SZÍN-JÁTÉK-SZABÁLYOK

Mindmáig nem említettem, hogy a színháznál dolgozom, nehogy megsajnálj. Sokan inkább hencegésnek vélnék e közlést, de neked "megvan a véleményed" a színházról, s már akkor temettél - mint a későbbiekben kiderült: nem minden alap nélkül -, amikor bejelentettem, hogy színésznőt veszek feleségül. (Becsületedre vall, hogy a "rosszban" is haver maradtál, vállaltad megszületendő gyermekünk keresztapaságát.) Közvetve és közvetlenül szerzett információinkból egyetértően állapítottuk meg annak idején, hogy a világon csaknem mindenütt a kulisszák mögötti élet általában ugyanolyan röhejes és siralmas, de én most is azt állítom, hogy végeredményben a "deszkákon" megmutatkozó előadás a fontos, és itt azért mégis van különbség színház s színház között, és hogy van annyi igazság a teátrumban, amennyi hazugság (csak nem mindegy, ki mire törekszik). Itteni több mint féléves élményeimből köteteket lehetne írni attól kezdve, hogy mi van a női WC falára írva (nyilván ezt a kománédtól tudom), egészen addig, hogy többen miért hiszik azt az előadások szünetében, hogy egyfelvonásos volt a darab... Túl hosszú sor...

Ám mostanában történt valami, amiről úgy vélem, be kell számolnom: találkoztam Verebessel, aki nálunk rendezi a Chicagót. A Chicagóról csak annyit, hogy ez egy musical. Verebes viszont az a Verebes István, akit tulajdonképpen mi már hosszú évek óta ismerünk a rádióból, a kabarékból, és tiszteltük bátorságát, szókimondását, céltudatos, politikus tréfálkozását. Szóval vele hozott össze a sors valamint munkafeladataim egyike: rám bízták az előadás műsorfüzetének szerkesztését, s az elképzelések szerint ebben szerepelnie kellene egy beszélgetésszerűségnek a rendezővel. Némi töprengés előzte meg az akciót...

Tudhatod, én odahaza újságíróként nem reszkettem, meg nem is tétováztam, ha nagy vagy még nagyobb emberekkel kellett szóba elegyednem. De Verebes számomra a "nagyok" azon kategóriájába tartozik, akire úgy néztem fel, hogy egyben nagyon közelállónak éreztem, no nem abban az értelemben, hogy az én zsenialitásom oly magasan ívelne, hanem épp fordítva: mintha leereszkedett volna parlagi szintemre, világvárosi vagányként volt együtt velem provinciális, kicsinyes, kisebbségi létemben. Csakhogy ért már csalódás, más a pódium, a közszereplés, a rokonszenvhajhászás, és más a "magánember", illetve a közszereplő négyszemközt, avagy a művész a kulisszák mögött. Hogy ne távolodjak el nagyon az adott helyzettől, előfordult már itt, hogy ilyesféleképp utasította el kérésemet a rendező: ő rendez, nem nyilatkozik, majd beszél helyette a mű. Rokonszenves lehet ez a magatartásforma is, persze, hogy beszél, beszélt is... nyekeregve. És mégis sok műélvező kíváncsi az alkotóra intimitásának, tudatosságának, észlényiségének vonatkozásaiban is.

