ANYÓST FESTETTEM A FALRA...

Meg vagyok hatva, okos komám, úgy látszik, mégis van valami végzetszerű történéseinkben. A temetés napján anyósomat emlegettem kellemetlen küldönce miatt, pontosan két hét múltán kora reggel cseng a telefon, apósom hangja szólal meg az oly távoli Romániából: örömhír van, anyósod hosszas várakozás után megkapta az útlevelét, ma éjjel fél egykor ül vonatra, holnap reggel várjátok az állomáson. Két éve, hogy láthatta egyetlen lányát, egyelőre egyszál unokáját és a drága vejét. Képzelheted, hogy megörvendtünk a hírnek. Amint magunkhoz tértünk, máris hívtam a MÁV tudakozóját, hogy hánykor van Szolnokon az a vonat, amelyik Brassóból éjjel fél egykor indul. A vonal másik végén lévő hölgy a menetrend hosszas tanulmányozása után kijelentette: ilyen vonat nincs. Onnan Magyarországra közlekedő vonat csak este fél tizenegykor vagy hajnali három után startol a nevezett állomásról, eszerint az első az Orient Expressz reggel fél nyolckor van itt.

Gondoltam, az izgalom miatt talán apósom keverte a fél tizenegyet fél eggyel, a biztonság kedvéért ünnepélyesen kivonultunk a virágcsokrokkal reggel hétkor a vasútállomásra. A kománéd már indult volna a keresztfiaddal a peronra, de én szokásomhoz híven mindig "túlbiztosítom" magam: még egyszer megkérdeztem a tudakozónál az ügyeletest, hogy az Orienten kívül várható-e más vonat érkezése a délelőtt folyamán abból az irányból. Hogyne, felelte, a Balt-Orient, amelyik valamivel fél egy után van Brassóban. Árpádom, nem is mérgelődtem volna, ha egy nappal ezelőtt egy akármilyen vasutas vezetett volna félre, és nem történetesen az, akit azért fizetnek és ültetnek arra a bizonyos helyre, hogy pontos, megbízható értesüléseket szolgáltasson. No mindegy, ha már hajnalban keltünk és kijöttünk, megvárjuk ezt az első vonatot is, hátha mégis... Várjuk, nem érkezik menetrendszerűen, a vágány mellett ki sincs írva, hogy létezik ez az expressz, s hogy hánykor kellene érkeznie avagy mennyit késik. Az állomás aluljárójában is van egy tudakozó, kérdem az idős vasutast, mennyit késik ez az Orient, mert né, nincs kiírva semmi. Azért nincs, feleli, mert nem lehet tudni, mennyit késik, ő érdeklődött, a vonat még nincs Magyarország területén. Visszamegyek, s mondom a nejemnek, talán jobb lenne hazamenni, mert íme, mi a helyzet. Alig fejezem be a helyzetjelentést, megszólal a hangosbemondó: az Orient Expressz érkezik a tizenegyes vágányra-a-a... Hát ez az expressz rakétasebességgel jöhetett, gondolhatnám, ha komolyan venném értesüléseimet, hiszen egy perce még nem is volt az országban. Végigfutottam a szerelvény mellett, nyilván anyósom, a kedves, nem volt sehol. Irány vissza a lakásunkra, majd fél tizenegykor ismét az állomásra, mert állítólag tizenegykor érkezik az a vonat, amelyik tegnap még nem létezett. Elképzelheted, milyen nehéz volt mindezt elmagyarázni a három és fél éves lurkónknak, aki teljesen értetlenül figyelte az eseményeket, s bármit mondtunk, egyre csak azt hajtogatta: jó-jó, de hol van nagyika?...

A Balt-Orient érkezését már valamivel jobban megszervezték a MÁV dolgozói (?), ki is írták, be is mondták, hogy előreláthatólag harminc percet késik. "Jó-jó, de hol van a nagyika?..." Aztán csak befutott az a csudavonat, s a még gyorsan mozgó szerelvény egyik kocsijának ajtajában felfedeztem a fogódzóba kapaszkodó anyósomat, ő is meglátott, hallottam távolodó hangját a fékcsikorgások között: fiam, itt vagyok... Rohanás!

