GÉZA ÉS A FELTÁMADÁS

Az idei könyvhéten az új idők új szelei sodorhattak ide olyan írókat is, akik mindeddig ki voltak tiltva a megyéből. A rendezvénysorozat záróakkordjaként Szőcs Gézával beszélgethettek azok, akiknek még van idejük és energiájuk az irodalomra, s ezen belül a költészetre, akiknek egyáltalán mond valamit ez a név, és akik tudják, hogy nem mindennapi sorsot élt meg már eddig sem a nem szokványos líra szerzője. Géza, ugye, sorstársunk volt, odahaza verseskötetei jelentek meg, újságot írt, szerkesztett - ez még rendben lett volna. De politizált is, sőt másként politizált, mint ahogy azt az "udvari etikett" elbírta, különvéleményét ki is fejtette. A kisebbség s a többség (!) érdekében tett megnyilatkozásai miatt előbb letartóztatták, meghurcolták, majd - mint tudod - kiutasították az országból 1986-ban. Nem Magyarországon keresett menedéket, Svájcban kötött ki...

Néhány nappal Géza szolnoki jelenése előtt volt a Csoóri-est, oda is elmentem, bár nem gondoltam, hogy volt hazám s "hőn szeretett fia" neve mily gyakorisággal hangzik majd el. Persze, volt tudomásom arról, hogy a költő még akkor tette szóvá rendszeresen, itt is, külföldön is a kisebbségben élő magyarság súlyosbodó helyzetét, amikor a téma még tabunak számított Magyarországon is. No de mostanában annyi "saját" gond, bizonytalanság és ingerültség tölti el a hazaiakat, hogy azt hittem, ez "az ügy" semmiképp sem kerülhet előtérbe. Oda került, és az író beszámolt a romániai helyzetről meg arról, mit tett, illetve nem tett meg a Kádár-vezetés a határokon kívül rekedt magyarságért. Érdekelt volna, hogy mit tett, illetve nem tett meg ugyanezért a magyarországi értelmiség, közülük elsősorban az írók, de úgy véltem, illetlenség pontosan Csoóri Sándortól kérdezni ezt, mert ha a felvetés bárki szemében amolyan számonkérő ostornak tűnik, akkor azon csattanna, akin éppenséggel nem kellene...

A Szőcs Gézával esedékes találkozóra már lelkileg felvértezve indultam, számítottam arra, hogy csevegéseinkkel főleg otthoni vizeken evezünk majd. Nyilván vigyorogsz most rajtam, komám, hogy naná, így könnyű tippelni, ha személyesen ismerem a fickót. Csakhogy változnak az emberek, Árpádom, az összekuszálódó világban. A körülmények itt olyanok, amilyenek, görcsökbe bogozódtak a gondolatok, szanaszét ágazó az érdeklődés, szűnőben az "erdélyi hasfájás"... Ezért is örvendetes, hogy Gézára valóban lehet tippelni, akárcsak a vele randevúzni óhajtók többségére.

Kezdettől családias hangulatban üldögéltünk, és nem csupán amiatt, hogy barátunk bájos felesége és aranyos kislánya társaságában érkezett. (Ismerős a nincs-kire-hagyni-a-gyereket jelenség, akár a feleség jobb-ha-veled-megyek magatartása, melyet nem holmi féltékenységi komplexus, hanem a féltés otthon belénk ivódott tudata táplál, mely szerint "sosem lehet tudni, mi történik"...) Meghitt közelségbe került hamarosan Géza azáltal is, hogy eltekintett az itt szokásos bevezető előadástól, "a disszertációtól", és rövid bemutatkozás után beszélgetésre invitálta a jelenlévőket. Egyikükből máris kibuggyant a kézenfekvő kérdés: mivel ezek a versek Magyarországon csengnek visszhangzottan a fülekben-agyakban (szerintem Erdélyben zúgnának-búgnának igazán, de ott nyilván nem lehet), miért nem itt telepedett le a költő? Géza két indokot hozott fel: egyrészt magyarországi barátai különböző politikai csoportokhoz tartoztak, ha ő itt marad, valamelyik mellett el kellett volna köteleznie magát, s így elkerülhetetlenül veszít barátokat, ezt nem kívánta; másrészt úgy ítélte meg akkor, hogy Nyugatról jobban képviselheti az erdélyi magyarságot, szabadabban és többet tehet sorsuk jobbra fordulásáért. Az első magyarázathoz annyit fűznék hozzá, hogy Géza közel két éve mondta egy pesti találkozásunkkor: ízléstelennek tartottam volna, hogy romániai ellenzékiből magyarországi ellenzéki legyek, egyáltalán ellenzéki abban az országban, amelyik befogadott. A második érv sem kifogás csupán, a Nyugat-Európában már ismert költő (Herder-ösztöndíjas volt azelőtt Bécsben) a kontinensnek ezen a részén és az Amerikai Egyesült Államokban sokak figyelmét hívta fel végzetesen alakuló sorsunkra, tudok például arról, hogy úgynevezett szenátusi meghallgatáson tájékoztatta első kézből az amerikai honatyákat napjaink román politikájáról meg a kisebbség helyzetéről a nemrég még oly sokat dicsért országban.

