KÉT VIGADALOM KÖZÖTT

Ezúttal két, gyorsan egymás után következő ünnep között írok neked, az egyik augusztus 20., a másik augusztus 23. Az első - ha mondhatom így - a mienk, a másik - ha egyáltalán ünnepnek nevezhető - a tiétek odaát. A mienk az államiság, Szent István királyunkra való emlékezés, az új kenyér és az alkotmány ünnepe attól függően, hogy kinek mi a fontos ezek közül, illetve milyen a "politikai meggyőződése". A tieteket valamikor nemes egyszerűséggel a felszabadulás ünnepének hívták (hívtuk), ez azóta sokkal bonyolultabb elképzelés (képzelődés) lett, de erről majd később.

Bonyolult most itt, Magyarországon is a helyzet, s az ünnepek mindegyre megosztják az embereket, még az is gyakorta előfordul, hogy amit az egyik társaság éljenez, azt a másik meggyászolja. Ha netán mindenki örvendezik egy jeles napon, akkor holtbiztos, hogy hovatartozástól (vagy inkább: hova nem tartozástól) függően külön-külön vigadnak, miközben árgus szemmel figyelik, hogy az ő rendezvényükön avagy a másikén nagyobb a gyülekezet.

Részben így volt ez most Szolnokon is a kenyér s a többi ünnepén, és amikor az egyik "felekezet" politikai vitafórumnak álcázott választási előhadjáratán megjegyeztem, hogy (enyhén szólva) nem tapossák le egymást az érdeklődők, az egyik szervezőtől ezt a megnyugtató választ kaptam: a másik összejövetelen sem voltak többen. Gondolom, tele az állampolgár hócipője a szónoklatokkal, a "polbeat" csevegésekkel, a konkrét kérdésekre adott általánosan semmitmondó nyilatkozatokkal. No, de ez nem az én dolgom, mondhatnák sokan, hiszen nem is vagyok állampolgár, s értelmi képességeimet kérdőjelezi meg, hogy egyáltalán miért akarnék az lenni.

Egészében véve nekem úgy tűnt, megadták a módját az összetett és sokféleképp felfogható ünnepnek, és áremelkedés ide, életszínvonal-zuhanás oda, sok ezer ember sétált ki a Tisza-partra tizenkilencedikén. Mindaddig sikerült észrevétlenül elvegyülnöm a tömegben, amíg sor nem került a Himnuszra; felálltunk, s én a hangulatba belefeledkezve, az itteni szokásokra fittyet hányva, halkan, csak a magam örömére énekelni kezdtem, hogy Isten áldd meg a magyart... Úgy néztek rám, mint a hülyére, a tekintetek mintha azt kérdezték volna: hát ennek az ürgének vajon mi a baja? Ilyen sokat ivott? Egyáltalán hogy van még kedve énekelni?... Csuklottam egyet, hadd higgyék azt, hogy csak részeg vagyok.

Az ötvenes évek marosvásárhelyi hangulatába menekültem, ahol és amikor még szintén volt tűzijáték, sült a flekken az utakon, tereken, parkokban, erdőkben, folyt a csapolt és jéghideg sör, voltak vásáros bódék mézeskaláccsal, trombitákkal és egyebekkel, volt virsli és vurstli, lufi és jókedv. Mára maradt a lufi, ha maradt. Az otthoni utolsó augusztus 23-án (ez 1986-ban volt) ünnepi meglepetésnek az számított, hogy az előző évek gyakorlatától eltérően e nagy nap alkalmából sem lehetett kiváltani a havi félkilós húsadagot (amiből, ugye, kábé negyven deka csont volt, illetve lett volna).

S mint látod, Árpádom, rá is tértem arra a bizonyos második ünnepre, a tiétekre. "Ajándékként" a Panorámában (mostanában inkább Panoromániának kellene nevezni) bemutatták, hogy két rendőr őrzi a húsüzlet teljesen üres polcait, az elárusítókat, a sivár helyiséget, ahova állítólag nemsokára olyan áru érkezik, amiért előreláthatólag verekedés lesz: csirkefej és csirkeláb. Mert nálatok már ilyen csirkefaj honosodott meg, amelyik közvetlenül a lábán hordja a fejét. És képzeld, komám, itt sokan úgy vélik, hamiskodtak a rejtett kamerával rögzített dokumentum szerzői, hogy ez valami horror- vagy tudományos-fantasztikus film...

