ZAVART GYÁSZ

Komám, csókoltatom anyósomat, jól kilőtt velem...

Tudod, már hetek óta egyre izgatottabban vártam a napot, a TEMETÉS napját, lelki készülődésemet előbb az zavarta meg alaposan, hogy a legénykém tüdőgyulladást szedett össze, s hogy ne kelljen befeküdnie a kórházba, naponta háromszor vittem injekciózni. Csütörtökön is ingáztam a Trabcsival, s aznap volt egy negyedik utam is: régi osztálytársam (nemrég települt át hivatalosan Budapestre) utazott haza, kiszaladtam a vasútállomásra, hogy némi elemózsiát küldjek tőle otthon maradt két gyermekemnek. A vonat majdnem egy órát késett, végül sikerült sínre tenni a kaját, s azzal az elképzeléssel kocsikáztam hazafelé, hogy iszom egy fröccsöt, majd rögtön ágyba bújok, hogy másnap reggel...

Hazaérek, a kulcs nem megy a zárba, s valami férfihang hallatszik a lakásomból, a kománéd nem szokott ilyet csinálni... Aztán nyílik az ajtó, az ebédlőben egy hatvan és hetven közti pacákot látok, no ez nagy kárt nem tehetett az asszonyban. De mégis, ki ez, s mit akar ilyen későn? Súgja az asszony még az előszobában, hogy otthonról jött, anyósom küldött tőle csomagot az egyszál unokájának.

(Én küldöm az ételt oda, onnan meg jön - s milyen jól jön - a gyerekruha, lábbeli.) Ja, hát akkor szívesen látott vendég az idegen. Kezet fogunk, mondja a nevét, hogy Csatlós, és utána rögtön románul kérdi, beszélek-e románul. Mondom, hogy többek között román nyelv- és irodalomtanári képesítésem is van, de hát nyugodjon már meg, itt beszélhetünk magyarul is. Ő tulajdonképpen román, feleli, magyarul keveset tud, a nevét román fonetika szerint Ciotlos-nak írja, s a keresztneve Olimpiu. (Szóval, Árpádom, ez az a fajta, amelyik könnyedén forgathatja a köpönyeget, erdélyi lévén "magyar világban" Csatlós, "román világban" Ciotlos; a keresztnevével elképzelni nem tudom, mit csinál, talán Olimpityunak szólíttatja magát, ha muszáj.) Sebaj, mondom én, legalább gyakorolom egy kicsit volt hazám hivatalos nyelvét.

Előbb a magával hozott (már megbontott) pezsgőjét ittuk meg, aztán az én vörösboromat; említette, hogy az NSZK-ba tart, vagy két hónapot szándékszik ott tölteni (ez már bizonyos gyanúkat ébresztett bennem, hisz csak nagyon ritka esetekben, kiváltságos személyeknek adatik meg odaát a külföldi utazás engedélyezésének kegye), s mivel itt átutazóban van, érdeklődne, mi igaz abból, amit ő nyugati rádióadásokból hallott Magyarországgal kapcsolatban. Mivel néha én is hallgatom a Szabad Európa Rádió román műsorát, kapásból vághattam rá, hogy minden, s rövid előadást tartottam a nyíltságról, a reformokról, az átalakulások radikális voltáról, gyorsaságáról meg a kimenetel bizonytalanságáról.

Ezután vendégem még csöppet sem lankadva (éjjel két óra múltán), ágyfoglaló helyett székfoglalót tartott az otthoni helyzetről, unos-untalan emlegetett dolgokról, már kókadoztam, amikor hirtelen, mintha fejbe vágták volna, felébresztett egy megjegyzés. Vagy csak álmodtam? Nem, mert megismétli: Romániában csak az volt a baj, hogy a magyaroknak adtak színházat meg saját műsort a tévében, mert ha nem adtak volna, akkor most nem lázadozna a magyar, hogy elvették... Tessék?! Hogyhogy adtak? Na álljunk csak meg, uram, mondom, ennek pont a fordítottja történt, a magyaroknak odaát évtizedek óta nem adnak, csak vesznek tőlük, kezdték az iskolákkal, az egyetemekkel, a Magyar Autonóm Tartománnyal... Hogy azt sem kellett volna adni - így az öreg. Majdnem lenyeltem a poharam. Vendégszeretet ide, anyósom küldeménye oda, kiégett a biztosítékom. Mégis, milyen tartománynak kellett volna nevezni a Székelyföldet - kérdeztem már leplezetlen dühvel -, azt a tartományt, ahol csaknem száz százalékban magyar ajkúak éltek?! S élnek...

Mint oly sokszor, ismét kománéd volt a villámhárító. Mikor látta, hogy elborítják agyamat a váratlan viharfelhők, egy mozdulattal megágyazott az öregnek, engem meg kituszkolt a szobából.

