KÁPRÁZATBAN

Hetek óta figyelem, hogyan alakul a Kelet-Németországból érkezett és hazatérni nem óhajtó turisták sorsa. Néhányan simán átlógtak a határon, mások verekedve, és voltak olyanok is (a követségre bejutottak), akik félhivatalosan, a Vöröskereszt segítségével érték el útacéljukat. Ismét mások várakoztak, s az ő számuk növekedett egyre, több ezren sátoroztak, akár a kempingekben, az ideiglenes menekülttáboroknak nevezett helyeken. Gondolom, a rádió híradásaiban nemcsak a politikai döntésekre figyeltek, hanem az időjárás alakulására is, hiszen elkerülhetetlenül őszre jár az idő, a sátrakban és lakókocsikban nincs más fűtés, csak a remény. Odahaza büntetlenséget ígértek a hazatérőknek, de valami (könnyen kitalálható) oknál fogva az ideiglenesen hazánkban állomásozó németek nem akarnak élni ezzel a lehetőséggel. Kényes egy helyzet a magyar vezetés számára. Mert egyrészt, ugye, illene végre a rég elfogadott emberi jogok szellemében cselekedni, másrészt viszont az NDK szövetségesünk lenne, s őt sem igen illik megbántani, főleg a kétoldali egyezségek miatt. Intenzív és nem sok eredményt hozó tárgyalások után látványos huszárvágással oldotta vagy gubancolta össze még jobban a menekültügy csomóját a magyar vezetés: kiengedték az NDK-állampolgárokat...

De téged más érdekel jobban, mint üzented: szeretnéd, ha beszámolnék arról, miként látom én innen, testközelből a számodra oly bonyolultnak tűnő itteni politikai helyzetet. Zavarba hoztál, óhajod teljesítése igencsak nehezemre esik. Tudod, bizonyos kezdeti gátlástalanságaim után már-már komplexusaim kezdtek támadni, ha valamiről véleményt próbáltam vagy kellett alkotni. Többször és többen bunkóztak le szemtől szembe és a hátam mögött imigyen: mit akar ez, idejött abból a romániai sötétségből és bele mer pofázni a mi dolgainkba?! Bizony komám, a "sötétségből", az elmaradottságból ideérkezvén, fejletlen elmével, bárdolatlan szavakkal mertem illetni olyan káprázatos, előrehaladott és civilizált dolgokat, jelenségeket, mint a lakótelepi csótányinvázió, ürülék a felvonóban, takony a lift irányítógombján, a magyar nyelv használatának számomra szokatlan fordulatai stb. Természetszerűen következett hát a figyelmeztetés: ácsi!

Rendben, de ettől még szólhatok hozzád, elmondom hát kívánságod keltette zavarom tulajdonképpeni okát: az itteni állampolgárral ellentétben, sötét agyammal nem tudok tájékozódni ebben a bizonyos aktuális magyar politikai helyzetben. Egy ideig még úgy-ahogy követni tudtam (vagy véltem) az eseményeket, de egyszer csak csődöt mondott az ok és okozati összefüggéseket kereső, a bonyolult dolgokat egyszerűsíteni igyekvő elmém. Emlékeztetnélek Árpádom, hogy politikai műveletlenségem gyökereinél, az ottani sötétben adott volt egy abszolút tiszta, átlátszó állapot: nem is egy párt, hanem egy személy vezetett mindent és mindenkit, magán- vagy ellenvélemény nem létezhetett, a vezér egyfolytában árnyékbokszolást végzett kitalált ellenségekkel. Innen a fényből - nyilván - nem látni a sötétbe, több magyar politikus kiismerhetetlennek tartja az ottani politikát, holott szerintem teljes biztonsággal előre kikövetkeztethető minden lépésük, hacsak az ember nem szenved farkasvakságban. Legalábbis a mi hajdani körünket húsz év alatt nem lepték meg semmivel, előre tudtuk, hogy egyre rosszabb lesz ott minden.

Nos, ideérkezésemkor nem volt még oly nagy a sugárzás, hogy belekáprázott volna a szemem, nagyjából könnyen áttekinthető viszonyok fogadtak: egy párt (MSZMP), egy vezető (Kádár) személyi kultusz nélkül, körülötte egy csomó ígéretes ember (Szűrös, Németh, Grósz stb.), nehéz gazdasági helyzet (de lesz ez még rosszabb is, mondták), külföldi eladósodás (lesz ez még nagyobb is) - és nemsokára Grósz Károly lett a miniszterelnök. S azt hiszem, ekkor indult el vágtázva a politikai kavalkád, jobbára a sprinterek lendületével és nem a hosszútávfutó megfontoltságával és magányosságával.