Hogyan kezdjem Verebessel? Otthon egyszerűbb volt a képlet, begyakoroltabb a módszer: kezitcsókolomot köszöntem, tiszteletteljesen bemutatkoztam és igen-igen óvatosan előhozakodtam a problémával. A kapcsolatfelvételben itt sokkal körültekintőbbnek és képlékenyebbnek kell lenni; van eset, amikor a közvetlenség a célravezető ("szevasz, öregem, na nézd, mi az ábra..."), máskor az arcátlanság ("tatikám, van egy esélyed, hogy bekerülj a világirodalomba, öt percet adok, hogy dadogj valamit, aztán én facsarintok belőled egy szenzációt"), esetleg a dörzsöltség ("felszólítom, hogy a demokratizálódó nyilvánosság jegyében azonnal válaszoljon kérdéseimre, különben reformellenesnek nyilvánítom"), hogy egyebeket ne említsek... Egyáltalán: önözzem, magázzam vagy tegezzem leendő beszélgetőtársamat? Mert itt általában az utóbbi a szokásos és elfogadott, de nem mindenkinél mehetsz biztosra. Nekem e hazában igencsak alkalmazkodónak kell lennem, gondoltam, majd eldönti ő, eleinte maradok a személytelen formánál. (Ismered az eljárást: ha azt kérdik például, "mit csináljak?", erre - ha tisztázódott a viszony - felelhetném, hogy "ülj le", vagy "üljön le", avagy "tessék leülni" de amíg dribliznem kell, azt mondom, "le lehet ülni".)

Nos, mindenre számítva (ha nem áll kötélnek, hát nem), odamegyek, mondom a nevem, a foglalkozásom és a feladatom, ami miatt zavarom. Komám, te már bizonyára sejted a választ, engem mindenesetre meglepett: oké, mikor a legmegfelelőbb? Mintha évek óta ismernénk egymást, és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy beszéljen velem, hogy részt vegyen "jelentéktelen munkámban". Aztán én kérdeztem egyet, ő elmondott mindent. Ami ebből marad, benne lesz abban a műsorfüzetben, majd próbálok neked is kijuttatni egy példányt. Felhívnám a figyelmed egy mondására, miszerint a magyar színházi Móricka elképzelése alapján közelítette meg az amerikai musicalt. Te ezt így látatlanban félreérthetnéd, én megnéztem néhány próbát. Olyasmiről, hogy "színház a színházban" még a te színpadtól felfortyanó elméd is tud, sőt nagyon idegen nem lehet a "politika a színházban" és a "színház a politikában" fogalma sem; Verebes most "politikai színházat csinál az elszínháziasodott politikában". Az álmusical leple alatt vérbeli verebesi játékot űz a "legyünk azok, amik vagyunk" szellemében, és annak a meggyőződésnek a birtokában, mely szerint attól vicc a vicc, hogy komoly és nem csupán tréfa. Neki a Chicago a mai magyar társadalomról szól, és szeretné, ha a Chicago-i kupivilág a jövő évi választásokat juttatná az eszünkbe. Látja, hogy a poénok ki vannak találva, ő csak a hangsúlyokra és a ritmusra ügyel azért, hogy úgy és azon csattanjon a csattannivaló, ahogy és akin kell.

Kérésemen túlmenően is segítette Verebes a dolgom, a fotózáskor ő kérdezte a lányokat, ki adja a fenekét a fedőlaphoz; tizenketten vannak legalább, nekem csak hét kellett, az alternatív szemléletmód rögtön megmutatkozott, volt ott olyan fej, amelyik nem vállalta a fenekét, mások meg tülekedtek. Én úgy gondoltam, a felvételen a fejeknek is látszaniuk kell, a fotókat látva Verebes egy olyan mellett voksolt, amelyiken csak a popsik "tündökölnek" (úgy ítélhette, hogy a popók minősége miatt nem feltétlenül és nem minden esetben hízelgő, hogy melyik fej vállalta a nyilvánosságot). Aztán ugyancsak a popsik kapcsán merült fel, hogy ki vállalja ezek közléséért a felelősséget, a rendező úr már éppen jelezte, hogy ő szívesen, amikor tettem egy ilyen kibúvó megjegyzést: én még sajnos nem ismerem az itteni játékszabályokat. A poén már készen volt, Verebesnek csak el kellett sütnie: jaj, ilyet ne mondjon (a magázásnál maradt valamiért), élhet ebben az országban húsz évig, a játékszabályokat akkor sem fogja ismerni, mert azok vagy nincsenek, vagy egyfolytában változnak.

Ha úgy viccelt, mint szokása, hát jól nézek ki!...

1989. április 16.