedvéért) megtennem a visszatetszést kelthető vallomást: nyolcvanhét nyarán nemcsak abból volt elegem, hogy kisebbségi vagyok Romániában, hanem torkig voltam magyar mivoltommal is. Még Afrikába is elmentem volna szerecsennek.

Mondom egy pesti barátomnak (tulajdonképpen az egyetlennek), mi a szándékunk. Valamiért nem lelkesedett a svéd porszívóért, és elég élesen tette fel a kérdést: mi a fenét keressen két nyelvhez kötött ember, egy író (ő még annak tartott, ráadásul tehetségesnek) és egy színésznő Nyugaton? Csak visszakérdezni tudtam: hát egyáltalán lehetséges itt maradni, nem fognak visszaadni? Kérdezzük meg, így a barát, és elvitt egy ismerőséhez (szégyen, nem szégyen?) a Pártközpontba. Az illető "elvtársról", a funkcionáriusról rosszat igazán nem mondhatok, mert nem ígért semmit, csak annyit, hogy nem fognak visszaadni, még ha diplomáciai botrány is lenne belőle, egyelőre dekkoljunk a fővárosban a Művelődési Minisztérium vendégeiként, aztán hamarosan intézkednek a letelepedés, a munkahely és az ideiglenes elszállásolás ügyében.

Vagyis - legalábbis akkor úgy nézett ki - "vevők ránk", voltak olyan kedvesek elhitetni velünk, hogy itt szükség van ránk, és máris éledezni kezdtek nemrég elhantolt ambícióink. Felcsillant az, amit már remélni sem mertünk: hogy - talán másként, talán szabadabban - folytatni tudjuk azt, amit kényszerűségből abbahagytunk, hogy tapasztalatunkat, tudásunkat, képességeinket - bármily szerények is legyenek azok - továbbra is a magyar művelődés szolgálatába állíthatjuk.

Közben a hónapok teltek, komám, lett menekültügy, de nem lett letelepedési engedély és semmi sem a megígértek közül. Politikusok jöttek, mentek, ingadozni kezdett a Pártközpont (vele a mi ottani emberünk). Az állás (ahol hasznosíthatnánk magunkat) és az otthon (ahol végre lehorgonyozhatnánk, amit végre elkezdhetnénk berendezni) elképzelt körvonalai mindinkább elhomályosultak. Kilátásaink azért is sötétedtek egyre, mert - mint hamarosan kiderült - nyelvhez kötött emberekre éppen most nincs szüksége az országnak. Ezt megmondták a szemünkbe is a minisztériumban: rosszkor érkeztünk. (Mostani eszemmel visszakérdezném: tessék mondani, Magyarországra lehet egyáltalán jókor érkezni?) A nehéz gazdasági helyzetben, ugyebár, nem kell a kultúra. A nem várt lehetőség (hogy Magyarországon maradhatunk) miatti örömünk gyorsan lankadt. Egyszerre éreztük magunkat nyűgnek és tehetetleneknek. Úgy okoskodtunk, nem kellene kegyelemkenyéren élni vagy koldulni. Ekkor "ugrott be" a svéd kapcsolat.

Szökésünk előtt két évvel emigrált Svédországba egy marosvásárhelyi család, amellyel igen jó barátságban voltunk. Írtunk nekik helyzetünkről, ők meg nemsokára felhívtak minket telefonon a budapesti vendégházban és közölték: néhány svédországi magyarral együtt összedobták a három repülőjegy árát, két nap múlva át is vehetjük ezeket a SAS légitársaság irodájában, ne gatyázzunk sokat, az iratokon kívül semmit se vigyünk magunkkal, ott teljesen berendezett lakás vár ránk, nekünk való munka is lesz, és - ami akkor a legfontosabbnak látszott - akadékoskodás nélküli, őszinte és megértő befogadókészség.

Miközben itt halogatták ideiglenességünk felszámolását, és ezernyi dolguk közepette csak a sötét jövő bekövetkeztét szajkózták, a bizonytalanságnak eme örvényében az egyedüli fogódzót a kilábaláshoz csak az a három, zsebemben lapuló repülőjegy jelentette. Amikor már kezdtük kapni a pofonokat, hogy mi a francnak jöttünk ide, kimentünk a reptérre. Ha már ilyen kedvesen marasztalnak...

