A MŰ ELVÉGEZTETETT?

Árpi koma, nemrég nyugatnémet vendégeim voltak, a Müller család. Te nem ismered őket, közel tíz éve települtek át Romániából az NSZK-ba. Gondoltak egyet: leugranak néhány napra hozzám, szétnéznek a városban is. Jövetelük hírülvétele után gyorsleltárt készítettem: mit is mutathatnék nekik Szolnokon? Közvetlen környezetem, a Széchenyi-lakótelep - mint már beszámoltam róla - látványnak látvány ugyan, de nem turisztikai értelemben, azaz nem szívesen vágnék fel vele. Bizonyára akadna itt nálam sokkal jobb idegenvezető, az én listámra alig-alig tudtam összeszedni mutogatnivalót: Tiszaliget, a Tisza-part, egy-két épület, slussz. Feltételezésem szerint az üzleteket nem vehettem számításba, mert nem tartottam valószínűnek, hogy Müllerék olyan megfontolásból jönnek ide, mint a magyarok mentek Ausztriába április elején, a módosított vámszabályok életbe lépése előtt. (Később közkívánatra mégis beiktattuk a kényszerűségből sűrű üzletlátogatást, mert vendégeink élénk érdeklődést tanúsítottak a magyar téliszalámi iránt, amit viszont itt-tartózkodásuk ideje alatt éppen sehol sem lehetett kapni.) Jártam már több vidéki városban, mindegyikben volt valami érdekesség, jellegzetes hangulat, megkapó dolog, csak pont ez "az enyém" tűnik laposnak és koszosnak; eme "jellegzetessége" az otthoni állapotokra emlékeztet, tehát az a jó benne, hogy enyhíti kománéd honvágyát (az enyém létezését mindmáig nem tisztáztam...).

Megérkeztek a vendégek, s az egyik délelőtti városnézésre csak a nejem kísérhette el őket, mert már egy hete beígérkeztek a telefonszerelők. (Most bővítik itt a telefonhálózatot, muszáj volt kötvényt vásárolnom kölcsönből, mert telefon nélkül ebben a magányomban teljesen el vagyok zárva a világtól.) Pontosan nem tudták megmondani, hányra jönnek, csak annyit, hogy azon a bizonyos napon délelőtt legyek otthon. Délután mentünk volna a Tiszaligetbe, de a "műsorszám" nem akart összejönni, mert nyilván hiába vártam a fiúkat egész délelőtt meg kora délután... Beszaladtam a főnökükhöz, hogy megérdeklődjem, érdemes-e még aznap várnom, vagy nyugodtan elmehetek otthonról akár egy hétre is? Kettőkor nálam lesznek, mondta, s már csak azt kellett tisztáznom, hogy éjjel kettőre vagy másnap délután kettőre gondol-e, ugyanis három óra múlt, és mint kiderült, nemcsak az én órámon. Akkor rohanjak haza, így a válasz, mert holtbiztos, a lakásomon várnak. Nem vártak. Én még reménykedtem, s jobb híján értekezést tartottam a vendégeknek arról, amiről már neked is tettem említést: az adott szó itteni értékéről. Erre azt mondják Müllerék, hogy új hazájukban nekik is volt ezzel kapcsolatos meglepődésük, igaz, ellenkező előjellel. Mint mesélték, német (egész pontosan: szász) létük dacára eleinte őket is idegeneknek, jövevényeknek nézték sokan, akárcsak minket itt (a bölcsődében néhány szülő még most is úgy emlegeti a keresztfiadat, hogy "a románok gyermeke"); egy év múltán már visszaköszönt nekik a szomszéd, újabb esztendő elteltével már néhány perces beszélgetésre is leálltak velük, ezen felbátorodva még egy év lepörgése után megkockáztatták, hogy meghívják a szomszédokat egy kávéra. Azok elfogadták, rendben, hányra jöjjenek? Jó otthoni (erdélyi) szokás szerint fél órával hamarabbra invitálták a vendégeket, mint amikorra tulajdonképpen várták: "úgy fél négy körül"... Müllerék még kényelmesen, pizsamásan-pongyolásan heverésztek az ágyon, amikor szól a csengő, nézik az órát, fél négy; nem "fél négy körül" volt, hanem pontosan fél négy. Kapkodás, rohanás, "elnézést kérünk, rögtön nyitjuk az ajtót"... Azt mondja most nekem Müller, a német: azóta megtanultuk, hogy ott a németeknél ilyen nincs, hogy "körülbelül"; ha ötre hívtál valakit, előtte megteríthetsz, szépen felöltözhetsz, mert az fix, hogy amikor a rádióban a pontos időt jelzi a sípszó, az illető nyomja a csengődet...

Pontosan fél öt előtt öt perccel érkeztek a szerelők, és közölték, hogy a munkaidejük fél ötig tart, hálásnak kellett lennem, hogy munkaidőn túli erőfeszítéssel, rohammunkával tették, amit tettek, pedig dolgozhattak volna úgy is, mint csillag megy az égen, ha idejében jönnek. Nemzetközi asszisztencia előtt ténykedtek úgy, ahogy - a költő szerint - nem érdemes. Vendégeim nem minősítették a produkciót, láthatták, amúgy is ideges vagyok, én is úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy ott is leverték a falat, ahol egyáltalán nem lett volna muszáj. A munkahely tisztán hagyása itt nem tartozik a munkafeladatok közé, állapíthatta meg Müller úr, amikor (tiltakozásunk ellenére) ráuszította feleségét a seprűre, hogy segítsen kománédnak a takarításban, míg mi ketten a bútorokat huzigáltuk a helyükre. Jött Müllerné Münchenből Szolnokra sepregetni...