Kérdezte valaki a találkozón, hogy meddig marad Géza Magyarországon, mire azt a választ kapta, hogy valószínűleg egy évig, mivel egyesztendős szerződése van a Szabad Európa Rádióval, megszervezendő annak budapesti irodáját. Lehet, mások másképp vélekednek, én ebben a nyitottság bizonyítékát, a kétfelé szakadt Európa közeledésének egyik lehetőségét, a "közös ház" építésének egyik tégláját látom. És az események felgyorsulásának jelét: tegnapelőtt még átkozták itt a SZER-t, tegnap egy vezető magyar politikus nyilatkozott nekik, maholnap irodát nyitnak a magyar fővárosban. Géza körülbelül így ecsetelte vállalkozókészségét: ha már lehet, inkább ő tudósítson innen, mintsem egy olyan öregúr, aki évtizedek óta elszakadt a térség közvetlen érzékelésétől (természetes, csak nyugati magyar jöhet számításba a feladat végrehajtásában). Hát szerintem is inkább Géza "ugasson" innen, mint más.

Aztán mackós nyugalommal és kedéllyel fejtette ki, miért tarthatatlan sokáig ez az áldatlan helyzet odaát, hogy miért nem tűrheti a világ ezt a szégyenfoltot, hogy miért közös érdeke a nagyhatalmaknak a szabad, független, békés és fejlett Közép-Európa... Kérdem tőle, eszerint fenntartod ma is hajdan otthon írt versednek azon sorát, hogy "így is, úgy is elkotródnak az országrontók", mármint Erdélyből... Derűlátásának bizonyságául felolvasta egyik versét (Ez már a feltámadás), melynek néhány sorát figyelmedbe is ajánlom:

a magyarokat kiirtották
a nagyhatalmak és kishatalmak,
az októberi forradalmak,
az antant és az antanténusz,
a dombocskáját árusító
magyar kurv-
vagy mondjuk: Vénusz,
elvitt minket a háború,
az árulás, a drágulás,
a dögvész
s a születés-
szabályozás,
a folytonos hadviselés
önmagunk ellen
s a zuhanás át
a történelmen,
szebben mondva: szabadesés;
vagy még szebben: mélyrepülés.
(...)
Hát mérlegeld és járd körül
az új esélyeket.
A minap jól kivesztünk
s köztudott
kihalni összesen csak egyszer
vagy legfönnebb
csak még egyszer lehet;
- itt jő a gyertya,
ágyadhoz elvezet -
nem lehet kétszer is megúszni
a nemzeti szívszélhűdést
s hasonló betegségeket -
(...)
ne habozz sokat. Várja
hogy szót kérjél és szavazzál benne
a történelmi időn át létező
összmagyar országgyűlés figyelme."

Azt is mondta Géza, hogy azért vannak otthon a kisebbségért bátran kiálló emberek, akiket valóban érnek retorziók, csak éppen nem tud róluk a világ, mert sem ők maguknak, sem más nekik nem csinált reklámot. Ott van például Cs. Gyímesi Éva Kolozsváron, akit Doina Cornea asszonyhoz hasonlóan bántalmaznak, és ő is jóformán házi őrizetben van csupán azért, mert diákjaival együtt tiltakozott a magyar nyelv és irodalom szakot végzett hallgatók Kárpátokon túli kihelyezése és végzettségüktől idegen foglalkoztatása ellen. Miközben Erdély még meglévő magyar iskoláiban egyre több magyarul nem tudó tanár tanít...

Az otthonról elmenekülőkkel és a helyükbe betelepülőkkel kapcsolatban egy olyan ötlettel rukkolt elő Gézánk, hogy elképzelhető egy második honfoglalás, először, ugye, voltak ott a dákok, most meg a románok... Ezt csak akkor értem, ha tréfának szánta. Az "elsővel" túl nagy gond nem lehetett, én ugyanis azon történészek véleményét osztom, akik szerint a Kárpát-medencében akkortájt semmiféle ősromán dák nem leledzett. A "másodikat" pedig az utópiák kategóriájába sorolnám, a jelenlegi status quo hajszálnyi kibillenése vagy annak már csak a gondolata a politika szeizmográfján nagy amplitúdójú kilengésekként jelezné a katasztrófát. Különben is, ha dákok nem voltak, hát románok most vannak odaát, s egyelőre az ő masszív honfoglalásuk folyik, jól körülbástyázott erődítmények épülnek és a szögesdrót-kerítés a határon...

