MEGBÉKÉLÉS?

Komám, itt nagy nemzeti megbékélés folyik, legalábbis nekiveselkedtek. Minden kétkedés és vészharangkongatás ellenére a kormány előterjesztéseivel tiszteletben tartotta a Nemzeti Kerekasztal megállapodásait, s a képviselők szavazataikkal támogatták azt. Képzeld csak el, az MSZP kongresszusának határozataival nem éppen teljes összhangban javasolták és határozták el, hogy kitiltják a munkahelyekről a pártszervezeteket, jogutód nélkül azonnal megszüntetik a Munkásőrséget, elszámoltatják a pártot vagyonáról, illetve jelentős részét visszaadják a népnek. Azért ez már valami!

Az éppen második országos gyűlését tartó Magyar Demokrata Fórum Csoóri Sándor és a későbbiekben MDF-elnökké választott Antall József vezetésével küldöttséget delegált az Országházba (mihelyt tudomásukra jutott a Munkásőrség megszüntetéséről szóló döntés), hogy megköszönjék a parlamenti képviselők korrektségét. Komám, ismét értetlenkedni kezdtem kissé. Igaz, vitatták a jelenlegi parlament legitimitását (sőt meg is kérdőjelezték alaposan), nos, kiderült, hogy a kormánnyal együtt "felnőttként" viselkedtek. Minek kell azt rögtön és külön megköszönni, hogy valakik betartották a szavukat, hogy előzetes megállapodásokat nem tekintettek semmisnek, hogy nem hazudtak, nem csaltak, nem csaptak be senkit? Aztán derengeni kezdett máig tétova sejtelmem a gesztus mozgatórugójáról: ott, ahol évtizedeken keresztül más volt a szokás, a szokásváltás első kézzelfogható jeleit talán érdemes üdvözölni. Nem muszáj, de lehet. S úgy tűnik, az MDF élni akart és tudott a ritka lehetőséggel, tágítva ezzel a békülgetés folyamát.

Tehát nemzeti megbékélés van, s kétesztendős itt tartózkodásom alatt ezt legalább annyiszor (vagy tízszer-tizenötször) hangoztatták, mint azt, hogy "mával lezárult egy korszak". Csak az idén (eddig) október huszonharmadika a "III. nemzeti megbékélési nap" (az első március tizenötödike volt, a második Nagy Imréék temetésének napja). Persze gyanítom én, Árpádom, miért kell ezt ilyen alkalmakkor hangsúlyozni: nehogy ismét békétlenség zavarja A Napot, napjainkat. Kósa Ferenc egyik filmjét mutatták be a tévében, Németh Miklós kormányfő szintén aznap és ugyancsak a képernyőkön keresztül intézett egyfajta szózatot az ország népéhez; mintha összefüggés lenne a kettő között. Míg Kósa 1944-et és 1956-ot idézve azt az abszurditást tárta elém, hogy mily gátlástalanul gyilkolja magyar a magyart, addig a miniszterelnök attól óvott engem, hogy kerüljek hasonló beidegződéseket, amikor figyelmeztetett: most külföldi erő nem verhet le minket, hát mi egymásra ne emeljünk kezet, ne legyen ismét fő ellenségünk már-már örökletesnek számító, belviszályra ösztökélő indulatunk.

Az óvatoskodás nem alaptalan. Nyilaskeresztes röpcédulán háborog az ország figyelmesebb része. A belügyisek pont a nagy napra derítették ki, hogy a szerző nem más, mint egy ortodox magyar kommunista, Antoniewicz Roland. Ugye, a bonyolult helyzetről szóló kacifántos fejtegetéseim után már egy ilyen pártváltáson sem lepődsz meg, pedig nem is erről van szó...

Felsejlik (mindjárt rátérek, hogy miért csak sejlik), hogy október huszonharmadika, a vérbefojtott népfelkelés dicső kezdetének emlékezete egyben a Magyar Köztársaság kikiáltásának napja volt. (Ha jól tudom, a történelemben negyedszer lett Magyarország köztársaság.) Szűrös Mátyás kiáltotta ki: "A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam lesz. (...) Megérdemelné már a nép, hogy végre jókedv és bőség legyen a Duna-Tisza táján. Legyen béke a Földön, és legyen békesség az emberek között. (...) Az új köztársaság felelősséget érez a határokon kívül élő magyarok sorsáért"... Ez utóbbi kijelentést is vegyem nagyon komolyan?