Visszapörgetve a két esztendő történéseit, felsejlik, honnan ered a "politikai helyzetekkel" szembeni elbizonytalanodásom: az otthoni becstelenségek után - talán nem alaptalanul - általában őszintének, becsületesnek és megbízhatónak ítéltem az itteni vezetést. Mert otthon, ugye, ha valami jót ígértek, arra mérget vehettél, hogy nem tartják be, míg ha valamivel fenyegetőztek, az hétszentség, hogy meg is tették; ha valamiről egyik nap egyféleképp vélekedtek, nem döbbentél meg a másnapi "árnyalaton", vagyis az állítottak fonákján. De itt - úgy tűnt már az elején - nem diktálnak a népnek, hanem beszélgetnek vele, lehetnek ellenvélemények, azokat ki lehet fejteni, azokról lehet tárgyalni, megmagyarázzák a döntéseket, nem titkolják el a bajokat és nehézségeket - mindez dicséretes dolog s az általam megéltekhez képest már majdnem-demokrácia. Egy példával illusztrálnám kezdeti naivságom a fényben: az első nyilvános vitákat hallva-olvasva elhittem a szakembereknek, az akadémikusoknak, hogy nekünk az a vízlépcső kell és csupa jó meg csuda jó. Aztán, mintha az "akadékoskodóknak" lenne igazuk, felfüggesztették az építését. Szakember is tévedhet, gondoltam, a lépcsővel kapcsolatos "aktuális helyzet" az, hogy nem tudni, mi lesz a sorsa, s abban mekkora a szerepe a gazdasági, a politikai és a környezetvédelmi szempontoknak. De azóta annyi minden történt, hogy ez a gond itt régen senkit nem foglalkoztatna, ha a csehek nem kötnék az ebet a karóhoz, illetve nem akarnák megkötni a Dunát még "saját területükön".

Visszakanyarodva egy csöppet: Grósz Károly a kormány és a párt feladatainak szétválasztásáért kardoskodott, és nemsokára egy személyben lett főtitkár és miniszterelnök; ezen még egykönnyen túltettem magam, hisz rövid idő múltán - ígéretéhez híven - átadta a kormánypálcát másnak, Németh Miklósnak. A későbbiekben viszont már nehezen emésztette meg sötétségből jött gyomrom, hogy a hasonló elveket hangsúlyozottabban valló új miniszterelnök miért vállalta el az egyik ló szerepét az MSZMP négyesfogatában. S mindennek tetejébe jött az újabb bonyodalom: ezt a szekeret már jóval több mint négyen húzzák, vonják, taszigálják mindenfelé. Én most nem tudom még csak hozzávetőlegesen sem, mi a helyzet a párton belül (s még a kintiekről nem is szóltam) - a voltra és az utódra is gondolok -, de fürjtenyésztők, Róbertek, Rolandok és más kommunista magyarok szervezkednek, fenyegetőznek, a közelmúlt nagyjairól elnevezett egyletekbe tömörülve. (Szerintem az is elképzelhető, hogy illegalitásban bár, de létezik Joszif Viszarjonovics Gyermekei Klub vagy Rákosi Mátyás Önképző Kör.)

Szégyellem, komám, de a pártkongresszus előtt még annyit sem tudtam volna megsaccolni neked, hogy ki kiről és hányfelé fog szakadni. Mert a szakadást már mindenki biztosra vette, s talán mindenki hanyatt vágódik, ha marad az egység. Rajtam kívül, mert én most már kénytelen voltam "abszurdra venni" a politikai figurát.

Sejtem, téged legfőképp a többpártrendszerre való készülődés érdekel. Igen, komám, több párt van és egy rendszer. Ismételten vissza kell caplatnom az időben, utalnom kell a két évvel ezelőtti ideérkezésemkor tapasztalható állapotokra, melyeket nagyjából kitapinthattam korlátolt lehetőségeim ellenére. Nyilván tudtam, tudtuk azelőtt is (még odahaza), hogy a hivatalos magyar politikán kívül létezik egy nemhivatalos, egy elfojtott, egy földalatti politizálás, a "másként gondolkodás", amely igyekszik felszínre hozni több kérdéssel kapcsolatos ellenvéleményét, illetve feszegetni bizonyos tabutémákat. No, de nyolcvanhét telén, nyolcvannyolc tavaszán Budapesten tényleg testközelbe kerültem ezzel a jelenséggel, barátaim és ismerőseim meghordoztak ezekben az akkor még kevésbé szalonképesnek számító körökben (Magyar Demokrata Fórum, Klubtanács, Bajcsy-Zsilinszky Társaság stb.). A szó igaz értelmében megfigyelőként vettem részt a rendezvényeiken, s az otthoni álpolitizálás megszokásai után - talán érthető módon - a kíváncsiságot meghaladó lelkesültséggel ízlelgettem az elém tálalt szellemi táplálékot, mondhatni, önfeledten adtam át magam a hangulatnak, a monopolisztikus igazság falait lebontó dübörgés hangulatának, a másmilyen igazság kimondhatóságának elixírjét kortyolgatva. Úgy értettem, erről van szó...