Ami ezután következett, nehéz leírni. Valahogy leszedtem a betegségtől, a fáradtságtól s az izgalomtól nehezen mozgó asszonyt és a csomagokat, addig a nejem is odaért a gyerekkel. A peronon álldogáló rengeteg utas valami egészen furcsa s talán számukra érthetetlen jelenetnek asszisztálhattak: a néni esetlenül összeborul a kisfiút kézen fogó fiatalasszonnyal, hosszasan, hangosan, észveszejtően zokognak, miközben a csodálkozó, nagy szemeket meresztő gyerek s a zavart arcú férfi egy-egy csokor virággal, piros-fehér-zöld színű bokrétával várnak tehetetlenül. Nem egykönnyen beskatulyázható a látvány: úgy zokognak, mintha valami nagy tragédia indokolná, de akkor minek a két díszes csokor s az ünnepi viselet? Örömében pedig egyáltalán nem így sír az ember. Nyilván egyből világos lett volna minden, ha tudják, hogy ez egy olyan találkozás, melyről gondolatban már sokszor lemondott "mindkét fél", s a gyérülő reményt csak valami természetfölötti erőbe vetett hitük táplálta. A délelőtti hercehurca után a fiam is csodának vélhette az egészet, mindenesetre, mikor szóhoz jutott, e szavakkal nyújtotta át a kis kezében sokat szorongatott csokrot: Isten hozott nagyika Magyarországra! Sejtheted, újabb könnyözön áradt lefele az arcokon, ezúttal néhány szemlélődőén is...

Anyósom érkezésének körülményei téged is közelebbről érintenek. Alig léptünk be a lakásba, csenget a szomszédasszony, hogy amíg nem voltunk itthon, keresett valaki Romániából. Egy pillanatra megcsapott a tudathasadás szele, nézem, anyósom bent van, akkor meg ki kereshetett. Azt mondja a szomszéd, egy fiatalember volt, sietett Budapestre, egy csomagot hozott számomra s nála hagyta. Sem nevet nem mondott, sem a "feladót" nem nevezte meg. Nagyon óvatosan vettem át a küldeményt, tovább tart az üldözési mániám, hátha robban a szatyor. Aztán egy papírcetlit halásztam ki belőle, melyen a saját címemet olvashattam, s te máris tudod, mitől könnyebbültem meg: felismertem a kezed írását. Végre jött hír tőled, és végre elküldted, pajtás, a ki tudja honnan hozzád került, kényszerűségből otthon hagyott, pótolhatatlannak tűnő horgászfelszerelésemet. Most már a bejáratott és sokszor szerencsét hozó orsókat feltehetem a botjaimra, s bevethetem évek alatt összegyűjtött horogkészletem egyik-másik darabját és házi készítésű villantóimat. Hátha ezekkel meglepem az "ellenséget", mert az itteni magyar halak eddig nem nagyon akartak velem barátkozni, jobbára csak a halasboltban volt szerencsém találkozni velük, pedig az a legfinomabb, amit az ember saját maga fog.

Köszönöm, komám, a gondoskodást, különösképpen a "csomagolástechnikádat". Előbb nagyon hülyén néztem, miért csomagoltál minden kis mütyürt újságpapírba. Vagy valami baj történt veled, vagy oka kell hogy legyen a tréfának. Kisimítottam az összegyűrt papírokat, majd a negyed- és féloldalas újságrészletekből szépen összeraktam (mert összeillett) az Előre újság azon számát, melyet itt mindhiába kerestem, s mely terjedelmes összeállítást közöl e cím alatt: "A dolgozók számos gyűlése juttatja kifejezésre a román nép felháborodását a nemrégiben Budapesten lezajlott szocialistaellenes, revizionista és románellenes provokációk miatt". Tüzetesen áttanulmányoztam az épületes kijelentéseket. Most jöttem rá, hogy június 16-án én egészen mást láttam-hallottam a tévében, mint ami "valójában" történt.

Otthoni szokás szerint ez a hadjárat nem csak az Előre olvasóinak félretájékoztatását jelenti, hiszen ugyanez a szöveg jelent meg valamennyi központi és megyei román, magyar és német nyelvű kiadványban; ha lenne a bélyeggyűjtőknek szakfolyóirata, abban is le kellett volna közölni központi utasításra. Ha csak a magyar anyanyelvűeket világosítják fel imigyen, akkor az olvasók nagy része legfennebb vigyorog a hazugságokon, mivel a határhoz közel lakók láthatták a tévében, a többiek hallhatták a rádióban a valóságot. De a románok, különösképp a Kárpátokon túliak - más információ híján - el is hiszik az inkorrekt tájékoztatást, és régóta felcsiholt érzelmeiktől fűtve hajlamosak arra, hogy ismét habzó szájjal átkozzák az összmagyarságot.