A kedvedért írtam le...

Másnap aztán rettenetesen kábult fejjel ébredtem, macskajajjal. Nagyon berúghattam A Nap eseményeinek figyelése közben, mert emlékezetem szerint trikolóros dekorációban énekelte egy óriási tömeg a Kossuth téren - a székely himnuszt! Hiába na, részeg disznó vagyok - gondoltam, miközben majdnem kifutott a kávém...

Bepiáltan ledobta magáról a fedőt egy feltehetően tudatosan elfojtott ötletem, mert valaki mintha azt magyarázta volna nekem az összefüggéstelenségben, hogy a magyarság és a kommunizmus összeférhetetlen. Ha magamnál vagyok - véltem, miközben már a cukrot kavargattam a fekete lében -, pontosabban fogalmazok: mindenféle diktatúrára gondoltam. És még azt skandáltattam a sötétségben összeterelt gyülekezettel: soha többet kommunizmust! Persze józanul, egy korty ébresztő nedű lenyeltével megkérdeztem: hogyhogy soha többet, hát volt itt egyáltalán ilyesmi?!... Esetleg csak el akartak jutni oda egyesek...

No és ugyan miért kiabáltattam seregemet imígy: ruszkik, haza! Hiszen amúgy is mennek, mendegélnek... Talán ott, elfojtott énem mélyén noszogatni szeretném őket? - kérdeztem magamtól már reggel, ugye, kávézgatás közben.

Ötvenhat józan eszem szerint sem volt soha ellenforradalom, a kapitalista erők összeesküvése vagy a csőcselék anarchiája, csak - mint tudod, komám, mifelénk is - annak "illett" nevezni. Most itt népfelkelésnek mondják, és a magyar történelem egyik kimagasló eseményének tartják, melyre - mint sűrűn felemlegetik - nem figyelt oda kellőképp a világ. Én meg alkoholgőzösen látni véltem annak a híres szobornak a ledöntését. Reggeli kábulatomban nem az tűnt furcsának, hogy "láttam" a jelenet egyik főszereplőjét, hanem az, ahogyan elmeséltettem vele a történteket, ugyanis úgy mondta, mintha tegnap történt volna a világnak ez a legtermészetesebb cselekedete. A dolog természetéből adódik, hogy csak mondatfoszlányokat tudtam már felidézni, körülbelül ezeket: "Ketten elhatároztuk, hogy ez tovább nem állhat... Nagyon nehéz feladat volt... Hurkot akasztottunk a nyakába... Félig elvágtuk a csizmáját... Leöntöttük benzinnel és felgyújtottuk... Csörlőket tettünk rá... Még mindig nem dőlt le, csak ingott a gonosz... Aztán lebukott, leesett a nyaka... Ott feküdt Sztálin gerinctelenül..." Árpádom, hát nem meghökkentő?

Engem már-már meggyőztek mostanában arról, hogy akkor mindenki bátor volt, hős és tudatos. Kérdem hát, tudatalattim hanyadik emeletének melyik ötvenhatos lakója szóla fel tökrészegségem homályába: "Mi ötvenhatban nem voltunk ilyen bátrak, mint a maiak... Amikor szóltak, mi ott az egyetemen le is tettük hamar a fegyvert..." Nekem napközben gyakran (s a Napzártában néha) magyarázzák, de jó lenne, ha az ötvenhatos október szabadságának szelei fújdogálnának ismét; akkor meg miként fordulhatott elő, hogy a harminchárom évvel ezelőtti fegyveres hős (a későbbiekben elítélt) szájába ilyen kijelentést képzelegtem: "Istenem, ha így hagytak volna minket cselekedni ötvenhatban, mint ma". Egy másik "piás" hősöm mondá: "...egy generáció, mely ötvenhat óta először gondolkodik szabadon. Negyvennyolc elbukott, ti elbuktatok, mi..." - elbukunk, diktálná a logika, de a szabadon szárnyaló borpárától a logika nem várható el, hát szónokommal így fejeztetem be - "nekünk győzni kell". Következett a szemtanúim álomszép emlékezete: "Jöttek a szovjetek a tankokkal, de a szovjetek sem akartak lőni, csak kiszálltak s nevettek". Hát nem megbocsáthatatlan?!