Kikapcsolódás végett, meg hogy kellemes témákról is csevegjünk, német barátom szóba hozta a romániai helyzetet s ennek kapcsán azt, hogy a nyugatnémet sajtó, rádió és televízió az utóbbi időben egyre többet foglalkozik a kérdéssel, egyre gyakrabban és egyre többen ítélik el azt a politikát, amelyet otthon veszettül istenít az állampolgár. Mintha mi sem történt volna, mintha nem létezne a nemzetközi tiltakozás, mintha nem erősödne az elszigetelődésük, odahaza továbbra is mindenki azért lelkesedik, hogy a nagy vezető fantasztikus utasításainak szellemében töretlenül elkövetnek mindent annak érdekében, hogy...

Tamás Gáspár Miklós (ő is vagy tíz éve települt át Kolozsvárról Budapestre) nemrég tömören mondta el a tévében nagyjából ugyanazt, amit régóta ugatok itt magánbeszélgetéseim során, s mely véleménnyel mindeddig úgy látszott, egyedül vagyok: hogy "a mű" elvégeztetett. Gazsi valahogy úgy fogalmazott, hogy sajnos, el kell ismernünk, az ottani vezetés elérte a célját, sikerült a romániai magyar kultúrát egy tájszólás színvonalára degradálnia.

Mülleréket nem akartam ezzel untatni (különben is időközben valahogy sikerült berúgnunk), de neked csak kifejteném, miért vélem nagyjából befejezettnek az erdélyi magyarság beolvasztásának művét, melyből már csak az utolsó simítások hiányoznak.

Az elhallgatás miatt itt sokan nem tudják, hogy "az akció" nem a mai vezető találmánya (bár kétségkívül ő bizonyult a legaktívabbnak, a legbuzgóbbnak, a leggátlástalanabbnak), hogy ez folyik rendszeresen és módszeresen évtizedek óta. Itt még sokakban él jó adag illúzió otthoni dolgaink átalakulását illetően, és ritkán adnak nekem meg annak a néhány embernek igazat, akik azt állítják, sok minden visszafordíthatatlanul megtörtént.

Az egészről pontos adataim nincsenek, de aminek szenvedő alanya és tanúja voltam, ami közvetlen környezetemben, a Székelyföldön ment végbe három évtized alatt, azt nem vitathatják el tőlem. Annyit azért tudtunk harminc esztendővel ezelőtt is, hogy mi ott, a Kárpátok lábánál amolyan szigetként létezünk az akkor még Magyar Autonóm Tartománynak nevezett területen, hisz a háború után nem sokkal először és nagy igyekezettel a Magyarországhoz közel eső városokba kezdték el a Kárpátokon túliak masszív betelepítését (Temesvárra, Aradra, Nagyváradra, Szatmárra, Nagybányára), előbb ott kellett a magunkfajtának suttogva használnia az anyanyelvét stb., bizonyítva ezzel a vezetés saját magának és másoknak is (ha majd kell), hogy az a bizonyos területi-etnikai kontinuitás nem létezik az anyaország felé. Aztán haladtak befelé, egykettőre kiderítették Beszterce-Naszódról, a Szilágyságról, Kolozsvárról és környékéről, hogy "ősi román föld", ott szüntették meg a nemzetiségi kultúrát, számolták fel egyre-másra a nem román nyelvű oktatást minden fokon. Szorult a hurok más irányból is, hiszen Vajdahunyad, Déva, Szeben és Brassó is mások ősi földjének nyilváníttatott. Egyelőre maradtunk viszonylag sértetlenül mi ott, középen Nem sokáig.

Marosvásárhelyen az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején tizennégy általános iskola volt, mindegyikben kizárólag magyar nyelven folyt az oktatás (persze kötelező tantárgyként a román nyelv és irodalom). Volt a városban egy lánygimnázium és a Bolyai Farkas Líceum (volt Református Gimnázium), mindkettőben csak magyar osztályok voltak. Román oktatás a városban a Papiu Líceumban volt (óvodás, általános iskolai és gimnáziumi szinten). Három főiskolája volt a "székelyfővárosnak": az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet, a "Szentgyörgyi István" Színművészeti Főiskola és a Pedagógiai Intézet - mindháromban magyarul folyt az oktatás.

A nyolcvanas évek közepére kialakult helyzet: magyar iskola egyetlenegy sincs, van néhány magyar osztály itt-ott elvétve, melyekben a tantárgyak felét románul oktatják; az orvosi egyetemen nemhogy csak románul tanítanak, hanem megszabták, hogy a felvett diákoknak körülbelül a hét százaléka lehet magyar nemzetiségű; a "peda" megszűnt, a "színiakadémián" előbb létrehoztak egy párhuzamos román részleget is (röhejes: az országban román színészképzés csak Bukarestben és Marosvásárhelyen van, vagyis Vásárhely lenne az a második legnagyobb színházi és egyéb román kultúrával rendelkező város?), most inkább úgy mondhatnánk, hogy az intézetnek van egy magyar részlege is (egy évfolyamra két-három növendéket vesznek fel - minek?).

Ezek olyan evidenciák, komám, amiken nem vitatkozhatsz. Azon sem, hogy harminc éve alig hallottunk a városban román szót. Azóta megtörtént a megyésítés, ami nemcsak azt jelentette, hogy eltűnt a Magyar Autonóm Tartomány elnevezés (és lett Maros, Hargita és Kovászna megye), hanem megszűnt az addig látszólagos magyar autonómia is, a szervek, szervezetek, hivatalok és intézmények vezetőit a "testvérek" soraiból kiválasztottakkal cserélték fel.

A székely még eleinte örvendett az iparosításnak, az ipartelepítésnek, mert azt hitte, ezután nem kell távoli vidékekre vándorolnia, ha munkásként akar megélni. Igen ám, de az új csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi gyárakba Moldovából és Olténiából hoztak százszámra frissen képzett szakmunkásokat, egy-egy iskola egész évfolyamát, a székely meg általában továbbra is mehetett a Kárpátokon túlra munkát keresni, s ha nem ment, küldték "hivatalból".