A Panoráma "krimisorozatának" újabb epizódjaként következett a Genf mellett élő Mihály király, Románia utolsó királya, aki azon a bizonyos napon, 1944. augusztus 23-án az események központjában állt, ott, ahol a mai vezetés csak állítani tudja, hogy volt, de bizonyítani nem. Az interjú után lefogadtam volna, hogy ebből újabb diplomáciai botrány lesz, s csak azért nem nyertem, mert nem volt kivel fogadnom. Mire alapoztam hitemet, hogy az elhangzottak túlontúl irritálják majd az elvtársakat?

Arra például, hogy Mihály ezt mondta a falurombolásról: "Ez az emberiség elleni bűntett, szerintem azért csinálják, hogy teljesen ellenőrizni tudják a lakosságot". A nemzetiségek létéről-nemlétéről pedig így vélekedett: "Képtelenség úgy beállítani, hogy Románia homogén állam". A zsidók és németek kiárusításáról: "Embereket, mint barmokat árunak tekint, és pénzért árusítja őket".

Temesvártól Nagybányáig és Kolozsvárig az ország csaknem egynegyede láthatta-hallhatta mindezt, és a történelmet átírók számára a legbosszantóbbat: az igazságot arról, hogy mi is történt a "felszabadulás" napján. Én legelőször úgy tanultam az iskolában, hogy a dicsőséges szovjet hadsereg ekkor szabadította fel hazánkat. Ezzel a felelettel néhány év múlva már csak éppen átmenő jegyet szerezhettem volna, mert akkor azt volt illendő mondani, hogy a román hadsereg a Vörös Hadsereg (némi) támogatásával s a király csekély közreműködésével szembefordult a hitleristákkal. Újabb néhány esztendő elteltével már simán megbukom, ha az eredeti tanítás szerint felelek, hiszen addigra már se király, se szovjetek nem voltak sehol, hanem "demokratikus, antifasiszta és antiimperialista népfelkelés volt a kommunisták vezetésével", élükön természetesen a házaspár. Persze, hogy felforrt a bukaresti vezetés agyában a lé, amikor most jön ez "a nyavalyás" Mihály és elmondja: azon a napon egyszerűen letartóztatta Antonescut (a román Szálasit), és az addigi szövetséget felrúgva átállt a másik oldalra, ez volt a kiugrás. Utána még több mint három évig uralkodott, akkor űzte el fondorlatos módszerekkel Gheorghiu-Dej és bandája. Bosszantó egy tanúvallomás ez akkor, amikor a szóban forgó eseményeket taglaló számos román film, színdarab, irodalmi "alkotás", témás tánc- és bábjáték teljesen másról fantáziálgat.

A túloldali tiltakozások közepette hallom, hogy itt Fejti György elvtárs azt fejti ki: ő sem ért mindenben egyet a műsor készítőivel, főleg azzal, hogy a volt román király románul szól a román néphez a Magyar Televízióban. De mit is mondott ekkor Mihály: "Ellenem az a vád, hogy uralkodó vagyok. Mindig alkotmányos király voltam, tiszteletben tartottam az emberi jogokat, visszaállítottam az 1923-as alkotmányt, amelynek szellemében az ország minden állampolgára azonos jogokat élvez, nemzetiségétől és vallási meggyőződésétől függetlenül. A mai Romániában viszont abszolút monarchia van, amelyben minden ember az állam tulajdona. Olyan dinasztiája van, amelynek tagjai nem egymás után, hanem együtt, egyszerre uralkodnak, kiszipolyozva gazdag országunkat." Ez volt az a néhány vitatott mondat. Az úgynevezett üzenet első feléről a kort megélt idősebbektől ennyit tudok: a két világháború közötti "román világban", a királyság idején a magyar kisebbség összehasonlíthatatlanul több jogot élvezett, mint manapság; a király elenyésző töredékével rendelkezett annak a fényűző vagyonnak (kastélyok, rezidenciák, villák, hajók, jachtok, repülők s egyebek), mint a mai király. Mihálynak a népéhez való ragaszkodásáról annyit, hogy számtalan filmet láttam a mai vezető dolgozószobáiról, lakásáról, környezetéről, még a közelükben sem volt a román zászló, míg a volt király mögött negyven év múltán is ott áll a piros-sárga-kék lobogó. A rövid szózat második részének igazságtartalmához kétség nem fér. S ha a román hírközlő szervek a mai Magyarországon végbemenő folyamatok jellemzésére pontosan és egyedül Ribánszki Róbertet idézik, akkor miért baj, ha a szerintem nagyon korrekt és még mindig mértéktartó Panoráma nem mellékes történelmi momentumok, mondhatni sorsfordulók tisztázása végett azok főszereplőjét kérdezi?

Ennyit az ünnepre... A Tőkés László-ügy nagyon izgalmassá kezd válni. Mi lesz ebből?...

1989. augusztus 20.