Egy szombati napot néztem ki az akció lebonyolítására, gondoltam, ilyenkor, a főnök távolléte miatt talán lazább a fegyelem vagy ünnepibb a hangulat, és átcsúszhatunk a szűrőn. Később győződhettem meg arról, hogy nem is tévedtem nagyot, az első próbálkozásunkkor álltunk legközelebb a sikerhez. A jegykezelő átengedett (bár meg volt neki tiltva) annak dacára, hogy látta, milyen útlevelünkben nincs vízum. A vámtiszt előbb akadékoskodott, aztán nejem és kisfiam könnyeit látva megenyhült a szíve, kinyitotta az ő kiskapuját is, és elment megkeresni azt a kiskatonát, akit ismert, s aki remélhetőleg úgy tesz majd, mintha nem létezne Varsói Szerződés és egyebek. Álljunk be az oszlop mögé, javasolta a miniösszeesküvésben részt vevő vámos, míg felkutatja a véletlenül nem a helyén tartózkodó határőrt. Közben szintén véletlenül arra sétált az őrmester, kedvesen érdeklődött, miért álldogálunk az oszlop mögött kisgyerekkel a karban, arrébb az egyik ablaknál nincs sor, fáradjunk át az útlevélvizsgálat után a "tranzit" váróterembe. Én is a tőlem telhető kedvességgel válaszoltam, hogy azonnal, de azt hiszem, mondhattam volna bármit, úgyis elkérte volna az útleveleinket, nem kellett rendőrkutya gyanússágunk kiszimatolásához. Így is elkérte, bár nem az ő dolga volt. Innentől kezdve már hiábavaló volt minden, úgy visszavágott minket, mint Edberg egy puha adogatást. Néhány másodpercet késett a véletlenül elbódorgott kiskatonánk. Ilyen véletleneken múlhatnak sorsok. Azelőtti éjjel álmomban svéd utakon jártam... A ferihegyi kiruccanás után a vendéglakásba visszaérve telefonáltam svédországi barátainknak: ne várjanak a reptéren...

Az összes többi próbálkozásunkkor csődöt mondtunk, pedig még jó néhányszor kibaktattunk a gépmadarak felszállóhelyére. Sokaknak kinyílt Ferihegyen a kijárati ajtó, mondták menetjegyirodák dolgozói és reptéri alkalmazottak, még biztattak is, hogy ne adjuk fel. Egy ideig még reménykedtünk, ki-kijártunk, nem verekedtünk, nem sírtunk, nem erőszakoskodtunk, csak szépen kértük: hagyják, hogy menjünk a fenébe. De sosem kerültünk oly közel ahhoz, hogy felszálljunk a SAS-madárra, mint legelőször. Illetve egyszer mégis...

Előzőleg a nejem járt a repülőtéri parancsnoknál, hátha az ő utasítására behunyja fél szemét az őrmester, de az asszonyomnak csak annyit sikerült kiderítenie, hogy valahol hivatalos listák készülnek azokról a romániaiakról, akik repülhetnek, de mi nem szerepelünk ezen. Azt már nem árulták el, kit kell ostromolni a feliratkozási szándékkal. Karácsonytájt a KEOKH-nál jártam (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal) meghosszabbítani az ideiglenes tartózkodási engedélyünket. A tiszt, aki tudta, hogy néha vacakol a szívem (akárcsak az övé, és amikor egyszer rosszul lettem nála, ő ettől lett rosszul), kedvesen érdeklődött - "mi, szívbajosok tartsunk össze" alapon -, hogy vagyok. Panaszoltam neki, lehetnék jobban is, ha nem őriznék annyira azt a repülőtéri kaput, hisz zsebemben vannak a megváltó biléták. Felkiáltott: miért nem mondtam ezt eddig neki, hisz náluk készülnek azok a bizonyos reptéri listák! No, de semmi baj, folytatta, ott helyben írjam meg a kérvényt, felviszi a főnökéhez, öt perc alatt aláíratja, és mehetünk is, az ünnepeket a svédeknél tölthetjük. Míg felment az aláírásért, telefonáltam az asszonykámnak, hogy csomagolja össze azt a keveset, mert né, mi a helyzet, nemsokára megyek helyet foglalni a gépre... Amikor a belügyis barátom visszatért az irodába, rögtön láttam rajta, hogy valami nem stimmel.

Azt sem tudta, hogyan mondja el, nehogy szívrohamot kapjak. Sokáig kerülgette a lényeget, én megpróbálom számodra röviden összefoglalni: a főnöke majdnem aláírta a kérvényem, amikor eszébe jutott, hogy csaknem fél éve leszóltak miattam a Pártközpontból, hogy ne gördítsenek akadályokat itteni letelepedésem elé, és most muszáj megkérdeznie az elvtársat, elengedhet-e, nehogy majd rajta kérjenek számon; a válasz határozott nem volt, mert az elvtárs elképzelhetőnek tartotta, hogy odakint majd azt pofázom, azért kényszerültem Skandináviába, mert itt nem fogadtak be. Vagyis (bármennyire abszurd a dolog): azért nem választhattam a svéd porszívót, azért nem mehettem el, mert protekcióm volt magas helyen...

Maradtunk hát, és a gyökértelenség terhe meg a másodszori hontalanná válás érzésének súlya alatt döcög a szekér, melyre a haver ültetett. Döcög? Azt sem tudom, halad-e.

Azóta még jó néhányszor "kapaszkodtam" a svéd porszívóba. Bár a Skandináviába emigrálásról kezdek lemondani. Egyrészt azért, mert a megváltozott helyzet miatt talán már ők sem olyan fogadókészek; másrészt kezdek nagyon elfáradni, enpluszegyedikszer már képtelen vagyok újrakezdeni az életem. De arra jó, hogy bántások idején, szorult helyzetben bár önmagamban felidézhessem, felemlegethessem: uraim, én nem akartam magam önökre erőszakolni, ingerlő ittlétem miatt szíveskedjenek azokat hibáztatni, akik fogva tartottak.

1989. november 5.