ÜNNEPÖZÖN

Az Országgyűlés márciusi ülésszakának első menetén ismét szóba került az ügyünk, vagyis a tied meg a hozzád hasonlóké, akik magyarként próbáltok élni odaát, illetve az enyém meg a hozzám hasonlóké, akik nemrég érkezvén szintén magyarként kíséreljük meg az itteni létet. (Különben az összetett jelenséget nemes egyszerűséggel általában menekültkérdésnek nevezik.) Nem sirámként említem, csupán megállapítom: a kérdést viszonylagos érdektelenség közepette érintették. Merem ezt kikövetkeztetni abból, ahogyan a jelenlévők hallgatták, vagyis többen nem figyelték a belügyminiszteri tájékoztatót, valamint a hozzászólások számát és tartalmát figyelembe véve, melyek "tetszési indexét" a protokollárisnak sem nevezhető gyér és rövid tapsikolás is jelezte.

Talán első olvasatra felteszed a naiv kérdést: miért? Mi, ideiglenesen vagy végérvényesen itt élők többnyire nem lepődtünk meg a dolgok ilyetén alakulásán, teljesen érthetőnek és természetesnek tartjuk, hogy ezúttal "át kellett esni rajta"... Megmagyaráznám.

Először is itt most több olyan probléma foglalkoztatja a közvéleményt, amely összehasonlíthatatlanul fontosabb és sürgősebb a "menekültkérdés"-nél: az a fránya vízlépcső egyre nagyobb gond újfent (százezernél több aláíró kéri az építkezés felfüggesztését és újratárgyalását); tisztába kell tenni ötvenhatot (meghatározandó többek között, hogy melyik nap hanyadik órájától lett a népfelkelésből ellenforradalom); új címer és új lobogó kell a hazának; az így meg úgy gondolkodók és csoportosulók az istennek sem tudták (vagy akarták) együtt ünnepelni az első piros betűs március tizenötödikét, némelyek a tévé jelképes elfoglalására készültek; hírbombák robbantak (s egy igazi is a metrón), ilyesmik, hogy állítólag évtizedeken át rosszkor meneteltek a dísztribün előtt, mert az ország nem április negyedikén szabadult fel, hanem kilenc nappal később; s így tovább... És képzeld, komám, ezek az izgalmas kérdések nem is szerepeltek az Országgyűlés napirendjén, mert vannak ezeknél is nagyobb horderejű gondok. Hogy melyek azok? Nos, erről (vagyis a napirendről) háromórás vita folyt már az elején. Az alkotmánykoncepciót mindenképp meg kellett vitatni, mert minden egyéb ettől függ. Új parlamenti elnököt kellett választani, mert sokunk kedvence, az eddigi (nem írhatok régit, mert tavaly választották meg nagy nehezen) lemondott, egyebek mellett azzal vádolva önmagát, hogy túl harsány volt (hát ez speciel nekem fel sem tűnt). Ha nem tudnád, ki lett az új elnök, mindjárt közlöm, de előbb emlékeztetnélek egy három évvel ezelőtti, otthoni viccre, mely a mi elnökünk távol-keleti látogatásáról szólt, ahol egyszer, kínáláskor megkérdezték tőle, milyen cigarettát szeret, mire azt felelte: mindegy, csak szűrős ne legyen! Igen, már akkor nagyon haragudott Szűrös Mátyásra, mert az itteni vezetők közül ő volt az, aki legelőször lépett fel "barátságot" nem kímélve, igen határozottan az erdélyi magyarság érdekében. Ő az új parlamenti elnök, s hogy e szerepváltással mit vesztett a mi ügyünk, csak a hozzám és hozzád hasonlókban merül fel, mindenki más örül, hogy a Stadinger elvtárs okozta veszteséget sikerült pótolni... Ugyancsak gyorsan újra kellett tárgyalni a Kossuth téri gyülekezési tilalmat, mert közeledett az Ünnep, s előre lehetett látni, incidenseket szül a hiábavaló tiltás betartása, jobbnak látszott visszavonni. A sztrájktörvény tárgyalására már nem is jutott idő, el kellett napolni. Már annak is örüljünk, hogy mi egyáltalán belefértünk.