Hasonlóképp érteni véltem néhány parlamenti képviselő (Király Zoltán, dr. Südi Bertalan és mások) "megmozdulásait", melyek az én akkori (a későbbiekben revidiálásra szoruló) értelmezésem szerint szintén az igazság kimondhatóságának, a kimondás szükségességének, a szükség kényszerének a jegyében születtek.

Talán ez fogódzónak kevés, de az eddigiek részletezésébe azért nem bonyolódnék, mert a felgyorsult események meghaladták azt, és téged is a pillanat ábrázolása érdekelne. Röviden: körülbelül eddig tudtam (legalábbis azt hiszem, hogy tudtam) követni az "ellenzékiséget", a más koordinátákban gondolkodást, mint az a bizonyos hivatalos... Mert elindult az értelmi képességeimet meghaladó lavina, melyet akkor a többpártrendszerre való áttérésnek neveztek, és némelyek neveznek még ma is. Ne érts félre, komám, én is kapiskálom, mi ennek a lényege, és hogy szükséges a demokráciához (no meg a kemény valuta beáramlásához). Engem csupán a megvalósításának itteni változata kápráztatott el. Szinte egy legyintésre alakultak meg új, és alakultak újjá régi pártok tucatjai. (Több párt, mint kolbász - idézhetnék egy mostanság divatos közmondást, csak nem tudom, kitől van: először a dili című lapban olvastam, utána Diurnustól, és mint mondani szokás, lopott közmondásnak túros az értelme. De ebben van valami.)

Felfogóképességem szempontjából a pártok száma - vagy ahogyan ezt a hozzáértők mondják: a politikai paletta sokszínűsége - a kisebb gond. Összehasonlíthatatlanul nagyobb, hogy ezek nem mind pártok, némelyek ki is kérik maguknak az ilyenszerű minősítést, mondván, hogy ők csak mozgalom. A másik meg társulás. A harmadik csak fórum. De fenyegetőzik: "elképzelhető, hogy átmegyünk pártba". Gyengeelméjűségemmel mindezeken kívül felfedezni vélek baráti társaságokat, családi vállalkozásokat és gittegyleteket (hogy a szexuális aberráltak érdekvédelmi köreiről ne is szóljak), melyek sajnálatosan téves megítélésem szerint nem annak a bizonyos palettának a színei, hanem egy egészen más planéta (az áldóját, mindjárt már a betűkbe is belegabalyodom), szóval más műfaj.

Az egyszerűség kedvéért (ha még lehetséges) maradjunk a pártoknál. Megalakulásuk, feléledésük észveszejtő ráadása: jóformán létre sem jöttek, némelyikük máris oszlik, szakad (példának okáért lásd kisgazdáékat, vagy a szocdemeket, ahol az egyik újraalapító csapta be maga mögött az ajtót, vagy: a cserkészek eleve háromfelé szakadva alakultak meg stb.)... Már nagyon nem értettem a dolgot, aztán dr. Czeizel Endre szexuális műsorában a tévében megmagyarázta: csak a magasabb rendűekre jellemző, hogy az új élet a sejtek egyesülésével jön létre, az alacsonyabb rendűek osztódással szaporodnak. Ezt én arra értem, amire a doktor úr, a fajra és nem a fajon belüli csoportokra, hisz oszladozik-szakadozik, ugyebár az eddig volt egypárt is.

Tovább bonyolította a még tájékozódni törekvő szemlélődésemet a pártvezérek, illetve a szónokok személyiségének összetettsége. Egy-egy megnyilatkozás (megnyilvánulás) után (közben) kapkodtam a fejem: na, ez egy bátor gyerek; hűj, ez egy okos fickó... Már azt sem tudtam, melyikükre bíznám szívesebben az életem, oly sokan sugallották ezt nekem, és szinte mindegyikben megbíztam volna, oly értelmes és meggyőző volt az érvelése. Csakhogy bennfentes ismerőseim és ismeretlenek kezdtek felvilágosítani (hülyíteni?), kezdték a lepleket lerántani (rágalmazni?) négyszemközti beszélgetésekben, rádióban, tévében, újságban: nem olyan a fiú, amilyennek mutatja magát. Ilyen képtelenségeket akartak és akarnak elhitetni velem, hogy - például - az ellenzéki színek egyikében száját tépő hapsi még ki sem lépett az MSZMP-ből, sőt munkásőr is volt nemrég. Nem folytatom (bár tehetném) az abszurditásokat, nehogy te is bezsongj. Inkább rátérnék általános kuszáltságom gócára, mondhatni gordiuszi csomójára.