Szóval olvasom a dolgozók tiltakozó nagygyűléseiről szóló beszámolót, kétségem nincs afelől, hogy a sajtókampány szervezői ne tudnának magyarul és "félreértették" a dolgokat. Teljesen nyilvánvaló, hogy jóelőre gondosan komponált "spontán" megnyilatkozások ezek, és meggyőződésem, hogy sajnos ezúttal is sikerült jócskán felszítani a nemzeti gyűlölködés szándékosan gerjesztett tüzét. Amíg az emberek azzal vannak elfoglalva, hogy nemzetiségre való tekintettel mutogassanak egymásra, nem mennek ki közösen tüntetni az elnyomás, a nyomor ellen, mint tették két éve Brassóban a románok, a magyarok és a németek...

Megrökönyödéssel olvasom az Előrét, itt van példának okáért az egyik bukaresti gyárban tartott munkásgyűlés, melyre ilyen táblákkal érkeztek: "Le a revizionista és irredenta megnyilvánulásokkal!", "Vessenek véget Magyarországon a románellenes támadásoknak!". Az egyik szónok pedig kijelentette: "Teljes határozottsággal visszautasítjuk a pártunk és államunk politikájára, a kommunista pártunk, annak ragyogó vezetője, Nicolae Ceausescu vezetése alatt a román nép általa hazánk gazdasági-társadalmi fejlesztésében elért sikerekre vonatkozó durva rágalmakat és torzításokat." Egy másik jól értesült: "Követeljük, hogy vessenek véget a fasiszta jellegű antiszocialista és románellenes megnyilvánulásoknak"... Komám, ha emlékezetem nem csal, az egész temetésen egyszer hangzott el a román szó, amikor bemondták, hogy az Emberi Jogok Román Ligájának párizsi csoportja képviseletében koszorúznak. Elképzelni nem tudom, mi tűnhetett nekik románellenesnek, hacsak nem az, hogy egymás mellé került a román trikolór és a magyar nemzeti színű szalag... Ugyanezen a gyűlésen jelentette ki egy mérnök: "Meggyőződésünk, hogy olyan politikai és diplomáciai megoldásokat lehet találni, amelyek fenntartják az európai bizalmi és jószomszédi légkört, a két szomszédos nép nyugalmát". Csak nem a román-magyar határon épülő szögesdrót-kerítésre gondolt?

Azt mondja a másik: "a reakciós magyar körök ezt az alkalmat is felhasználva románellenes tüntetéseket szerveztek, amelyeken olyan deklasszált, legionárius és fasiszta elemek vettek részt, akik Magyarországon találtak menedéket". Ha jól sejtem, itt rólam is szó van, azaz utalás, mert én is ilyen "elem"-nek számítok szerintük. Erre azt mondanám, sajnos ilyenszerű tüntetés ez alkalommal nem volt. Románellenes tüntetés máskor sem. Ami a tavalyi esztendő elején a román követség előtt és az év derekán a Hősök terén lezajlott, az sem minősíthető románellenesnek, hanem éppenséggel románpártinak, hiszen nem a románok ellen tüntettünk, hanem éppen mellettük, az ottani vezetés népeket elnyomó politikája miatt.

Egy okos művezető szerint a budapesti események "a béke, a nemzeti szabadság és szuverenitás elleni nyílt merényletet képeznek, amelyeknek egyszer és mindenkorra véget kell vetni". Csak nem akarnak ismét fegyveresen beavatkozni Magyarországon a béke nevében? Á, dehogy, állapíthatom meg kissé odébb, egy lakatos hozzászólását olvasva: "Nicolae Ceausescu elnök révén a román nép az egész világ előtt ismertette népünk békeóhaját, a világ összes népeivel való megértés és együttműködés óhaját" stb. Csak akkor miért vannak állig felfegyverkezve az úttörőktől a veterán munkásőrökig, és miért emlegetik annyit az utóbbi hónapokban, hogy akár atombombát is képesek előállítani? Milyen furcsa ez a békeóhaj...