Másodszor: mint az a parlamenti tájékoztatóból, valamint az általam számodra készített tájékoztatókból is kiderült, növekvőben az állampolgár velünk szembeni ellenérzése. Értem én, persze, hogy idegesítő a "jelenlegi gazdasági helyzetben" arról értesülni, hogy a jövevényeket igyekeznek anyagilag segíteni, letelepíteni, lakáshoz juttatni. Minek kell az ilyenszerű "nagyvonalúságot" lépten-nyomon közölni a lakossággal? Talán jobb lett volna elhallgatni az egészet, mint az arabok, a dél-amerikai menekültek és mások esetében tették... Hogy ne legyen ellenérzés...

Harmadszor: ha valami rendben van, akkor arra nem érdemes figyelni, arról nincs mit vitatkozni. Márpedig a tájékoztató erről győzött meg, a gubancot, amit okoztunk, ha nagy nehézségek árán is, de sikerül oldani mind politikai, mind gazdasági, mind nemzetközi jogi vonatkozásban. Már nem küldik vissza a határról minden negyedik érkezőt, csak mintegy három százalékukat. Őszintén örvendek, és köszönet mindezért a hatóságnak, az egyháznak és a polgároknak..., bár nehezen feledtem a tévében nemrég megszólaltatott román menekültnek a beszámolóját arról, miként vertek össze egy visszaküldöttet odaát, aki ráadásul Magyarországon született... No, de ezután másként lesz, ha jól értettem, körültekintőbben zavarják vissza a nyomorultakat.

Megértettem, hogy az itteni - mily furcsa leírni - román kisebbség nevében szóló képviselő fél attól, nehogy a reciprocitás szellemében bánjanak majd velük is; azt viszont már kevésbé, hogy miért nem tiltakozott nyíltan az odaát évtizedek óta gyakorolt nemzetiségi elnyomás ellen. Lelke rajta...

Ami nekem a legjobban tetszett a "menekültkérdés" tárgyalásakor, nem az Országházban hangzott el, hanem a tévében, egy úgynevezett országgyűlési összefoglalóban. Beszélgettek, s elhangzott a miniszteri fejtegetés: bizony, más országban nem ilyen könnyű a dolog, mert ott a lakosság komoly nyomást gyakorol a kormányra annak érdekében, hogy ne fogadják be a menekülteket. A lényegi különbségekre érzékeny tévés határozottan közbevágott: már elnézést, oda idegenek menekülnek, hozzánk meg magyarok... Bizony, nem kis különbség, miniszter elvtárs...

Túl vagyunk március tizenötödikén is, mindenki azt mondja, fegyelmezett és méltóságteljes volt a nép, ünnepélyes és méltó a negyvennyolcas ősökhöz. Az előzetes hírekkel ellentétben nem foglalták el a tévé székházát, a műsorvezetők este felé már levetkőzték addigi feszélyezettségüket, kisimult arccal, mosolyogva, megkönnyebbülten mondták, mi volt, s mi következik (mert nem következett be, amitől nagyon tartottak).

Én is nagyon meghatódtam attól, amit az eseményekből láttam; képzeld, komám, az Amerikai Egyesült Államok nagykövete is együtt menetelt az alternatívokkal (persze így könnyű nekik, és joggal vonták le vezetőik azt a következtetést, hogy "meg vannak erősödve"). De nehogy azt gondold, hogy Mark Palmer úr "ellenzéki", néhány nap múlva bevallotta a rádióban, hogy jó barátja a magyar miniszterelnöknek, hogy meggyőződéses szurkolója a mai magyar vezetésnek, hogy a világ legizgalmasabb országának tartja Magyarországot, és a meghirdetett reformok alapján szép jövőt jósol a magyaroknak, ha most már tényleg a cselekvés jön, nem pedig az elmélet túlbeszélése meg a felesleges vita (mint annyiszor előfordult ez utóbbi a történelmünkben).