Egy meggondolatlan pillanatomban vagy - hogy is mondjam? - egy tudatosan nem ellenőrzött gondolatszárnyalás mélypontján (szóval: nem voltam magamnál) felfedezni véltem néhány közös dolgot a szerteszét szakadt politizálók szándéknyilatkozataiban. Néhány igencsak szélsőségesnek mondható irányzat képviselőit leszámítva, állítólag mindenki a nép nevében akarja a nép jólétét, a haza fejlődését, a nemzeti érdek érvényesülését, a megújulást, a reformokat s egyéb jókat. Akkor meg miért a szenvedélyeknek ez a túlfűtött összecsapása? Miért az ökölrázás és a habzó száj? Miért tűnik egyre békétlenebbnek ez az átmenet? Tényleg személyes ambíciók, hatalmi harcok vezérlik az okosan, de néha értelmetlenül szólókat ebben a páratlannak kikiáltott történelmi esélyhelyzetben?

Valóban elképzelhető, komám, hogy ezekre a kérdésekre csak én nem tudom a választ, aki a sötétségből, az elmaradottságból jöttem, a demokráciában való járatlansággal, politikai szubkultúrámmal, debilitásommal. Valószínű, a kikupálódott, a tősgyökeres magyar állampolgár a maga előrehaladott demokratikus hagyományaival nincs ilyen bajban, ő már mindent tud, mindent ért. Bizonyíték erre talán az is, hogy el sem megy a különböző pártok rendezvényeire, visszamondja az újságelőfizetését, és kikapcsolja a tévéjét, amikor a politikát magyarázó vagy afelett vitatkozó műsorok kezdődnek. Nekem - sajnos - be kell pótolnom a hiányosságokat, figyelek hát megzavarodottan is.

Azt hiszem, a "helyzettel" szembeni értetlenségem többek között onnan is ered, hogy - látva a kényszerűségből vagy önként nyilatkozók önbizalmát és határozottságát - csaknem pártállásra való tekintet nélkül feltételeztem politikusainkról a jó szándékot és az értelmet. Vagyis általában véve megelőlegeztem számukra a jobbító szándék és az észérvek logikus kifejtésének meglétét, illetve képességét. Hamarosan döbbenettel kellett tapasztalnom, hogy általában volt elsietett a bizalmi szavazat, téves a feltételezés, ezt hamarosan illusztrálnám néhány példával...

Azelőtt említendő viszont egy másik alapvető tévedésem. Úgy rémlett, értem az idők szavát, azaz - sokadmagammal együtt - felismerni véltem a változtatás szükségességét, lényegét, halaszthatatlanságát, fő irányát... Nevezzék azt megújulásnak, reformnak, rendszerváltásnak meg bárminek, a változtatás mibenlétét - talán megbocsáthatatlan leegyszerűsítéssel - így tudnám számodra röviden meghatározni: átmenet a diktatúrából a demokráciába. Leszögezném: ezzel s az átmenet módozataival (amennyiben megmaradnak a békés, a "vér nélküli forradalom" keretein belül), valamint az első ígéretes lépésekkel (áttérés a többpártrendszerre, konkrét közeledés Európához stb.) lelkesülten egyetértettem. Sajnálatos mód azonban a demokráciásdit úgy képzeltem el, hogy a több szemszögből megvilágított és szabadon, nyilvánosan feltárt igazságrészecskék egyesülten eredményezik majd a "közös, nagy ügy" igazát, s az elkerülhetetlenül felbukkanó véleménykülönbségek ütköztetéséből ezúttal nem lesz mennydörgés és villámcsapás, hisz e kis ország maroknyi népének bőséges és alapos történelmi tapasztalata van abban, hogy a belső viszálykodás, a "magyar kannibalizmus" felemészti az igazi ütközethez szükséges energiákat, erőket. Ahogy azt korlátolt komád, a sötétből jött "Móricka" elképzelte...

Hogy ne csupán a tévé többé-kevésbé "kozmetikált" politikai műsorainak káprázatában éljek, delegáltam magam néhány rendezvényre, érdekegyeztetőnek meghirdetett tárgyalásra, kerek, szögletes és amorf asztalok mellett folyó eszmecserékre (?) okulni vágyó megfigyelőnek. Nem ért semmi meglepetés (a tömegkommunikációs eszközökben megszűrt információkhoz képest), azaz maradt, mondhatni fokozódott értetlenségem homálya, a magasan szárnyaló eszméket nem értem fel, a sűrűn cikázó fénysugarak továbbra is elvakítottak. Olyannyira, hogy az általam elképzelt (és szándéknyilatkozataikban többek által hasonlóképp meghirdetett) demokráciából, az átmeneti időszak békés jellegéből nem láttam semmit, a jószándékból és értelmességből is csak igen-igen keveset. Az egész hepaj amolyan politikai Ki mit tud?-hoz hasonlít, némely esetben ripacsok színjátékához vagy inkább heppeningjéhez. A Ki mi tud? című vetélkedőről neked, komám, tudnod kell, hogy ezen nem profik indulnak, hanem amatőrök mutogatják, mire képesek egy másmilyen műfajban, mint amire képesítésük feljogosítja őket, azaz kedvtelésből eljátszadoznak valamivel. Sajna, én azt hittem, a politizálás nem játék.