Mélyenszántó történelmi vitára vagy egyszerű sértegetésre így nem kerülhetett sor, csak balsejtelmeimmel bújhattam ágyba. Közel két éve vagyok itt, és csak néhány hónapja nem merült fel bennem ilyenszerű kérdés, mint amilyeneket kománédnak tettem fel, amikor kettesben maradtunk: kit küldött ide anyád? Egyáltalán anyád küldte? Nem valami beépített ember, provokátor?... Nyugtatgatott a nejem, hogy ne lássak rémeket, biztos az ital ártott meg nekem, Olimpiu bácsi a család régi ismerőse, még ő is emlékszik rá gyerekkorából... Attól még lehet "megbízatása", vélekedtem, s a párom hallgatása jelezte, hogy ő sincs meggyőződve az ellenkezőjéről. Magamban morfondíroztam tovább: lámlám, itt az újabb bizonyítéka annak, hogy beleverték ebbe a népbe a "nemzeti öntudatot", a történelmi hazugságot, a felsőbbrendűségi érzést, a gátlástalanságot, a pimaszságot...! Hogy nem akarja észrevenni a Nyugat, mennyi jót cselekedett Ceausescu - sajnálkozott nekem a kedves vendég. Nekem, akiről sejtheti, hogy nem éppen a jó cselekedetei miatt kényszerültem szülőföldem elhagyására. És ha nem sejtette, hát még az elején megtudhatta tőlem, hisz nem rejtettem véka alá azt sem, hogyan menekültünk onnan, sem azt, hogy miért. S még van képe itt nekem azt mondani, kár, hogy adtak...

Reggelre visszatért a józan eszem (vagy ismét elment? - ki tudja?), derűsen és továbbra is románul üdvözöltem anyósom küldöncét: na, hogy aludt? Azt mondja, nagyszerűen. A fene a jó dolgodat, gondoltam, én alig szunyókáltam valamit, annyira felidegesítettél. Na mindegy. Reméltem, megreggelizik, és megy a francba, nemsokára kezdődik a közvetítés a Hősök teréről s A HŐSÖKRŐL. Megnézné ő is itt nálam, közölte vidáman, úgysem tud jól magyarul, én legalább fordítom... Akkor még azt hittem, könnyebben elviselem az asszisztenciát, különben is gondolnom kellett anyósomékra, még majd bántalom éri őket, ha simán kiebrudalom a "testvért", aki meggyőződésem szerint most épp nem a feleségem szüleinek a csatlósa. Itallal kínáltam, azzal hárította el, hogy ma még vezetnie kell a kocsiját, mert tovább utazna (na, hála Istennek!), csak előbb megnézi ezt az izét... Ő biztosan úgy vélte, egy-két óra alatt lezavarják a ceremóniát. Intimebb, meghittebb körülményeket kívántam magamnak az e napi tévénézéshez, de ha már így adódott, ám legyen így, nem hagyom magam zavarni vagy felhergelni, igyekeztem átadni lelkem a gyász és emlékezés hangulatának.

Ötvenhatban én tízesztendős voltam, Marosvásárhelyen hallgattuk azóta megboldogult apámmal a recsegő rádiót, s az eseményekből annyit értettem, amennyit gyerekfejjel lehetett, s amennyit apám arcáról le tudtam olvasni. Mert nem mondta el gondolatait, nem fordította le az én nyelvemre a történések lényegét, még kifecsegem valahol - gondolhatta -; csak egyetlen egyszer "szólta el magát", amikor a rádióból azt hallottuk, "csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van", apám szeme elhomályosult, és nagyon szomorúan, halkan megjegyezte: na, itt most megint elfolyik sok magyar vére...

Aztán ifjúkoromban többször jártam Magyarországon, sokat meséltek az emberek s a házakon a lövedékek nyomai; megtudtam egyet s mást a forradalomról a nyugati rádióadók műsoraiból s mostanában még többet könyvekből, folyóiratokból, filmekből..., az interjúkból, a visszaemlékezésekből, a dokumentumokból. Nem vállalkozom arra, hogy értékeljem vagy felsoroljam a történteket, mert egyszerűen lehetetlen. Valamit azonban kiemelnék számodra: legalábbis az újkori történelemben példátlan, hogy egy hivatalos tárgyaláson lévő küldöttséget (a Maléter által vezetettet) letartóztassanak, foglyul ejtsenek; akárcsak az ígéretszegéseknek az a sorozata, ami a tankok bevonulásával kezdődött, majd Nagy Imre és társai kivégzésével tetőzött.