A másik mazsola: "visszautasítunk minden kívülről jövő próbálkozást, hogy beavatkozzanak országunk belügyeibe, minden megnyilvánulást, amely arra biztat, hogy térjünk vissza a történelemben, szüntessük meg a szocialista tulajdont, számoljuk fel a szocializmus vívmányait". Ki az isten biztatja őket erre?! Ebből az idézetből is nyilvánvalóan kivilágít a belügyekbe való beavatkozásnak kétféle (nem dialektikus) értelmezése: az övékébe senki, ők viszont bárkiébe. Ami a történelemben való visszatérést illeti: ez már odaát megtörtént, kár így izgulni.

Mindjárt abbahagyom, komám, a csemegézéseim, de még van egy izgalmas kérdés, amit egy aradi KISZ-titkár vetett fel: "Miért forognak közkézen olyan térképek és miért hangoztatnak olyan követeléseket, amelyek figyelmen kívül hagyják a szomszédos országok határait?" Semmiféle követelés nem hangzott el, minden itteni politikus azzal kezdi a szomszédos országokban élő magyarsággal kapcsolatos észrevételeit, hogy Magyarország tiszteletben tartja a jelenlegi határokat. A térképekről: hát csak ők hallgassanak. Több mint húsz évvel ezelőtt kezdték közölni a Történelmi magazinjukban majd más kiadványokban is azokat a térképeket, amelyek a szerintük létezett Dáciát, vagyis az őket megillető ősi földet ábrázolták. Ebben a gyakran ki is nyilvánított jogban országrésznyi területek kebeleződtek be a mai Szovjetunióból, Bulgáriából, Jugoszláviából, Lengyelországból és - ez csak természetes - Magyarországból. Ami az utóbbit illeti, a legvisszafogottabb elképzeléseik szerint is legalább a Tiszáig övék volt minden; de láttam olyan hivatalosan közölt térképet is, mely szerint a Dunántúl is vitathatatlanul őket illeti meg. Vagyis nem Magyarország ment össze egynegyedére a két világháború mosásában, hanem ők, szegények...

Érdekes, az ösztönösnek és spontánnak beállított tiltakozásokon az ország legtávolabbi helységeiben szinte ugyanazt olvasták fel papiroskáikból. Hogy ne legyen nagyon feltűnő, apró változtatások előfordulnak, de a propagandisták stilisztikai képessége, nyelvi fantáziája - teljesen érthető okokból - nem valami fejlett. Székelyföldi munkás, Bihar megyei kőműves és máramarosi brigádvezető ugyanazt a mondatot háromféleképpen kezdi: 1. "aligha értem"...; 2. "aligha tudom megérteni"; 3. "aligha érthetem meg"... Hogy mit értenek aligha? A kőművest idézem, mert ő magyar nemzetiségű: "Aligha tudom megérteni, hogy egy szocialista országban miért szabad bújtogatni és ellenségeskedést szítani, hogyan marad büntetlenül a nacionalizmusra és sovinizmusra ösztökélés". Kedves kőműves, ebben véletlenül egyetértünk: én sem értem. Csak az lenne a kérdés, melyik szocialista országra gondolunk. Sejthettem volna, hogy más-másra, mert így folytatja spontán: "A szocialista Romániában senki sem uszított bennünket egymás ellen". Nem? Akkor most éppen miben vesz részt ahelyett, hogy építené azt a "sokoldalúan fejlett"-et?

Jellemző az is, hogy ebben az áradó hőbörgésben ismételten "elfelejtik" tájékoztatni a közvéleményt arról, hogy mi is volt a magyar fővárosban az inkriminált napon. Egy helyen szerepel a következő: "Budapesten június 16-án, egyes magyar állampolgárok újrahantolása alkalmával"... A nagy leleplezés jegyében, az állítólagos igazságosság szellemében miért nem írták meg nyíltan, hogy az ártatlanul kivégzett Nagy Imrét és társait hantolták el (először, és nem újra, mert eddig, ugye, elkaparva voltak), azokat, akiket éppen Romániában tartottak fogva jó ideig. Ha már arról mélységesen hallgatnak, hogy a véres megtorlás egyik szorgalmazója szintén az akkori román vezetés volt, a "kommunista internacionalizmus" védelmezőjeként.

Árpádom, vezérem, köszönöm a házi olvasmányt, az obligát üdvözlő táviratokra ezúttal nem térek ki, mert jókedvemben még magam is írok egyet.