Márpedig egyre nyilvánvalóbb, hogy játszadoznak sokan, a színpad nő, az önjelölt színészek sokasodnak, az alkalmi rendezők nem kevésbé, csak éppen rendje nincs az előadásnak, nincs dramaturgiája, s játékszabályok nélkül vagy azok betartásának mellőzésével a végkifejlet esetleges, bizonytalan - legalábbis számomra. Ha van szabály (azon kívül, hogy annak van igaza, aki nagyobbat ordít), akkor ez az, hogy nincs szabály (Verebes megmondta!), könnyedén el lehet térni a "darab" fő vonulatától, bármikor bárki szövegébe bele lehet szólni, az érthetőség kedvéért egyszerre többen monologizálnak; szabad, sőt előnyös a másikat kigúnyolni, csúfondároskodni, kifigurázni, gáncsoskodni; látni előre megkomponált műfelháborodást, melyet még el sem kezdett az illető, már tudja, hogy vissza fogja vonni egy lezser "elnézést, elragadtattam magam" kíséretében. A "bocsánat, engem itt hülyéznek!" - féle mutatvány még otthonról ismerős, a román politika egyik kedvenc húzása, hogy már akkor visították, "engem vernek!", amikor senki még csak kezet sem emelt rájuk. Muszáj még egy csöppet a színházhasonlatnál maradnom, mert érdekegyeztető abszurd játékok szüneteiben két idevágó megjegyzést csíptem el a még egyetlenként működő érzékszervemmel: hallottam, amint az egyik szószóló megkérdi ismerősét, "na, milyen voltam?". Vagyis (ha jól értem): egy megbeszélésen, melyet állítólag a közjó érdekében hívtak össze, az első és legfontosabb dolog, hogy ő milyen volt... A másik megjegyzés sem akármilyen: "Ha tetszik, ha nem, ha jó ez nekem, ha rossz, ha holnap felakasztanak, sem bánom, én már megmaradok ilyennek, mert nincs otthon a szekrényemben annyi köpönyeg, mint egy színház ruhatárában". (Sejtheted, komám, nem shakespeare-i az idézet, inkább amolyan szocialista realista.)

A mindenkinek mindent szabad jegyében Pityi Palkó is pártot alapít. Az alakuló gyűlésre rajta kívül csak a tévériporter jött el (ez már kabaré lesz, csak figyelj), aki megállja röhögés nélkül az "interjúfelvételt". "Mi elvi nézetekre nem tudunk helyezkedni" - mondja a pártvezér, s a vak is látja, hogy tényleg nem tud. "A politikával nem foglalkoztam, de a politikát érzem jól, látom innen, alulról" - fejtegeti a továbbiakban P. P., s most véletlenül nem irigylek egy beavatottat éleslátásáért.

"Nem hihetek többé annak, aki eddig becsapott!" - így egy másik okítóm, aki nagyon is elvi nézetekre helyezkedik, de szerencsétlenségemre én neki sem tudok hinni csak azért, mert ő még nem csapott be (mert nem volt sehol), majd becsap, gondolom korlátoltan, mert másként nem tehet. Ugyanis csak ígér szépeket, rá a fedezetet kihámozni képtelen vagyok. Mert mint oly sokan a "többpártokból", tisztán mindössze annyit mond el, mit nem akar, mitől határolja el magát, "ki nem vagyok". De a "ki vagyok" kimondása mintha nehezebb lenne, illetve én csak azt értem, hogy senkire sem akar hasonlítani, saját arcát nem mutatja.

Zavartságomból még fel-felsejlik, hogy egyre ingerültebbek és arrogánsabbak a közszereplők, és már-már hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy a "tárgyaló felek" alapvetően gyűlölik egymást. Moldova Györgynek lenne igaza, aki erre egy kamionsofőrt idéz: amikor főni kezd a leves, először a mocsok jön a felszínre? Vagy Bodor Pál legyen kalauzom a bizonytalanságban, aki leírta, hogy politizáló nép vagyunk és nem politikus? Vagy hároméves fiam optimizmusában higgyek, amikor kijelenti: megtanítom a macskát gitározni...

Történt valami nemrég, ami kissé bizakodóvá tett, hogy nem csak én veszítettem el teljesen józan ítélőképességem. A "Demokratikus Magyarországért Mozgalom" alakuló ülésén ilyesmik hangzottak el: "Legjobban önmagunktól féltem önmagunkat", "Belevakultunk a többpártrendszer mítoszába", "A dilettáns demokráciában éppúgy elsüllyedhet az ország, mint a dilettáns diktatúrában"...

Aztán eljött a diktatúra lebontásának első látványos aktusa, a "kommunista harakiri". Alig kezdődött el, pontosan a második nap estéjén véget is ért az MSZMP kongresszusa. Maga a kongresszus ugyan tovább tartott, de ez már a Magyar Szocialista Párté volt. Már ebből is láthatod, hogy a közélet káprázatos eseményeinek zuhataga fokozódott, úgyhogy nyomon követésük és megértésük egyre nehezebbé válik.