Most, harmincegy évvel és néhány órával a miniszterelnök felakasztása (!) után kerülhet sor a mártírok temetésére, mert eddig csak úgy voltak elkaparva, mint a kutya (Méray Tibor minősítése). Nem kellett volna kikaparni, s akkor most nem kellene temetni - gondolhatja a tévét mellettem ülve néző vendégem a maga logikája szerint, de szerencséjére hallgat. Nézem a ravatalok előtt elvonuló tömeget, a végtisztességüket kinyilvánítók áradatát, az arcokat, a meghatódott, a büszke, a szomorú, az elszánt és a könnyes arcokat; nézem a koporsók előtt virágot elhelyező kezeket, a tétován, a határozottan, a remegve előre nyújtott kezeket. Mégiscsak nacionalista ez a nép, motyogja mellettem az öreg, de nem akarom meghallani, nem és nem, nem hagyom magam kibillenteni azzal, hogy mentőt hívjak a vendégnek. Szűrös Mátyás, majd Németh Miklós és Pozsgay Imre koszorúznak, én sem tudom fogni a szám: látja, tata, ezek nem olyan vezetők, amilyenekhez maga van szokva... Már a Székelyföld nevében felvonulókat sem értette alkalmi nézőtársam, azon viszont végképp megzavarodik, hogy a nemzeti színű lobogók és a magyar hősök előtt fejet hajt a Romania Libera csoport és az Emberi Jogok Román Ligájának nevében Mihnea Berindei és az otthon gyötrődő, megkínzott Cornea asszony emigrációban élő lánya. Nem érti, hogy román ember magyarok előtt tiszteleg. Nem érti, hogy az "átkos" piros-fehér-zöldhöz békésen, barátságosan közeledik valaki a fajtájából. Bizony, ez itt kölcsönös - magyarázom neki -, látnia kellett volna a közel egy évvel ezelőtti tüntetést a Hősök terén, amikor épp a román vezetés politikája ellen tiltakoztunk vagy százezren, és amikor a Romania Libera csoport a piros-sárga-kék zászlót tartva vonult a tér közepe felé, a tömeg megtapsolta őket, és utat nyitott nekik. Láttam az arcán, ezt sem hiszi.

Nem hülye a feleségem. Azzal az indokkal, hogy én megittam egy üveg sört, arra kapacitálta az öreget, hogy vigye be őket a gyerekkel az éppen esedékes injekciózásra. Alig mentek ki az ajtón, jön is vissza a nejem, hogy ő megy busszal, mert a vendég kocsijának egyik kereke durrdefektes, most azzal bajlódik. Van Isten, mert valami elektromos hiba is történt, vagy hat órán keresztül élhettem zavartalanul a magyar történelem talán soha meg nem ismétlődő napját. Kicsordult a könnyem, komám, jóformán nem is tudom, miért. Igazságunk kimondásáért vagy kimondhatatlanságáért? Évezredes bánatainkért vagy fennmaradásunk csodájáért? A rajtunk sorozatosan keresztülgázoló harckocsikért vagy a pesti barikádok srácaiért? Ötvenhat ősz hajú forradalmárainak máig tartó tüze miatt vagy a mai fiatalok magukat félrevezetni nem hagyó kiállása miatt? A mártírokért vagy a hóhéraikért? Vagy örömömben egyszerűen csak azért, hogy az öreget odalenn eszi a fene?...

Nem eszi, mondta az asszonykám hazaérkezvén, mert két nem gyászoló szomszéd fiatalember segít neki, illetve javítja helyette a hibákat. És hogyan értekezik velük a tata? - kérdem. Magyarul - mondja a drágám -, úgy beszéli a nyelvünket, mintha tényleg Csatlós lenne... Politizálhattak is munka közben, mert mikor feljött, ismét megállapítja (nyilván románul) az öreg: mégis nacionalista ez a nép. Ugyan miért? Mert ez a vezetés - szól az érv - a nép jólétét és felemelkedését akarja. Mondom erre: ezek szerint pont Románia s néhány hozzá hasonló ország vezetése nem nacionalista, hiszen minden valamirevaló ország normális vezetése ugyanezt óhajtja, népe jólétét, felemelkedését... Kománéd megint elcsempészte mellőlem a nem nacionalista vendéget, ezúttal enni hívta. Miután jóllakott, szándékai iránt érdeklődtem, az esti dokumentumfilmet pláne nélküle néztem volna, de ő azzal ült le, hogy délután indult volna, de most már késő. Egyáltalán nem késő, szögeztem le egyértelműen, következő úticéljához simán elér másfél óra alatt. E "szívélyes marasztalást" nem lehetett félreérteni. Elbúcsúztunk. Nem volt fájdalmas az elválás.

Persze, tudom én, komám, hogy nem szegény anyósom a hibás, hanem az a közeg, amelyik az ilyen embert kitermeli. És korántsem kivétel az öreg, a többség ilyen, és egyre többen gondolkodnak így rólunk odaát. Hallom, számtalan "munkásgyűlésen" tiltakoznak a mi NAGY NAPUNK úgymond románellenessége, szocializmusellenessége, nacionalizmusa és revizionizmusa miatt, és támogatják a román kormány elítélő nyilatkozatát amiatt, hogy "néhány magyar állampolgárt" így temettek el újra. Ez nyilván hazugság, és csupán azért újdonság, mert úgy látszik, most már ilyen, a hajától fogva előráncigált apropó is elég a magyarellenes tömeghisztéria keltéséhez. Kíváncsi lennék a mesterkélt felbőszülés részleteire...

1989. június 18.