A szakmai oktatás meg ugye, a nyolcvanas évek elejére úgy alakult - a sokat emlegetett jog- és esélyegyenlőség elvével szöges ellentétben -, hogy magyar nyelven jobbára csak olyan szakmákat lehetett elsajátítani, amelyekre (csekély túlzással) az értelmi fogyatékosokat is meg lehet tanítani: asztalos, kárpitos, varrónő s ilyenek. Az elektronika, elektrotechnika, gépgyártó, autószerelő stb. a kiválasztottaknak, a kiváltságosaknak, az "okosabb" fajnak volt és van fenntartva.

Aztán szintén "fajra való tekintet nélkül" lökdösték meg az autóbuszon az asszonyokat, verték meg az utcán a gyerekeket, ha nem a többség nyelvén csevegtek - 1980-ban abban a városban, amelyikben 1960-ban még mozijegyet is magyarul vásárolt az a néhány nem magyar.

1963-ban még csak leröhögtük a magyar anyanyelvű történelemtanárunkat, amikor Hunyadi János helyett Ion de la Hunedoara-t mondott, s ő sem vette túlságosan zokon, ha mi feleléskor csak azért is Dózsa Györgyként emlegettük a tankönyvben és tanárunk szájában Gheorghe Doja-nak átkeresztelt parasztvezért. Légy komoly, fiam, mondta erélyességet színlelve oktatónk, de mi még nem komolyodtunk meg, nem akartuk elhinni, hogy hőseinket, múltunkat házainkkal, földünkkel együtt ki fogják sajátítani, történelmünket meghamisítani. Egy év múlva viszont már nem vigyorogtunk azon, hogy az érettségi tablónkról le akarták tiltani a felirat magyar változatát, miszerint: Találkozunk 1974-ben. Az iskola román igazgatója fülénél fogva ráncigálta le egyik kollégánkat az épület elé, hogy megmutassa, a homlokzaton is csak románul szerepel a líceum neve. Elég baj, hogy csak románul van kiírva - jegyezte meg osztálytársam, akkor még legalább ennyire lehetett szájalni. Igaz, "minisztrájkunk" miatt csaknem valamennyiünknek megtiltották, hogy jelentkezhessünk érettségi vizsgára, de a tanfelügyelőség elkerülendő a nagyobb felhajtást, salamoni döntést hozott: a tablón rajta lehet a magyar felirat is, viszont a városnak a "felszabadulás" utáni történelmében először egy gimnázium végzőseinek tablója, a mi tablónk nem lesz közszemlére kitéve valamelyik kirakatba (csak mi kaptuk meg lefotózott, kicsinyített mását).

Körülbelül tíz év múlva emlegették Marosvásárhelyt úgy, mint ősi román földet, ahol mintha csak elvétve lenne néhány "odatelepített" magyar. Kábé újabb tíz esztendő elteltével lett Hargita megye is kizárólagosan ősi föld. Ha jól emlékszem, 1985-ben néztünk együtt egy tévéműsort, már meg sem döbbentünk, csak tudomásul vettük a "fejlődést". A Megéneklünk, Románia elnevezésű össznépi mulatozás (melynek célja: A Család dicsőítése és a nemzeti-nacionalista érzések csiholása) keretén belül sugározták ezt a műsort Hargita megyéről. Nemhogy magyar néptáncot vagy népdalt nem láthattunk-hallhattunk e táj lakóitól, de még székely ruhás kislányt vagy kisfiút sem, mintha ilyenek nem is léteznének; csíkszeredai kislányok balettszerelékben (mint hattyúk a Hattyúk tavában) lejtették idétlenül a természetüktől idegen táncot.

Bizony, öregem, a mű nagyjából elkészült, és szónokaitok közelebb állnak a valósághoz "az egységes nemzeti állam" létének hangoztatásakor, mint akkor, amikor valamelyik nemzetközi "számonkérésre" felelik (egyre ritkábban), hogy mit akarnak, hiszen a kisebbségnek vannak kulturális intézményei, színházai, sajtója, könyvkiadása, iskolái... Hát iskolái már nincsenek, anyanyelvi oktatás elvétve ugyan van, de az olyan, amilyen...

A többi? Tulajdonképpen az sincs. Ami egyáltalán nem létezik (és volt): a televízió és a rádió magyar és német nyelvű adásai. A tévé magyar és német nyelvű műsorát és a főleg nemzetiségi nyelveken sugárzó kolozsvári, marosvásárhelyi és temesvári rádiót mindenestül, a román műsoraival együtt (megéri ez a kis áldozat) energiatakarékossági okokra hivatkozva felszámolták, ügyelvén arra is, hogy a számunkra igen értékes, mondhatni pótolhatatlan kultúrtörténeti dokumentumok, a filmtekercsek és a hangszalagok soha többé ne kerüljenek elő.

Magyar nyelven bemutatott színielőadás ugyan még akad, de magyar színház valójában nincs. Vegyük megint a vásárhelyi példát, ezt ismerem jobban. Az ötvenes években még Állami Székely Színháznak hívták, és ténylegesen a magyarság színháza volt, nem is akármilyen: külföldön elismert társulat. Innen települt át Magyarországra a rossz idő szelét túlságosan hamar megérző Szabó Ernő például, a Magyar Rádió népszerű Szabó család sorozatának hajdani Szabó bácsija. Aztán a hatvanas évek elején Állami Színházzá "egyszerűsödött", miközben létrehozták a román tagozatot is. Ma Nemzeti Színház a neve (nyilvánvaló, melyik nemzeté), még van egy "magyar részlege", amelyik viszont már nem szól, nem szólhat a saját közönségéhez a rájuk kényszerített műsorpolitika miatt. Nem játszhatják például Sütő András drámáit, de a Bánk bánt sem, s általában semmit, ami magyar vonatkozású vagy esetleg "áthallásokat" sugallhat (így többek között jó néhány Shakespeare drámát sem), hanem jobbára román szerzőknek olyan remekeit, amelyek a román nép hősiességéről és a magyarok gazemberségéről szólnak. (Hasonló átvedlésen ment át, ugye, nemrég a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház, amely - mint ilyen - megszűnt a román részleg létrejöttével; folytatás következik...)