Nem halmoznám a jelzőket, elégedj meg ennyivel: nem emlékszem, mikor éreztem ennyire ünnepnek az ünnepet. Te ismersz, tudod, hogy már-már betegesen keresek valamit, amin fenn lehet akadni, amit kifogásolni lehet. Isten engem úgy segítsen, most nem kerestem, magától tűnt fel egy apró szépséghiba (nem tudok kibújni a bőrömből): a Szabadság téren összegyűlt tömegnek miért egy színész olvasta fel a független szervezetek tizenkét pontos, a nemzet nevében előterjesztett követeléseit? Értem én, hogy a joggal népszerű színművészt a hatás fokozása miatt kérték fel erre a szerepre, nem is arról van szó, hogy nem jól alakított, de alakított. Elképzelhető, hogy egyedül vagyok a véleményemmel, de számomra hitelesebb lett volna, ha valamelyik szerző szájából hallom, mit kíván most a magyar nemzet, még ha nem is lett volna ennyire tökéletes a dikciója és feltornázott a lendülete. Az sem újdonság számomra, hogy "színház az egész világ", a politika is, azért én ebben a mai nyílt és őszinteségre törekvő magyar politikában nem szívesen tapsolnék az alakításoknak... Ostoba vagyok nyilván, a lényeg az, hogy ismét van nemzet, vannak kimondott elképzelései, kérései, van akarata.

Erdély s a hozzá fűződő gondolatok és érzések is velünk voltak március idusán; hogyan is maradhatott volna el Segesvár, Fehéregyháza vagy Arad (a most már fájdalmas emlékeket többszörösen is idéző Arad) felemlegetése? Sokunkban itt az is felötlött, mennyire "bensőséges", azaz mélyen rejtett, túlzottan családias, magányos-meghitt lehetett odahaza az emlékezés. Hiszen ezt a napot arrafelé nagyon is számon tartják az őrök, nekik ez dupla munkanapnak számít a riadókészültségszerű állapot miatt, ugrásra készen kellett állniuk már akkor is, ha két ember találkozott az utcán és beszélgetni kezdett. Két éve még - s amióta az eszemet tudom - mi is ünnepi ruhába öltözve, a legbelső szoba legeldugottabb zugában, a készüléket halkra hangolva hallgattuk március tizenötödikén a Magyar Rádió műsorát, némán, tehetetlenül, megfélemlítve - Marosvásárhelyen, ahol dicsőbb korban Petőfiék meneteltek Bem seregével...

Nemcsak mi rejtőztünk ott egyre inkább önmagunkba az utóbbi évtizedekben, bujkál mostanság az információért odalátogató hírszerző is. Erről értesültem - többek között - egy érdekfeszítő összeállításból, melyet a televízió Panoráma című műsorában láttam az ünnep előtt. Bizonyára emlékszel még Chrudinák Alajosra (a rádióból ismertük meg), akit már akkor tiszteltünk, amikor még az arab-arab frontokon bagatellizálta a körülötte röpködő töltényeket. Ő volt a közel-keleti szakértő, s ha lehetne így mondani, most (mivel nem tabu a téma) ő lett a még közel-keletibb specialista: rendszeresen beszerkeszt műsorába a "közvetlen-keleti" szomszédság eseményeit. Valószínű, arra jöhetett rá, hogy ez a közeli vezér legalább annyira érdekes, mint Arafat, Samir, Khomeini és Kadhafi együttvéve, és hogy "a téma" mégiscsak jobban érinti az itteni közvéleményt, mint az, hogy a keresztény milicisták lövik a mohamedánokat Libanonban. Csak azt sajnálhatjuk mindannyian, hogy nem tud behatolni erre a néhány kilométerre levő csatatérre. A Közel-Keleten szinte mindegyik vezető politikus szóba állt vele, csaknem mindenhova beengedték, s ha valahova mégsem, akkor túljárt az őrök eszén. A szomszédén nem tud, az egészen közel-keleti vezetők egyike sem tekinti tárgyalófélnek. Így turistának álcázott operatőröket és riportereket küld át terepszínű felvevőgépekkel, mert nem akar másodkézből tudósítani.