A mi éppen esedékes honfoglalásunk ellenkező előjelű. Hogy csupán pont a Géza példáinál maradjak: Párizsban találkozott az áttelepülni kényszerülő Molnár Gusztáv barátommal, aki szerintem a romániai magyar filozófus-írók legjelesebbike, és aki most külhonban alapítana újságot; Bécsben futott össze Géza Rajhona Ádámmal, a Magyarországra régebben áttelepült volt honfitársunkkal, az itt is befutottnak számító színművésszel, akinek új hazájában sok mindennel tele lett a zacskója, mint mondta, s most Ausztráliába készül farmernek; annak a volt otthoni újságíró kollégának nem írom le a nevét, akivel szintén valahol Nyugat-Európában tárgyalt Géza, te tudod, komám, kiről van szó, nos, miután az illető odahaza cikkek tucatjaival ünnepelte "a családot" és politikáját, most egészen másfajta szolgálatait ajánlgatja. Kérdezte Géza, mennyire megbízható a fickó. Mondtam neki, hogy mennyire...

Különben Gézánk - legalábbis a találkozó napján - lelkesedett mindazért, ami itt történik. Úgy vélte, példátlan a történelemben az a fordulat, ami most Magyarországon végbemegy, hogy egy hatalom önszántából kész arra, hogy feladja monopolhelyzetét stb. Esélyt, komoly esélyt is lát a sikerre, mivel igen kedvezőnek, elszalaszthatatlannak tartja a világpolitikai helyzetet, roppant kedvezőnek a körülményeket. Ő a nagyvilágban járva, sokat olvasva, számos emberrel beszélgetve, a tisztábban látás távlatából úgy ítélte meg, hogy most mindenkinek, főleg a két nagyhatalomnak egyformán érdeke a független, fegyvermentes Közép-Európa kialakulása. S ez ugyebár pontosan egybeesik a magyar érdekekkel. Értem én Gézát, hinnék is neki, de lám, lám, nem ily egyszerű a dolog, itt benn sem tisztázódtak mindenkiben a szándékok, csaknem valamennyi pártban személyes ambíciók érvényesítése emészti fel a nemesebb célok érdekébe fektethető energiákat, hogy a kedvező világpolitikai helyzet alakulásáról ne is beszéljek. De beszélek: íme, milyen szépen egybeesnek a magyar szándékok a "testvéri országok" elképzeléseivel! Milyen szépen egyetértenek abban, hogy elítéljenek egy lényegében békés, tiszteletteljes megemlékezést ötvenhat mártírjairól. Sejtem én, hogy hatalmi pozíciókat féltenek tulajdonképpen, s ezért próbálnak az internacionalizmus álarcában "aggódni", de balsejtelmeket is ébreszt ez az összehangolt disszonancia. És akik úgymond pozitívan értékelik június 16-át, azok máskor is megmaradtak a véleménynyilvánítás semmire sem kötelező távolságában.

Persze, ismét nálatok a leghangosabb az ellenszenv, már alig várták, hogy ismét elterelhessék valamivel az emberek figyelmét arról, hogy korog a gyomruk. Nem szeretnék nagyokos lenni, merem remélni, hogy azok a bölcsek, akiknek éppen az a dolguk, hogy meghatározzák a hivatalos politika lépéseit. Azért én nem bántam volna, ha a kormány ezúttal nem óvatoskodik, ha mérsékelten ugyan, de határozottan visszautasítja a hazugságokat. Románellenesnek semmiképp sem nevezhető a temetés. Mikor itt annak idején megjelent a háromkötetes Erdély története, odaát hónapokig visítoztak, hogy ez durva beavatkozás Románia belügyeibe. Hát ez a sajtókampány micsoda? Nem otromba beavatkozás mások dolgaiba? Nagy Imre és társai elhantolása magyar belügy. Bár ennyit hivatalosan is ki kellene jelenteni, szerintem...

Vagyis így állok én most Géza kedvező körülményeivel. Már Kína is beállt a szavalókórusba, ez a közelmúlt pekingi eseményei miatt nem lepett meg. Csak annyiban, hogy még ezzel a kis országgal is tudnak most foglalkozni, saját gondjaik közepette.

Jön Bush, mondta nekem itt valaki megnyugtatásként. Csak más ne jöjjön, szaladt ki a számon, és már meg is bántam, hogy szóltam. Talán svájci (vagy magyar) állampolgárként én is lezserebb volnék...

1989. június 25.