Csoda lenne, ha ilyen produkciók láttán a közönség lemondana a színházba járásról? Nyilván nem. De csoda az van, mert még így sem mond le, sokan csak azért is eljárnak az előadásokra, és csak azért is "másképp értelmezik" a mondanivalót.

Csoda lenne, ha a félig-meddig tudathasadásos színészek nem vállalják továbbra is a gyalázatot, és megfutamodnak? Nem az. Mennek is szanaszét a világba, nemcsak Magyarországra, máshova is, feladva hitet, hivatást, küldetést - mert ami ott a feladatuk, már nem is a bohóckodás, hanem a csalás, a félrevezetés, egy közönség félrenevelése. Ha jól számolom, komám, csak a vásárhelyi színháztól távozott tizenöt színész külföldre: Tanai Bella, Ferenczi Csongor, Bács Ferenc, Borbáth Otília - hogy csak az itt is ismertebbeket említsem. Jobbára "féltehetségek" maradtak, akiknek így tér nyílik a szereplésre, nem ritkán a dicstelen szereplésre. Kezdődött azzal, hogy egyik művésznőnk (nem írom le a nevét, nem mocskolom a papírt a férjéével sem, akinek "főfoglalkozása", hogy a magyarság nevében mond köszönetet a vezetőnek és dicsőíti őt, miközben átkozza a saját fajtáját), sejthető méretű előnyök megszerzése végett Eminescu verseiből összeállított előadóestet mutatott be román nyelven. Ez így önmagában testvéri, barátságos, békés stb. gesztusnak is minősülhetne, főképp, ha a kölcsönösség szellemében román színművész is fellépne Petőfi-versekkel, akár románul szavalna. Csakhogy... A barátkozás - főleg az utóbbi évtizedben - egyoldalú, a kultúrpolitika és sajnos, egyre több magánvélemény szerint az együtt- és egymás mellett élő népek kultúrájából átvételre csakis az a bizonyos dákoromán eredetű az érdemleges, különben is Petőfi nacionalista, akárcsak a nép, melyhez tartozik (itt több jelzőt mellőzök). Másrészt a művésznő, akinek semmi sem drága, a műsort összeállító buzgó férjecskéjével együtt - nyilván nem véletlenül - óriási szolgálatot tett az erdélyi magyar színjátszást felszámolni hivatottak nem is olyan könnyű munkájához: precedenst teremtettek, bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy így is lehet. Te, komám, kerülöd a színházat, így fel sem figyelhettél arra, hogy azóta egyre több magyar színész lép fel a román társulat előadásain, s nemsokára magától adódik a kérdés: minek egyáltalán magyar társulat? Hiszen íme, milyen jól beszélik a többségi nép nyelvét a kisebbség művészei, milyen kitűnően beilleszkedtek a másik "tagozat" munkájába, s a testvériség elmélyülése jegyében, a "közösen a közös cél felé" jelszava alatt, az energiamegtakarítás előtt újabb távlatokat nyitva, ha már úgyis egységes nemzeti az állam, kézenfekvő: megszüntetjük a magyar társulatokat. Hát nem?... Az intézkedés majd tökéletesen beleillik a képletbe: biztosítják a teljes jogegyenlőséget minden állampolgár részére, származásra való tekintet nélkül (ti, ugye, ott nem magyarok vagytok, hanem már a hivatalos megnevezés szerint "magyar származású románok") lehetővé teszik, hogy mindenki járhasson román előadásokra, megszűnik a kettősség, a kisebbség hátrányos megkülönböztetése.

Volt Marosvásárhelyen Állami Székely Népi Együttes is az ötvenes években, annak gyerekegyüttesében magam is táncoltam több mint négy évig. Elsősorban Erdély magyar táncainak és népdalainak a bemutatása, népi hagyományaink ápolása volt a célunk, emellett "fenti" sugallatra meg amolyan testvéri jóindulatból szerepeltek műsorainkban román dalok és táncok is. (A román népművészet szentélyén több tucat hivatásos együttes is áldozott, de a kölcsönösségről ők sem hallva még véletlenül sem jártak el egy csárdást.) Aztán előbb a székely együttesnél is névváltoztatás történt: Maros Művészegyüttes lett belőle. A tartalmi átalakulás sem késett: elvétve még elhangzott előadásaikban egy-egy magyar népdal, még előfordult magyar néptánc is. Nem sokáig. Az együttest ide csatolták, oda csatolták, a gyerekcsoportot megszüntették, a "nagyokat" lényegében megfojtották. A régiek kiöregedtek, utánpótlásról szándékosan nem gondoskodtak, kell az energia másra...

Ami az otthoni magyar újságírást illeti, a "vége felé" már egyetértettünk abban, hogy mindkettőnknek elegünk lett belőle. Most innen, két év távlatából talán higgadtabban tudom áttekinteni azt, hogy miért. A körülbelül egy évtized alatt végbement változások méricskélésére azért hoznám fel főképp a mi egykori ifjúsági lapunknál történteket, mert ezt éltem meg igazán "belülről". Az erőszakos átalakításra, az ellenállás esélyeire és egyebekre meg amiatt is jó példa, mivel - számos olvasói vélemény szerint is - ez a hetilap tartotta magát a legtovább, kísérelte megőrizni nemzetiségi és érdekvédelmi jellegét is...

Barátságunk születésétől, 1975-től kezdődően szerezhettem közvetlen tapasztalatokat a sajtó műhelyéből, a szerkesztőségi munka kulisszáiból, arról, hogy minek muszáj megjelennie egy lapban, mi az, ami nem jelenhet meg és miért. Persze olvastam addig is az ottani sajtótermékeket, különösen a magyar nyelven megjelenteket, érzékeltem a hatvanas évek végén a Csehszlovákiába való be nem vonulás utáni "ideológiai nyitást", amikor sok mindenről lehetett nyíltan és bátran írni, akárcsak azt, hogy nemsokára keretek, egyre szűkülő keretek közé szorította a vezetés a szabadszájúságot.