Megrendítő volt ez a film: eltüntetett falvak helyén a pusztaság; emberek, akik saját házaikat kénytelenek bontani; Nyugatra emigrált román értelmiségiek vallomásai (akiket ugye, nem lehet irredentizmussal, területi követelések vádjával illetni); a benzinhiány miatt rozsdásodásra ítélt személygépkocsikkal; a "valamit hátha osztanak" reményével sorban álló emberekkel; élelmiszerüzleti lekopasztott, régen üres polcokkal; kenyérhéját óvatosan, minden morzsára ügyelve majszoló, megviselt öregasszonnyal; románul kolduló s az adományt oroszul megköszönő szerencsétlenekkel; s egy idős székely magyar asszonnyal... Ez a fejkendős, mosolygós néni nem vette észre, hogy filmezik, kamerát biztos, hogy életében nem látott, feltételezhetően filmet és tévét is alig-alig. Személyautóban ülve dolgozhatott a dokumentarista, a néni fentről szólt hozzánk, mögötte csak az ég s a templomtorony felirata: Egy az Isten. Istenien kezdte:

- Láttam, hogy magyar kocsi, s azért bátorkodtam ide, már ne tessék haragudni...

Kicsit később hangzott el az, amitől egy hete fejre vagyok állva:

- Most, kérem, voltam az üzletben, vettem ezt a pokrócot, né, takarónak, s kérem, hogy adjon nekem, legyen szíves, egy kicsi cukrot, bár legalább tizenöt dekát, de nem...

Folytatta volna (valószínű, imígy: de nem adtak), ám az álcázott riporter gyorsan közölte:

- Nem hoztunk semmit, tessék elhinni.

A néni mosolya hirtelen zavarttá vált, rövid ideig értetlenül nézett, majd csendesen "kikérte magának":

- Az üzletben kértem. - (Mármint a cukrot.)

- Ja, az üzletben - kapott észbe a dokumentumkészítő -, bocsánat...

A néni azonnal meg is bocsátott (mesélte tovább, hogy olajat is vásárolt volna, azt sem kapott), én képtelen voltam ilyen egyszerűen napirendre térni az "incidens" fölött. Hogy nem érzékelte a szaktárs, hogy ez a "riportalany" már az elején azért is bocsánatot kért, hogy egyáltalán a kocsihoz bátorkodott? Hogyan fordulhatott elő, hogy nem tudta: bármily megalázott legyen, bármekkora ínségben tartsák, egy székely asszony nem koldul!

Két hete láttam először, azóta is ott maradt az égen a nincstelenségben is méltóságát megőrző Anyánk. Nem valószínű, hogy egyhamar le tudom vakarni onnan...

Itt még javában tombol a nép, mert egyik ünnep a másikat éri. Március tizenötödikét követően viszonylag csendesebben emlékeztünk a Tanácsköztársaságra (amikor, ugye, nem éppen békés román csapatok portyáztak a Tisza tájékán), miközben a középkorúak és az idősebbek között még jócskán előforduló Sándorokat és Józsefeket köszöntöttük, s máris benne voltunk a nagyhétben, mire természetesen jött húsvét, és máris nyakunkon április negyedike. A jelek szerint ezután jó ideig hétköznapok következnek, a karácsonyig ránk váró három ünnepből csak augusztus huszadikán számíthatunk valamire, május elseje és november hetedike már nem a régi.