Én ugyan nem látok bele a politika csúcsain játszadozók kártyáiba, de ezúttal hangosan és jó előre bemondták az ultit: a nyomtatott sajtó és a televízió beavatott, jeles politikai kommentátorai, politikusok és politológusok hangoztatták nyíltan (és nem diszkréten ránk kacsintgatva), hogy ez lesz az utolsó. Azaz egy régi slágert idézve, némelyek számára "ez a harc lesz a végső". Gyászos sejtéseimet megerősítendő, az ütközet kezdetét október hatodikára, az aradi vértanúk kivégzésének napjára, a magyar kudarc egyik kimagasló eseményének évfordulójára tűzték ki. Ha netán ebből a "célzásból" sem értettem volna, a kongresszus első napjának első hivatalos szónoka (Ormos Mária történészprofesszor) minden kétségemet eloszlatta, amikor így szólt: "Hajtsuk meg fejünket a Batthyányk, a Damjanichok, Rajkok, Nagy Imrék és Mező Imrék emléke előtt". Világos, itt megint valami temetés lesz, gondoltam, de máris egy újabb rövidzárlat vitte ki a biztosítékom: hogyan kerültek ezek egy csapatba, s ráadásul ebbe a mezbe? (Később kapiskálni kezdtem a választ, majd meglátod.)

Mielőtt rátérnék arra, hogy mit nem értettem a lényegből, néhány megjegyzést a külsőségekről, a rendkívüli kongresszus rendhagyó külsőségeiről. Már hajlamos voltam mellékesnek elkönyvelni (s így neked sem megemlíteni) az erre vonatkozó észrevételeimet, de - többek között - nyilatkozott a tévében egy lengyel újságíró, külső szemlélőként (akárcsak jómagam) hasonló meglátásait fontosnak tartotta elmondani. Szóval megdöbbenéssel láttam, komám, hogy az emelvényen nincs ott az ilyenkor máshol (és eddig itt is) szokásos, félszáz "díszfunkcionáriusból" álló (ülő) elnökség, nem néz velem szembe a sok sötét öltönyös-nyakkendős, szigorú öregúr. Valami hosszan növő bokrokkal rakták meg az amúgy szinte üres színpadot (hogy legyen valami élet?). Aztán nem akartam hinni a fülemnek, hogy a toplistán visszaszorult a nemzetközi munkásmozgalom indulója, s élre tört a magyar himnusz (többször énekelték el, sokan könnyezve, hogy az alaphangulat megmaradjon?...). Vagy: többnyire szabadon beszéltek a felszólalók, és nem előre megírt (és ellenőrzött) szöveget olvastak fel. Számomra meglepő volt a beszélyek rövidségére való törekvés, az órákig tartó hosszas beszámoló hiánya, a hosszas halandzsák örvendetes mellőzése.

Ha valami előre meghatározta, azaz időben előrevetítette a döntéseket, akkor az talán a küldöttek megválasztása (kiválogatása) lehetett. Mondtam is a kománédnak balgán, még jó néhány nappal a kongresszus megkezdése előtt, hogy ilyen sorsdöntő pillanatokban mitől olyan nyugodt, mire ő: mit vagy úgy odáig, október hatodikáig még sok van?! Igen ám, így én a nejemnek, de most osztogatják a küldöttmandátumokat, s állítólag nem mindegy, hogy a konzervatívok vagy a radikálisok emelgetnek fel több piros cédulát akkor, amikor maradásról, szakadásról, megújulásról, átalakulásról, életről-halálról lesz szó. Azért írtam most is, hogy állítólag, mert bizonytalanságom tovább tart, a pillanatnyi állást elemezve képtelen vagyok más következtetést levonni, mint hogy ebből éppúgy lehet patt, mint matt.

Nem szeretném, hogy te is belegabalyodj s azt sem, hogy engem tarts teljesen megsuvadtnak azt gondolván, hogy összevissza csapongok, ezért előre közlöm: a most következő gondolatok nem egy ellenzéki összejövetelen, hanem szintén a (még az MSZMP) kongresszuson hangzottak el a ki tudja, hogyan válogatott küldöttek szájából (közülük nem egy még a volt vezérkar tagja). Tehát: a sztálinizmus elvetendő mint tévút; az új párt nem lehet kommunista; parlamentáris demokráciát akarunk; az európai (nem keleti) demokrácia értékrendjére építené szervezetét az új párt; független külpolitika a célunk, újra kell értékelni a Varsói Szerződéshez és a KGST-hez fűződő viszonyunkat; az egypártrendszert igyekszünk megszüntetni; nem kérünk a káderkiválasztásból, a kádergazdálkodásból, egyetlen célunk a szabad választás; szakítani kell azzal a monstrummal és konglomerátummal, amely valójában nem pártként, hanem közhatalomként funkcionált ebben az országban; az MSZMP története a pártállam állampárti története; meg kell válni a hitelüket vesztett vezetőktől, a politikai múmiáktól; az MSZMP-nek több lehetősége is volt, mindannyiszor hitelét vesztette; az általunk elképzelt baloldali progresszió elveti az elnyomást, a megaláztatást, a kiváltságot; nem akarunk örökösei lenni az elmúlt korszakban összeharácsolt vagyonnak, ezt a vagyont vissza kell adni a népnek; le kell mondani az erőszakosságról és a kizárólagosságról; szakítunk véglegesen és végérvényesen a demokratikus centralizmussal és a proletárdiktatúrával; hiba volt eddig nem felszámolni a munkásőrséget...