A hetvenes évek közepére már alig maradt újság, lap vagy folyóirat, amelyik bármivel kapcsolatban kritikai hangot ütött volna meg, általánossá vált a "pozitív tapasztalatok és eredmények népszerűsítése", a lelkesedés és egyebek. Tulajdonképpen akkor már egyetlen laphoz sem szegődtem volna el a mi Ifjúmunkásunkon kívül, de hát épp ti hívtatok '75-ben bojtárnak. Az eljövendő fejleményeket illetően mégiscsak lehettek valami sejtelmeim, hiszen - emlékezhetsz - feltételként szabtam: tőlem olyan írást ne kérjetek, aminek tartalmával nem értenék egyet, vagyis a "muszáj" anyagoknál rám nem számíthattok. Az alku megköttetett, végeztem is a dolgom egy ideig a tőlem telhető módon, csakhogy...

Egy évben, ugye, ötvenkét lapszám jelent meg, a hetvenes évek derekán ebből háromban nem volt ildomos bíráló vagy elmarasztaló (azaz az igazsághoz közel álló) anyagot közölni, mivel az a három úgynevezett ünnepi szám volt (a "felszabadulást", a "munka ünnepét" és a "köztársaság" kikiáltását köszöntő díszpéldányok); a többi negyvenkilencben lehetett ápolni nemzeti hagyományainkat, írhattunk olvasóinknak saját gondjaikról, bűvészmutatványként (egyensúlyozás, a cenzor figyelmének elterelése, kijátszása stb.) hébe-hóba szóvá tehettük a mi fiataljainkat ért sérelmeket, kiharcolhattuk igazukat. Ez az ábra alakult át folyamatosan és ellentmondást nem tűrően a nyolcvanas évek közepére egy olyan helyzetté, hogy ötvenkét számból ötvenkettőnek kellett "ünnepinek" lennie, általánossá vált a társadalmi-gazdasági helyzettel szöges ellentétben álló fesztivizmus - vagyis: a pofátlan hazudozás. Az örömujjongás kezdetén még csak a vezető és neje szülinapjai alkalmából jelentünk meg három héten át "pirosban" (cikkek halmaza érdemeikről, szenzációs személyükről stb.), aztán mámorban úszott a lap, mivel "pontosan kerek tizenhét esztendeje lett ő a vezér", majd megünnepeltük börtönbezárásának évfordulóját (!), akárcsak onnan való szabadulását, "lereagáltuk" beszédeit (átlagban kéthetente tartott valahol szónoklatot, melynek zsenialitásáról s a fiatalokban keltett "meghatározó" visszhangjáról nem volt szabad megfeledkeznünk.)

Ilyen körülmények között több kérdés is felvetődhet a sajtóval kapcsolatban. Kezdeném a kevésbé fontossal: mit tegyen ilyenkor a jobb érzésű újságíró? Komám, te tudod, hogy ebben az évek óta tartó kampányban nem vettem részt, mindenfélét kitaláltam (pályaválasztási tanácsadó sorozat, párválasztási tanácsadás, gyermeknevelésről szóló sorozat stb.), csakhogy igazoljam valamivel fizetésem kézhezvételének jogosságát; persze ehhez az is kellett, hogy ti betartottátok kezdeti egyezségünket. (Személyes gondom végleg megoldódott regényem betiltásakor, amikor nem is engedtek egyébről írnom, mint szexológiai meg szerelmi ügyekben a laphoz érkező levelek megválaszolása.) Te sem adtad neved egyetlen hazug íráshoz sem, Árpádom, mégis gyötrődtél és kínzó lelkiismeret-furdalással kérted és szerkesztetted be a lapba a hányingerkeltő sorokat, amíg bírtad, s amikor már nem, akkor elmentél fordítónak. (Azóta már a főszerkesztő-helyettes utódod is disszidált.) Laci is még szeplőtlenül hagyta el az újságírást és állt be esztergályosnak. Másik kollégánk néhány rákényszerített förmedvény megírása után, talán szégyenében lógott meg Magyarországon át, Ausztrián keresztül valahová a vadnyugatra.

Akik tehetik, hallgatnak. Akik nem, azok hazudnak. Most sem tudom megítélni, hogy ők csupán kompromisszumot kötöttek-e vagy kompromittálták is magukat, minket. Talán mindegy... A sajtóirányítás ügyelő szeme számon tagja, hogy ki az, aki még nem tette le a garast a szennyes ideológiára, és nyilvános "hittevésre" szólítja fel az illetőt. A többség nem úgy vélekedik, mint Arany János walesi bárdjai. Úgy hódolnak be, ahogy ezt megkövetelik tőlük: a rendszer és vezetői dicsőítése mellett szidják-ócsárolják saját népüket, magyar újságíró veti papírra, hogy gazember a magyar, s hogy történelmük (régebbi és mai) kiválóságai vagy románok voltak vagy gyilkosok, szadisták, nacionalisták, irredenták, ellenségek...

És most jön az egyik lényegi kérdés: a romániai magyar újságírás nemzetiségi sajtó-e? Vagyis az olvasó szemszögéből nézve: azon kívül, hogy az anyanyelvemen íródott, mit mond nekem, képviseli-e az érdekeimet, felveti-e gondjaimat, tükrözi-e sajátságos helyzetemet, tesz-e valamit megmaradásomért?... Bennem, magyar olvasóban merül fel a kérdés: egyáltalán szükség van-e erre a nemzetiségi sajtóra?