Visszatérve a meleget hozó férfiak névnapjára, úgy látszik, most már nekem is mindenről az jut az eszembe, mint Mórickának, illetve - szabad fordításban - a romániai helyzet. Az utolsó otthoni, 1987-es József-nap egyik történése jött elő hívás nélkül emlékeim raktárából. Marosvásárhelyen, abban a lépcsőházban, ahol laktam két Józsi szomszéd is volt, úgy estefelé leültek kettesben, halkan elnótázva próbáltak örvendeni saját maguknak. Éppen felcsigázott volt a "testvérek" irántunk való ellenszenve (mint majdnem egyvégtében az utóbbi másfél évtizedben), akkor éppenséggel a háromkötetes Erdély története itteni megjelenése kapcsán. Józsikámékat egy szomszédjuk jelentette fel másnap, hogy soviniszta, nacionalista, irredenta, horthysta dalokat énekeltek. A szervek azonnal behívatták a két "jómadarat", tanúkihallgatás semmi, a feljelentés alapján ítélkeztek sebtében: az a József, amelyik párttag volt, megúszta egy veréssel és ötezer lej büntetéssel, a másik három hónapos, munkahelyen letöltendő börtönbüntetést kapott, és azért sírt napokig a tömbház előtti padon, mert két gyerekének eltartása hosszú távon vált kérdésessé, ugyanis a büntetés letöltése után automatikusan következik a munkaszerződés felbontása, új munkahelyet viszont nemigen talál ilyen priusszal. A kevésbé károsult Józsi mesélte nekem, hogy azon az estén ők csak ilyen nótákat énekeltek, mint Egy Jóska van a faluban, s hogy bizony isten elfújt volna egy irredenta vagy ehhez hasonló dalt a hatóság embereinek, miközben ütötték őt, ha tudott volna legalább egyet. Komám, számomra az egészben az volt a legszomorúbb, hogy a feljelentést nem egy besúgó vagy "bedolgozó" éberke tette, hanem egy egyszerű munkásember, aki addig is, azután is velünk együtt szenvedte az ínséget, de akivel (mint olyan sokakkal) el tudta hitetni a vezetés, a hatóság, hogy a nyomor miattunk van, hogy most szerintük "a magyaroknak kell Erdély, s az orosz oda is adja, ha nem küldünk nekik minden élelmet" - szóval ügyesen kifundálták a mesét, és ezt a "távolról sem nacionalista nép" meg is ette.

Húsvétra készülődve azt nem feledhetem, hogy odahaza az utóbbi években milyen nagy áldozatot jelentett igazi húsvéti tojást tenni az asztalra (a havi személyenkénti öt darabot kellett összegyűjteni az alkalomra), s hogy sok locsolónak be kellett érnie a fából és kerámiából készült festett tojással. Vagy egy szál virággal, mert az még elvétve nőtt az erdőkben, a réteken...

Húsvét szombatján, késő este meglepetésszerűen kaptam egy különajándékot a nyuszitól, pontosabban a tévések nyuszijától. Van itt, komám, a TV2-nek egy rendkívül izgalmas műsorszáma: a Napzárta. Sok érdekfeszítő riportot, interjút, beszélgetést láttam-hallottam benne, csak feltételezem, hogy azért időzítik ilyenkorra, mert a magyar már úgyis alszik, lehet érinteni a kényes kérdéseket. Az erdélyi magyarság sorsáról készült megint titokban egy film, melyet átcsempésztek, bemutattak, s a bejelentés szerint átadták a holland televíziónak is, és elküldik a pápának. Egy pusztulásra ítélt magyar falut, a Korond községhez tartozó Atyhát láthattuk, annak kétségbeesett lakóit hallhattuk. (Ezeket a hazai képeket, sorsokat rendesen és rendszeresen megkönnyezi a kománéd, mert mi mást tehetne?). Keserédes ajándék volt ez számomra, de ajándék: kicsit otthon lehettem, miközben nem mehetek haza.

Bár kapcsoltam volna ki a készüléket a film megtekintése után! De sajnos, elbambultam, elméláztam, és arra ébredtem, hogy egy itteni okos mókus (külpolitikával elméletben foglalkozó, de nem gyakorló politikus) magyarázza nekem, nekünk a látottakat-hallottakat, a magyarázatra nem szorulót, a megmagyarázhatatlant. Származásom miatt szégyellem is vitatni általános jólértesültségét, de néhány megállapítását (!) azért tenném szóvá, hogy lásd, kik elébe tesznek mikrofont, amikor úgymond, tudományosan közelítik meg a kérdést.