Semmit sem érő feltételezésem szerint az úgynevezett ellenzéknek most át kell alakítania némileg eddigi követelménylajstromát, hisz nem akarhatják ugyanazt, mint az ellenfelük. Elképzelhető, hogy ezen a kongresszuson bizonyos kijelentések éppen azért hangzottak el, mert ezeket a demokratikus ellenzék joggal kezdeményezte és szorgalmazta.

Aztán hirtelen, elsöprő többséggel megszavazták azt, amit így neveztek, "Állásfoglalás a párt jellegéről", és ami tulajdonképpen az MSZMP végét, az MSZP kezdetét jelend, ha igaz. Azért a ha, mert másnap úgy vettem észre, mintha többen "nem úgy értették volna", mint ahogy azt érteni vélték. (Ismételten: lám, az értelmezések tekintetében mintha nemcsak én lennék bajban. Egy vicc a kongresszus folyosóiról: valaki azt mondta, még csak egy napja vagyok szocialista, de már úgy utálom a kommunistákat!... Komám, ez vicc?) Éppen folyamatban van a tisztázás. Legalább azt meg kell várnom, amíg számukra tiszta lesz.

Mindezek ellenére továbbra is fenntartom képzeletemben annak lehetőségét, hogy "az itteni helyzet" változásai logikusak, a többség által nyomon követhetők, talán még előre kiszámíthatók is. Te, szegény, a politikai pergőtűzről szóló zűrzavaros beszámolómból viszont bizonyára csak két dolgot érzékelhettél: a zűrt meg a zavart. Most fogózz meg, komám, mert a sok tétovázás után tapasztalhatsz részemről némi határozottságot is: lehet, hogy még sok minden van, de zűr és zavar holtbiztosan. Ez magánvélemény, s ezt a jelleget divat itt hangsúlyozni (a különböző nyilatkozók mindegyre pontosítják, hogy ez a kijelentésük a pártjuk álláspontja, amaz pedig a saját véleményük), magam is csak a divat kedvéért teszem, hisz nem vagyok semmilyen párt tagja, még csak polgára sem a Magyar Népköztársaságnak (?). Egyik jeles költőnket (a feledékenyeknek mondhatnám: valami "köze" Erdélyhez is volt), Ady Endrét alig-alig parafrazálva állíthatom: sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse, de még szimpatizánsa sem vagyok itt senkinek, nem vagyok senkinek... Senkinek, hangsúlyozom ezúttal nem hóbortból, hanem figyelmed esetleges lankadását elűzendő: nem azt írtam, hogy semminek. Mert valaminek - úgy érzem - igenis utódja, rokona és rokonszenvezője vagyok: a magyar nép azon több évszázados törekvésének, melyet hajdan naiv egyszerűséggel így fogalmaztak meg, "szabadság, egyenlőség, testvériség!". Persze itt és most ez jóval bonyolultabb, amint ezt eddig is igyekeztem legalább jelezni...

Mégis miért tűnik fontosabbnak a valami a valakinél? Nyilván, nem a rossz vagy a jó lóra tevés dilemmája miatt. Nem óvatoskodásból nem voksolok a Valakikre (személyekre, illetve pártokra, mozgalmakra és ezek képviselőire), hanem nagyjából és - nem fontossági sorrendben - körülbelül a következők miatt.

Nem vagyunk olyan jóban. "Sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek." Nem látok az agyvelejébe; kisminkelt, jól fésült ábrázata tetszhet ugyan, de milyen lehet reggel, ébredéskor? Csiszolt, választékos megfogalmazásai magukkal ragadhatnának, ha tudnám, hogy tőle származnak, és nem más adta a szájába; jó szándéka meggyőzne, ha érdek- és akaratvilágába is bepillanthatnék. A külcsín és belbecs ellentmondásaira voltak és lesznek példáim...