Aztán az Előre néhány nap múlva megjelent számában olvasom (ezt anyósom "merészségének" köszönhetően), hogy újabb világraszóló esemény volt nálatok: az úttörőnap alkalmából több ezer gyermek és fiatal köszöntötte a vezetést a stadionban (is), úgymond, "odaadásuknak és hálájuknak impozáns megnyilatkozásaként". Ügyes kis versikéket is szavaltak: "Az álmok és a napfény hazájában,/ Az öröm melegével szívünkben,/ Drágakövekből építünk koszorút,/ Gyermeki játékainkban./ Boldog a mi gyermekkorunk./ A beteljesedés és szépség sugarában,/ A vakáció napfényes útjain/ A haza könyvét szomjún tanuljuk./ Nicolae Ceausescu elvtárs,/ Elena Ceausescu elvtársnő,/ Óvják életünk reggelét,/ Országunk forradalmi idején,/ A tisztesség s hála virágjait/ Kérjük, fogadják ajándékunkként." Ehhez nincs mit hozzáfűzni, a gyerekek csak tudják, mi van a szívükben; bár arról nem szól a fáma, mi van a gyomrukban...

Most másról, fontosabbról. Egyre büszkébb vagyok Magyarország mai vezetőire. A minap létrejött Bukarestben a román részről kierőszakolt találkozó Nyers Rezsőékkel. Végre valaki nyíltan, határozottan, keményen megmondta nekik, mi az itteni álláspont, és hogy nem hajlandók csupán protokolláris, soha be nem váltott ígéreteket hozó tárgyalásokat folytatni ezzel a balkáni vezetéssel. Arra vagyok nagyon kíváncsi, hogyan tálalják majd nektek ezt a csevegést. Egyáltalán közlik-e a találkozás hírét? S ha igen, elintézik-e - szokásukhoz híven - ennyivel: a megbeszélés nyílt, őszinte légkörben folyt le. Az a beszélgetés, melyet a mi külügyminiszterünk így jellemzett: igen heves vita volt. Láttam a tévében a két küldöttségvezető arcát az elváláskor, hát barátságosnak semmiképp sem tűnt, az biztos. Fene tudja, talán a sok műmosoly miatt már nem is bánom.

Közben mifelénk is történt néhány csekélység az elmúlt napokban: elhunyt Kádár János; a történelemben először járt Magyarországon az Amerikai Egyesült Államok hivatalban lévő elnöke; jogilag is rehabilitálták Nagy Imrét és társait. (Azért írtam, hogy ezek csekélységek, mert a ti hírközlésetek vagy egyáltalán nem is tett említést ezekről, vagy elintézte két-három soros hírben.)

A tévében láttam, akár jelképes is lehet a filmszalagra rögzített "történelem": ülnek az emberek a teremben, melyben az ötvenhatos vezetők perét tárgyalják újra (köztük Nagy Imre lánya is), s egyszer csak kézből kézbe vándorol egy összehajtogatott papír, mely Kádár halálának hírét hozta a hallgatóságnak; néhány óra hiányzott ahhoz, hogy "Az öreg" megélje az ítélet törvénytelenségének kimondását. Ítélet Kádár fölött sincs, egy biztos: az a korszak lezárult.

Bush látogatásáról sok mindent rebesgetnek az értékelésekben, némelyek úgy vélik, nagyon eredményes volt, mások szerint nem nyílt ki eléggé a pénztárca. Én két "élményemet" osztanám meg veled. Az egyik az, hogy a Fidesz képviselői angol nyelvű transzparenst tartottak az amerikai elnök orra elé: Ne adj pénzt a kommunistáknak! Ugyanezen szervezet szónoka a Nagy Imre temetésén is mondott néhány "meredeket"...

A látogatás másik érdekességének tartják az elnök érkezésének körülményeit, pontosabban azt, hogy Bush teátrális mozdulattal összetépte az előre megírt beszédet, és a kiadós esőre való tekintettel mondott néhány keresetlen szót. A vendéglátó nem tudott hajlékony lenni, s miközben Bush feje keményen ázott, Straub F. Bruno nyugodtan, komótosan olvasta a napsütésre szerkesztett beszédét. Egy láda sörbe lefogadnám, akkor is végigolvassa, ha a villám belecsap az esernyőjébe. Ismét felsejlett a provincia...

1989. július 16.