Többek között olyasmit mondott a szakértő, hogy sajnos, el kell oszlatnia egy tévhitet, nem igaz, hogy buldózerekkel pusztítják a falvakat, házakat, hanem gazdasági és közigazgatási intézkedésekkel kényszerítik arra a lakosságot, hogy önszántából elhagyja szülőfaluját, szülőházát. Te is tudod, komám, ez utóbbi valóban alkalmazott eljárás, de csak egyike a módszereknek, és a buldózer igaz! Magam is láttam, te is láttad működni őket városokban és falvakban egyaránt. Mint ahogy láttuk az arra kényszerített embereket, hogy hetek alatt lebontják saját házukat, melyet ők vagy szüleik építettek egy élet munkájával. Ott volt ugye, Marosvásárhelyen is az a városrész, melyet csaknem kizárólag magyarok laktak kis kertes házaikban. Hogyan is nézhette volna őket egymásmellettiségükben nyugodtan a hatalom? Lerombolni, szétszórni őket! Beszéltem azokkal, akik fejszével fogadták a földgyaluk vezetőit, s azok hozzátartozóival, akik tehetetlenebbek voltak a fölöslegesen lázadóknál: szívrohamot kaptak vagy beleőrültek vagy felkötötték magukat végzetre ítélt házuk padlásán. Szóval "sajnos, nincs buldózer"...

Többször hangsúlyozta a kitűnő dokumentumfilmet átmagyarázó, hogy nemcsak magyar falvak tűnnek el, hanem románok is, mintegy azt sugallván, hogy ne legyünk annyira odáig. Persze ez a megállapítás is igaz, csakhogy: a magyarság és a többi kisebbség vesztesége kettős, sőt "lényegibb". Mert az "agráripari központokba" költözéssel a román paraszt nemzeti identitása nem kerül veszélybe, sajátjai közé kerül, és többségben marad. A kisebbségnek viszont nemcsak a gazdasági nyomora nő, de elveszíti viszonylag tiszta etnikumát, nem lesz anyanyelvű iskolája még ennyi sem, a többség között elvegyítve nem ápolhatja kultúráját, nyelvét, rokoni kapcsolatait. Azaz: tévedés az egyenlőségjel, igenis van, amiért "odáig legyünk".

Kijelentette még a "külpolitológus nyuszi" a beszélőn, hogy bár innen senkinek sincs joga tanácsokat osztogatni az ottani magyar értelmiségnek, vagy elbírálni cselekedeteit, ő mégis kifejezést ad azon véleményének, hogy talán nem kellene pont az értelmiségnek eljönnie onnan, mert az ő feladatuk lenne ott kiállni, és megfogalmazni a kisebbség érdekeit, követeléseit. Erre én most bármit mondok, személyes gyávaságom magyarázatának tűnhet. Ezért kérdezni is alig merem: nem hallott arról, hogy már a gyanúsnak számító magyar értelmiségit is őrzik, és csírájában fojtják el minden megnyilatkozási szándékát? Nem tud olyanokról, akiket már a hűségkifejezés megtagadása miatt is betiltottak, bezártak vagy kiutasítottak az országból? Nem emlékszik arra, hogy Magyarországon is jártak olyan idők, amikor alapvető igazságokat még az otthonukban sem mertek kimondani, s hogy milyen esélye volt egy "kiállásnak" olyan rendőrállam idején, amikor névtelen feljelentők intézték (el) az ember sorsát?...

Ha nem lennénk épp az ünnepben, kívánhatnám higgadtan bátor tudósunknak, hogy töltse veletek a húsvétot, és próbáljon meghalni, majd feltámadni az ügyért, nem úgy, mint tette a komád.

1989. március 26.