Hogyhogy nem akartak lőni? - forrt fel a fejem azon a reggelen, és miközben újabb kávét főztem, nyugtatgattam magam: felügyelet nélkül hagyott fantáziálgatásom talán megbocsátható... Mert nyilván - gondoltam -, az is szeszes rémlátomásom szüleménye, hogy megjelent előttem egy "halott", akit azért ítéltek akkoriban halálra, mert lapot szerkesztett, és most egy sportfogadási kiadvány szerkesztőjeként (?) mondja nekem mindennek a tetejébe: "Szeressük egymást!"...

Szóval már a második kávénak köszönhetően bányásztam elő Napzárta utáni részeg látomásaim és hallomásaim kusza keverékéből a magyar-osztrák határon át menekülők százezreit. Sajnos (talán túl erősre sikeredett a főztöm), nekem erről másnaposan is egy képtelenség jutott az eszembe: mi lett volna, ha az osztrákok, németek, angolok, amerikaiak, kanadaiak és mások úgy fogadják azokat a százezreket, ahogyan fogadják most itt jó néhányan az erdélyi menekülők tízezreit? Ha akkor azt mondják nekik: minek jöttetek ide, a szülőföldön kell kitartani, ez nem ok a megfutamodásra... Pedig akkor egy potenciális (a későbbiekben bekövetkezett) terror és diktatúra elől menekültek, mi pedig egy évtizedek óta létezőből jönnénk... Pedig ők csak a komáékhoz és a barátokhoz kéredzkedtek be, mi a testvérhez, a vérünkhöz jönnénk... No, de erről egy picit lennebb, mert előbb befejezném a kijózanodás reggelét.

Akkor még - végezetül - felötlött előző esti fantazmagóriám legnagyobb abszurditása: miközben Szűrös Mátyás ünnepélyesen kikiáltja a független, demokratikus Magyar Köztársaságot, valakit teljesen értelmetlenül közbekiabáltatok, hogy "Ez a sátán birodalma!" Ekkor kellett kimennem a budira...

A harmadik kávé előtt mesélem a nejemnek, miket képzelegtem részegségemben. Csak nevet: hát elég rondán leittad magad, az biztos, de nem képzelegtél... Mindez elhangzott, illetve látható volt a tévében előző nap valójában. Mindez, illetve ez is...

És most arról, amit fennebb ígértem, és amit már legalább egy hónapja halogatok. Az történt, hogy már-már naponta estek nekem erdélyi menekült mivoltom miatt. Az általánosítás nem igaz, túlzás is lenne, de ez a lényege a bajomnak. Kicsit kibontanám...

Kezdem azzal, hogy én vagyok a hibás az egészért, mert voltam olyan marha, hogy kezdtem egy kicsit itthon érezni magam. Olyannyira, hogy kezdtem kimerészkedni az emberek közé, vagyis leültem nyilvános helyeken meg egyebütt ismerősökkel beszélgetni, s nyilván csapódott hozzánk egy-egy, általam addig ismeretlen személy, aki - s ez nem túlzás! - azonnal haragos, indulatos s bizony még agresszív is lett, mihelyt kiderült "eredetem". Némelyek kimondták: ellenszenvük nem személyemre vonatkozik, hanem általában a Romániából idejöttekre; mások kerek perec kijelentették, hogy igenis, én csak fogjam be a pofámat, bár amúgy sem nagyon nyitogattam.

Megsokasodott okítóim "társadalmi hovatartozása", politikai elkötelezettsége, műveltségi szintje, foglalkozása széles skálán mozog, akárcsak a megnyilatkozásuk idejéig elfogyasztott alkohol szerinti szóródásuk. Csak példaként sorolom, hogy volt köztük tanácsi dolgozó és "ellenzéki politikus", munkás és újságíró, tanár és maszek kisiparos... Amiben viszont teljesen megegyeztek (az irántunk érzett ellenszenven kívül): mindegyik jobban tudta nálam, mi van odaát, Erdélyben a magyarokkal, és még egyikük sem járt ott.