A vezetésnek egyelőre még szüksége van rá többek között azért, hogy a nemzetiség nevében sokan az anyanyelvükön utasítsanak vissza minden "külső beavatkozást", hogy a kisebbségiek "boldogságának", "határtalan lelkesedésének és tiszteletének" szócsöve legyen. Erre most még jó ez a sajtó. De a közeljövő perspektívái már körvonalazódnak. Megszüntették a Művelődést. Leváltották A hét főszerkesztőjét, aki megőrizni próbálta a lap eredeti arculatát, helyébe az "elvárásokat" messzemenően teljesítő karrierista került. Az Előre, az Utunk és az Új élet már rég említésre méltatlan... Számos magyar nyelven megjelenő megyei lapnál magyarul alig tudó aktivistákat ültettek a főszerkesztői székbe. Az Ifjúmunkás jelenlegi főszerkesztője egy olyan KISZ-aktivista, aki néhány évvel ezelőtt nem volt hajlandó magyarul beszélni. Volt lapunk gazdájának (KISZ KB) irodáiban már néhány éve rebesgetik: gazdaságossági szempontokra hivatkozva fel lehet számolni az Ifjúmunkás szerkesztőségét (első lépésként), a lap továbbra is megjelenhet (tehát: marad a kirakatban) úgy, hogy a román ifjúsági napilapban megjelent írások közül a hét végén válogatást közölne; ehhez elég egy fordító s egy tördelőszerkesztő. Aztán meg (második lépés): úgyis mindenki tud románul, elolvashatta a napilapban... Itt rendszeresen megvásárolhatok néhány otthoni sajtóterméket, látom, a magyar lapokban egyre gyakrabban jelennek meg fordításban román szerzők írásai, és nem azért, mintha kevés lenne ott a behódolt magyar újságíró. A tendencia nyilvánvaló...

Hol vannak azok a régi szép idők, amikor egy-egy riportom megjelenése után kitört a balhé? A legutóbbira (1982-ben) többszörös nosztalgiával gondolok vissza: kettőnket citáltak a pártbizottság első titkárához, ahol a mások gyerekeit verő lakóbizottsági elnök piros könyvecskéjét vagdosta az asztalra, hogy ő kilép, ha minimális büntetésként fel nem akasztanak engem, mert szerinte a riportot meg sem írtam volna, ha őt Jóskának hívnák és nem Iosifnak. Akkor még akadt olyan román pártfunkcionárius is, aki bizonyított igazunkat tudomásul véve, mellénk állt. Arra viszont már új főszerkesztőnk ügyelt, hogy hasonló "kellemetlenségbe" ne sodorjam magam. Újabb "tettek" elkövetésére hiába vártam öt évet. Úgy véltem, hiába is várnék, a folyamat visszafordíthatatlan. Bár ne lenne igazam! De eljövetelem dacára, a megfutamodásom óta eltelt két évben továbbra is oly szépen haldoklik az ottani magyar sajtó, mintha nem tévedtem volna nagyot.

Bármilyen sommás is legyen az otthoni kultúránk elsorvasztásának számbavétele, nem hagyhatom ki könyveink drasztikus megfogyatkozását. Még közvetlen tapasztalója voltam annak, hogy három esztendő alatt (1983-tól 1986-ig) egyötödére csökkent az évente megjelenő, magyarul kiadott könyvek száma. A mennyiségi veszteségnél sokkal kétségbeejtőbb a minőségi. A még nyomdafestéket látó művek szerzői többnyire jelentéktelenek, a közlendőjük semmitmondó, vagy legalábbis a lényeges kérdéseket elhallgató, megkerülő. Az értékrendszer teljesen felborult, olyanok képviselik a romániai magyar irodalmat (pardon, az ottani hivatalos kifejezés szerint: "a magukat magyarul kifejező román írók" irodalmát), akik - főleg írásaik tartalma miatt - érdemtelenek erre. S közben a még otthon maradt Beke György, Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András, Székely János és a hozzájuk hasonlók könyvei nem jelenhetnek meg.

Tulajdonképpen nem is a neveket hiányolom évek óta a könyvesüzletekből, hanem az igazi könyveket; azokat, amelyeknek feltétlenül ott kellene lenniük a kisebbségi magyar olvasó könyvespolcán, még inkább tudatában. Mostanság sok szó esik itt is arról, hogy a "miénkhez" hasonló kis országokban az irodalomra fontos politikai szerep hárul, s nehéz időkben (melyek nem azok?) ezt rendszerint vállalta is. A mi otthoni irodalmunk hosszú évek óta nem vállalhat semmit a hatalom mindenre kiterjedő figyelmének jóvoltából. A szószólóinknak kinevezettek (az engedélyezettek) vagy még "madárnyelven" sem mondanak semmit, vagy éppenséggel ellenünk beszélnek.

A hivatásukat valamelyest komolyan vevő, némi tehetséggel is megáldott, az öncélú karrierizmust nem ismerő és becstelen szolgálatot nem vállaló írók jó ideje lehetetlen helyzetbe kerültek: elvették tőlük annak lehetőségét, hogy értelmesen és érdemlegesen szóljanak ahhoz a közösséghez, amelyben végzetük és kötelességük szerint szólniuk kellene. Sokukban következett az ismerős dilemma: menni vagy nem menni? Döntéséért mindannyiunknak a saját lelkiismeretével egyszer el kell majd számolnia. Nem kérdezném meg Tamási Áront sem, hogy miért hagyta el egykoron szülőföldjét, mint ahogy nem kérdeztem a jóval előttem és a velem csaknem egyidőben futásnak eredt bajtársakat, s nem fogom faggatni az ezután érkezőket sem. Nekem csak saját magammal szemben lehet jogom és kötelességem elszámolni. S egy szenzációszámba illő történelmi fordulat esetén az otthon maradottakkal...

Árpádom, nem részletezném a menekült írók tragédiáját, az is elképzelhető, hogy csak én élem meg ilyennek. Társaimtól tudom, többen abban a reményben települtek át, hogy innen jobban szolgálhatják az ügyet, azaz többet tehetnek az otthoniakért; sokan hallatják is szavukat, több-kevesebb sikerrel. Én nem tartozom azok közé, akik a többet tevés mentségével takaróztak, szökésemkor én már semmit sem akartam, szolgálni a legkevésbé, csupán élni még egy keveset, ha lehet. Csakhogy időközben az ember vagy higgadtabbá válik, vagy még jobban felidegeskedik...