Nem leszünk jóban. Már majdnem kezdtem lelkileg "jóban lenni" azokkal a magukat hitelesnek hirdetőkkel, akik "magukat még nem kompromittált személyek szerepléséért" kardoskodtak, amikor eme makulátlanokról is kezdett mindenféle kiderülni. Erősödik bennem a gyanú, hogy -úgymond- félrevezetés esete forog fenn. Hogy régi elvtársaktól a koraszülött bajtársakig többen önös érdekből, a nép nevében találnak ki maguknak fontos(kodó) szerepeket. Miközben kórusban követelik- joggal! -, hogy lényegesen csökkenjen azok száma, akik eddig csak a "politikából", az ideológiai útmutatásból, az irányvonal meghúzásából és betartásának ellenőrzéséből éltek meg, egyre nagyobbra dagad - mégpedig a követelőzők soraiból startolva! - az újgazdagokhoz hasonlítható újteoretikusok többpártrendszerű kasztja, melynek tagjai, minden jel szerint, nagy-nagy szeretettel élnének szintén a politizálásból. Az egyik oldalon a levitézlettek lakáspanamái, jogtalan előnyei, vadászatai... A másikon a szegény legény szerepében tetszelgő siheder, akinek elegánsabb és értékesebb személygépkocsija van, mint bármelyik volt pártfunkcionáriusnak; vagy a kölcsönkért, kopottas kabátban ágáló szónok, kezét az ég felé emelve mondván, "nekem csak az üres tenyerem van...", s jó néhányan tudják róla, hogy milliomos. Ha ily szemérmetlenül hazudtok, nem leszünk jóban, mondhatná az, akit érint vagy érdekel a viszony.

A Valakikhez viszonyulni is nehéz. Egyrészt azért, mert - főleg az utóbbi egy évben - állandóan változnak, nem maradnak a helyükön. Van olyan, akit az Isten szólított magához, a másikat a párt állította félre; némelyek (akiktől talán éppen várnál valamit) a leghevesebb csatározások idején mennek soron kívül vagy "Soros" tanulmányutakra, jutalomkirándulásra, külföldre félévekre; mások (akik történetesen látványos megmozdulásokat, érdekfeszítő nyilatkozatokat tettek nemrég) a hallgatás önkéntes száműzetését választják.

Másrészt a személyek megítélésekor legalább is engem fölöttébb elbizonytalanít, hogy módszereik változatlanul kaotikusak, mondhatni, harci eszköztáruk esetleges, majd mindenki azzal üt, ami épp a keze ügyében van. Fentebb a színházi világ perverzitásainak hasonlatával éltem, most a sport világából merítenék, hátha így jobban megérted értetlenségemet. Képzeld el, komám, hogy különböző sportágak képviselőit egyszerre engedik a küzdőtérre, s ott egy finom-vegyes vetélkedő folyik (majdnem üres lelátók előtt): az egyik műkorcsolyázó szabadon választott gyakorlatot mutat be, a másik kötelezőt jég helyett salakon; miközben egyik emelné a súlyt, a másik rajta lovagol; a karikás gyakorlatot végző kislányt kick-box-karatés rúgja szájon; négyes fogattal kísérelnek meg magasugrást, hokiütőjével veselkedik a rúdugrásnak a jégkorongozó; barlangkutatók sárkányrepülőznek, sakkozók birkóznak, birkózók sakkoznak..., a többit a te fantáziádra bízom. (Ezek még nem olimpiai számok, de ha azokká válnak, évtizedekig lehet hazai specialitás, azaz magyar sikersportág valamennyi.)

Nem tudom a Valakiket megkülönböztetni, mert összemosódnak az arcok. Kíváncsian vártam most is, hogy az egybekent MSZMP-MSZP-kongresszusra ki hogyan fog reagálni. Fanyalog szinte mindenki, kommunisták és nem kommunisták, reformerek és ortodoxok, demokraták, mérsékeltek és radikálisok. Csaknem megegyezik a vélemény, hogy nem történt semmi különös, nincs semmi változás, lényegében minden a régi - miközben a világ el van ájulva a magyarországi változások nagyszerűségétől, és igenis jelentős dolognak tartják a "cégtábla átfestését".

Szóval a "valamire" figyelnék, komám, s úgy tűnik, nem csak én egyedül. Miközben folyt az a bizonyos kongresszus, az egyik ellenzéki mozgalom "gazdasági akciót" szervezett, egy másik párt meg politikait. Mindkettőre elmentem, és láthattam, a nép mintha már szavazott volna valamire, az előbbin tízszer annyian voltak, mint az utóbbin. Igen, mert az MDF-piacon télire való zöldséget adtak olcsón, míg az SZDSZ, összejövetelén aláírásokat gyűjtöttek...

Talán hajdani pszichoszociológusi ténykedésem névtelen kérdőíves felméréseinek szakmai torzulásaként is fennmaradhatott az elv: nem az a fontos, hogy ki mondja, hanem az, hogy mit mond. Megkockáztatom a feltételezést: itt az "egyszerű állampolgárok" jelentős részét már a mondás sem érdekli, hanem csupán az, ki mit tesz. Nos, éppen a tettek, a hasznos cselekedetek sokasodását látnám örömmel, de nem látom... Talán a káprázattól...

1989. október 15.