Kifogásaik vagy fenntartásaik (vagy minek nevezzem?) szavakba öntött formája is - természetesen - sokszínű. A nem tudom, hány elemit végzett tanácsi dolgozó például azt sérelmezte, hogy jelenleg munkanélküli nejemnek nagyobb fizetése volt a színháznál egy évig, mint most neki. És hogy az írásaimat olvasva ("bedolgozom" a helyi laphoz) "megvan a véleménye" a képességeimről. (Ettől különben én fölöttébb meghatódtam, mert bár igyekszem nem a lécen alul ugrani, de ha az illető tényleg végigolvasta valamelyik irományomat, akkor nagyon "mélyen szántó" voltam.) Szóval szerinte mi haszontalanok vagyunk és túlfizettek minket.

Az úgynevezett ellenzékinek meg az volt az alapvető kifogása, hogy nekünk ott, a szülőföldön kellett volna kitartani. Sajnos, a harciasság megítélésekor egyenlőségjelet tesz a két ország között, még kíváncsiságból sem ment át egy hétre, mégis hajthatatlan véleménye van az esélyekről. Nem részletezem abszolút meggyőző érvelését, a summája: mi a francnak jöttünk ide?

A menekültek jövetelét általában elutasító ismerősöm azt ecsetelte, hogy ő úttörőként sohasem volt Csillebércen (vagy hol a túróban?), neki és sorstársainak egyáltalán nem adatott meg a földi boldogságnak ez az élvezete, most meg íme, abban a bizonyos úttörőtáborban üdül tízezernél több keletnémet menekült. Nem tudom, komám, helyes cselekedet volt-e részemről, hogy nem kívántam neki a menekültekéhez hasonló üdülést...

Aki még - úgymond - differenciálni tud az NDK-ból és a Romániából idetévedt menekültek között, az hangsúlyozta: a németek, azok igen, azok rendes emberek, ő személyesen látta, hogy amint osztrák vagy nyugatnémet földre érkeztek, megcsókolták azt. Ismét csak magamban sajnálkoztam, hogy beszélgetőtársam csak a nyugati határokat járja, így nem láthatta, hogy a keletinél szinte minden magyar nemzetiségű menekült ezt tette, velőtrázó zokogások közepette. És hogy a németekkel rokonszenvező ősmagyarunk nem járt a hajdúszoboszlói menekülttáborban (én jártam), hogy láthassa a frissen érkezettek naiv lendületét, amellyel legszívesebben egyszerre megölelnék egész Magyarországot.

Sejtem, komám, mitől kedvesebb a német menekült a magyarnak a magyarnál: attól, hogy ők nem maradnak itt nyűgnek, ahogy kinyitották a határt, mentek is. Naná!... Miért is maradtak volna itt, az idegenek között, a csillebérci összkomfort fantasztikus előnyeinek élvezete ellenére, ha egyszer az NSZK-ban a sajátjaik között lehetnek, minden előre látható "nyomor" ellenére...

Még mindig csak ráérzésekre merek hivatkozni, amikor megsaccolom a velünk szembeni szívélyesség korlátainak okát. Ha ezek egy kiflit látnak a fiam kezében, nem arra gondolnak, hogy van még az üzletben és esetleg ők is megvásárolhatják, hanem arra, hogy ez a szaros előlük eszi meg. Ahhoz, hogy keresztfiadnak jó étvágyat kívánjanak, a civilizációnak egy innen nagyon magas fokán, az emberi jóérzés alapján kellene állniuk.

Ne érts félre, komám, itt sokan segítettek nekünk. Talán csak az történt, hogy volt egy rossz időszakom, amikor egyre-másra rossz társaságba keveredtem... Talán nem is volt rossz az a társaság, csak indiszponált. A rossz kedvükre oly sok az okuk, látom, hallom. A jelenlegi gazdasági helyzetben van olyan például, aki arra kényszerül, hogy munkahelyet változtasson. Persze hogy ingerült még velem szemben is, akinek - csak! - hazát kellett cserélnie. Pedig kezdtem azt hinni, hogy nem cseréltem, hogy csupán hazajöttem...

1989. október 29.