Futók és nem futók lehangoló listáit nemrég tette itt közzé Pomogáts Béla irodalomtörténész: abból az erdélyi magyar irodalomból - legalábbis számszerűleg - mindjárt több van itt, mint ott. Az otthoniak közül is már sokan benyújtották a kitelepülési kérelmet. És mi vár azokra a legbátrabbakra és legbecsületesebbekre, akik most is a végvárakon való kitartást választják?

Vegyünk példaként egy olyan intézkedést, amelyik nem csupán nemzetiségi vonatkozású. Te is tudod, hogy autentikus az eset: a művelődési miniszter felszólította az írókat, hogy ezután csak olyan színdarabokat írjanak, amelyekben nincs konfliktus. Ez ugye, nonszensz, jellemzi az agráraktivistából lett művelődési főszakértő hozzáértését. Mert ugyan cselekmény nélküli színmű van, valamiféle konfliktusocskán alapuló feszültség nélküli produktum a dráma műfajában képtelenség. Nos, aki eleget téve a felkérésnek ilyet ír, az nem író. Aki továbbra is csak konfliktusokban tud gondolkodni (és alkotni), nagyjából a következőkre számíthat: 1. az asztalfiókjának, illetve egy időben, térben, összetételben és érdeklődésében meghatározhatatlan úgynevezett utókornak dolgozik (talán nem mellékes a kérdés: így van-e értelme?); 2. ha netán külföldre juttatja a kéziratot, a törvény értelmében kizárják, elzárják, bezárják (egy-két kivételtől eltekintve); 3. a feleslegesen végzett munka feletti "örömében" és fokozódó tehetetlenségi "komplexusa" következtében az önpusztító alkoholizálás demokratikusan korlátlan útja tárul fel előtte (itt sem sorolom a számos példát, mert még megsértődne odahaza valaki, hogy kimaradt a névsorolvasásból; mindössze a sok írótársat utánozva az útvesztőn a múlt hónapban végleg eltévedt Zágoni Attila barátomat említeném azért, hogy megkérjelek, tegyél helyettem a sírjára egy csokor vadvirágot); 4. ha makacs mód és kitartóan még a prózába és versbe is konfliktust csempész - ami a hivatal szerint végképp érthetetlen és megbocsáthatatlan -, előfordulhat, hogy fölöttébb furcsa és minden esetben tisztázatlan körülmények között távozik a konfliktusmentes túlvilágra (mint nemrég Sütő István költő és Visky Árpád színművész)...

Eltűnnek és pusztulnak a könyvek is, mármint a mi könyveink közül azok, amelyek visszamenőleg tükröztek valami konfliktust és amelyek újabb konfliktusok okozói lehetnek. A közkönyvtárakból mint orkán seprik ki a "magyar anyagot", a disszidens és gyanús szerzők irományait, valamint azokat, amelyek "bizonyos időkben" születtek. Jobb helyeken őrizték több évszázados kultúránk néhány megcáfolhatatlan dokumentumát, s bár ez eleinte ártalmatlannak tűnt a "több évezredes dákoromán kontinuitás" megtépázásához, végül mégis a megsemmisítés mellett döntöttek, nehogy e veretes könyvek zavarják az emberek tudatában kialakítandó képet, miszerint "az ősi román föld" minden négyzetméterén többségben voltak. Emlékszel, ugye, a marosvásárhelyi Teleki Tékából levitettek a pincébe néhány mázsa jól kiválasztott kötetet, s mit ád Isten, pár nap múlva egy "véletlen" csőrepedés miatt elázott minden a vízzel tele pincehelyiségben, az "anyagot" elvitték száradni az örök vadászmezőkre.

Az újonnan megjelent magyar kiadványok közül engem legmélyebben a Hódolat című kétkilós példány hatott meg, tudod, amelyikben neki meg a nejének hódolnak. Csak kölcsönkaptam a díszes kötetet, nagyon megköszönném, ha kijuttatnál nekem egy példányt. (Ezt csak szabad!?) A szövegeken csak mosolyogtam volna, ha nem nézem meg, kik hódoltak! Látod, ezért szeretném ezt megőrizni, mert szerintem a szerzők közül sokan verik majd egyszer a mellüket, hogy ők becsületesen helytálltak és kitartottak a végsőkig...

Ezek után is azt mondhatod, komám, hogy a folyamat visszafordíthatatlansága nem feltétlenül következtethető ki a változások eme leltárából. Meglehet, az irreverzibilitás kimondása nem oly kézenfekvő, mint gondolom, és akár elhamarkodottságnak, túlzott pesszimizmusnak vagy tévedésnek is ítélhető. Azt azonban továbbra is fenntartom, hogy régmúlt és mai történelmekben példátlan az a mód, ahogy a hatalmi politika bánt (pontosabban: elbánt) a mi kétmilliós kisebbségünkkel ebben a közel fél évszázadban, különösképp az utóbbi két évtizedben. Párját ritkítja az a csalafintaság, a céltudatosság, az ellentmondást nem tűrés, a gyorsaság, a feltartóztathatatlanság és a kegyetlenség, melyet "az egységes nemzeti állam" létrehozásának érdekében teljes sikerrel alkalmaztak. Tehették mindezt nem csekély mázli révén is: a vezetés nacionalista törekvései számunkra szerencsétlenül találkoztak az időben a többségi nép első jelentős nemzeti tudatra ébredésével, no meg azzal, hogy közülük sokaknak valóban gyors, látványos és lényeges életmódváltozást hozott a korszak, a rendszer. Ugyanis egy nemzedék került hirtelenjében a vályogviskókból, a sertéstrágya mellől a tömbházlakásokba, vásárolhatott tévét, hűtőszekrényt az, aki tegnap még a villanyáramot sem ismerte, s lett aktivista, rendőr, igazgató a néhány elemi osztályt vagy alfabetizáló tanfolyamot végzett nép fia.

Na de térjünk vissza, komám, a mi oktatási és művelődési intézményeink hiányának általam készített leltárához. Erre itt többen azt próbálták elhitetni velem, hogy jobb időkben, majd egy kedvező fordulat után mindez visszaállítható. Bármennyire meresztem a szemem, a jobb idő eljövetelének semmi jelét nem látom, s ahhoz a bizonyos kedvező fordulathoz valami fantasztikus csoda kellene. Mondjuk, megtörténik a csoda, de bármilyen liberális legyen egy új román vezetés, bármennyire modernek az elképzelései, piacorientált a nem tudom miként fellendített gazdasága, nyitott a társadalma, pluralista a politikája, szabad a sajtója... - egy kérdésben, a kisebbségi magyarok kezelését illetően lehetetlennek tartom a pozitív irányú változást. Ehhez egy egészen más szellemben nevelt, új generáció kellene. De tegyük fel, bekövetkezik a lehetetlen, és kisebbségünk visszakapja, amit elvettek tőle; továbbra sem földrajzi vonatkozásokra gondolok, hanem csupán az identitástudatot megőrző anyanyelvi kultúra területeire. Tételezzük fel a képtelenséget: egyszer majd újra szaporodnak odaát a magyar iskolák, könyvek, folyóiratok s a többi. Egy dolgot azonban a rohadt életben nem lehet visszacsinálni: azt, ami gyermekeink (és feltehetőleg unokáink) tudatában végbement, végbemegy.

Tanúsíthatnád is, Árpádom, hogy odahaza másfél évtizede írásaimban eleinte jelezgettem, majd a későbbiekben kongattam a harangot: veszélyben az anyanyelvünk. Itt ma is sokakban él az a hamis illúzió, hogy Erdély a magyar nyelv tisztaságának valamiféle rezervátuma. Talán néhány egzotikusnak számító elszigetelt faluban még így igaz, de a többségre egyáltalán nem ez a jellemző. Az idősebb nemzedék s talán még saját korosztályom, a középkorúak úgy-ahogy beszéljük a nyelvünket. De az ifjúsági sajtóban hosszú ideig dolgozó riporterként végigjártam az ország magyarlakta vidékeit, volt alkalmam egészen közelről tapasztalni, hogy tizen- és huszonéveseink jóformán nem tudnak magyarul (még a Székelyföldön sem!), hogy mondataikba folyton-folyvást román szavakat tűznek, s hogy bizonyos témákról szüleikkel is csak a "hivatalos nyelven" tudnak csevegni. Marosvásárhelyen kérdezte egykori szomszédasszonyom a kislányát: kész vagy a tanulással? Még van a dzséométria - így a kislány. Az mi? - kérdez ismét az anyuka, s a lánya le sem tudta fordítani, hogy az a mértan. Székelyudvahelyen kérdi egyik szövőnő a másikat (mindketten helybéliek): felvetted már a szálárt? Ugye, komám, ez magyarul fizetés, ámbár ha a mennyiséget nézem, annak sem igen lehet nevezni. Sepsiszentgyörgyi fiatalember újságolja nekem a gyárban: holnaptól megyek koncsédiura, nem érek rá diszkutálni. Hiába mondtam neki, hogy attól még beszélgethetnénk, hogy másnap pihenőszabadságra megy... Csíkszeredán száll fel a vonatra egy székely a feleségével, s miután megállapítja, hogy minden fülkében az ülésekre fekve alusznak az emberek, odaszól az asszonyának: há' ez mind dormitor?! Sajnos, ez hamarabb jött a nyelvére, mint a hálószoba, hálóterem vagy hálókocsi... És ezek még a kevésbé ijesztő példáim! Mert az utóbbi években egyre gyakrabban találkoztam olyan fiatal magyar szakemberekkel és KISZ-aktivistákkal, akik (jobb esetben pironkodva) arra kértek, hadd válaszolhassanak románul a kérdéseimre, aztán én majd lefordítom; igen, mert a szakkifejezéseket, illetve a politikai blablát így sajátították el. És vannak szép számmal olyan magyar fiatalok is, akik már nem is hajlandók anyanyelvükön megszólalni, s miattuk következik most egy új bekezdés.

Először a hetvenes évek elején kellett vitatkoznom egy érettségi előtt álló magyar ifjúval, hogy Kinizsi, Bercsényi, Budai Nagy Antal stb. igenis magyarok voltak, mert ő nemcsak úgy tanulta, hogy Chinezu, Berceni, Anton cel Mare din Buda..., hanem el is hitte, sőt még meggyőződéssel védte hitét. Egy ideig még sokadmagammal próbáltuk menteni a menthetőt, az igazságot történelmünkkel, elődeinkkel és saját magunkkal kapcsolatban. De megnyilatkozásaink lehetőségeit - éppen kulturális intézményrendszerünk felszámolásával! - igencsak megnyirbálták, s a túlerővel szemben tehetetlenekké váltunk, ezt el kell ismerned. Még azt is megtiltották, hogy író-olvasó találkozókat tartsunk, hogy a szerkesztőség tagjai elbeszélgessenek egy-egy osztály tanulóival. A tanár meg mondta, ami a tantervben állt. Jól ki volt ez találva! Az iskolában a gyermek megtanulta, elhitte, vallotta, hogy egy alantas fajtához tartozik; a szülőnek a napi betevőért való rohangálás közepette nem volt ideje, vagy a megfélemlítettsége miatt nincs mersze otthon kiigazítani az oktatás hamisságát. A most felnövő kisebbségi nemzedékből egyre többen restellik származásukat, s mivel úgyis elég baj van az életben, a legpraktikusabb megoldást választják: beállnak románnak.

A világ nyolcadik csodájaként néhány dolog visszaállítható lenne Erdélyben. Mondjuk, egyszer szabad lesz ismét Marosvásárhelyt írni Tîrgu Mures helyett. De több nemzedék tudatában át lehet-e majd változtatni a magyarsága miatti szégyenérzetet büszkeséggé?

Tájszólássá degradálódott a romániai magyar kultúra, mondta Tamás Gazsi. És tudathasadásossá egy nemzetiség felnövekvő generációja, tenném hozzá. Márpedig ez a betegség nemigen gyógyítható - tanították nekem a Kolozsvári Tudományegyetem pszichiátriai tanszékén...

1989. május 21.