LEHET-E HONVÁGYUNK?

Van itt a városban egy druszám, akit többen félnótásnak tartanak, talán már ezért is kedvelem, hisz rokon lelkek vonzzák egymást, állítólag. Munkahelyi besorolását, azaz munkakörét meghatározni nem tudom, csak körülírni: arrébb tesz valamit, aztán visszarakja, sepreget és szemetel, kocsit mos és az úttest közepén hosszasan elidőzve akadályozza a forgalmat; közben minden italt megiszik, amire meghívják, s ha nem hívják, akkor meghívatja magát "kölcsönkérés" formájában, és egész idő alatt mond, mond, úgy tűnhet, összevissza beszél. Ha veszed a fáradságot, hogy jobban figyeld, látszólag összefüggéstelen mondatai, félmondatai, felkiáltásai kezdenek összeállni, egy-egy megállapításán órákig elrágódhatsz, mert tulajdonképpen tömören, vagyis "röviden és velősen" veti fel a kérdést, világít rá a lényegre anélkül, hogy didaktikusan túlmagyarázná a dolgokat s a köztük lévő összefüggéseket. Íme, egy igazán érdekfeszítő ötletrohama szó szerint: "szemét itt az egész, nekik mindent szabad, adjon egy cigarettát, ezek azt hiszik, hogy?..., mondok magának valamit, az egész nem ér semmit, nincs rend, fegyelem, hiába az ember..., nem számít, hiába csinálnak akármit, ez már ilyen, ez a baj, magának honvágya van, tudja, mit?..., adjon negyven forintot kölcsön, és most ne menjen még haza, mert megverik, én mondom magának, nem éri meg, majd egyszer hazamehet, higgye el nekem, az egész egy nagy..., csak most tudtam meg, hogy maga..., szemét mindenki, már megbocsásson"...

Láthatod, komám, mindegyik kijelentése egy-egy tanulmány végkövetkeztetése vagy címe lehetne, de - mint nyilván sejted - én a honvággyal kapcsolatos ötletét emésztettem meg a legnehezebben. Se rokon, se barát, se ismerős még csak meg sem kérdezte (talán tapintatból), hogy mi a helyzet a honvágyammal, a druszám meg egyenesen megállapítja, hogy ez a bajom. Tényleg: van-e honvágyam?

Ha a nappalaimat, azaz ébrenléti állapotomat tekintem, akkor többnyire nincs. Napközben főképp azzal vagyok elfoglalva, hogy végre érezzem igazán itthon magam (ugye, Tamási Áron szerint is azért jöttünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne). Persze sokszor gondolok arra az elveszett otthonra, de ez - a későbbiekben részletezem - távolról sem jelent egyértelmű vonzódást, visszavágyást, tehát nincs honvágyam.

Ha az éjszakáimból, pontosabban álmaimból indulnék ki, akkor mégis van, hiszen csaknem minden éjjel "otthon vagyok", vélhetném úgy is, hogy "tudatalattim" hazataszít, de ez sem olyan egyszerű. Mert álmomban sohasem boldogan sétálok Marosvásárhely utcáin, sohasem önfeledten találkozom veletek, hanem bujkálva, rettegve a lelepleződéstől s attól, hogy még egyszer nem sikerül átszöknöm ide. (Csuromvizesen ébredek, kománéd eleinte szorgalmasan cserélgette az ágyneműt, aztán beleunt, jó ideje összegyűjtjük egyhetes "látogatásaim" nedveit.) Azt hiszem, ez lenne az úgynevezett disszidensálom, s ez különbözteti meg alapvetően a menekültet a hivatalosan áttelepülttől: még álmában is félve van honvágya.

Ha a honvágy címszónak az értelmező szótárban szereplő első meghatározását veszem alapul ("Külföldön élőnek hazája utáni sóvárgása"), nincs honvágyam. Nem keresem meg a haza címszót, eltekintve attól, hogy nyelvészek mit véltek hazának, elmondom azt, hogy számomra a haza a szülőházon, a megszokott, magaménak érzett utcákon, tereken, folyókon, hegyeken, a családomon, a barátokon, a kedvenc kocsmán kívül jelentette - például - a munkámat, melynek végzésében már évek óta akadályoztak, jelenti az anyanyelvem, melynek használatáért gyerekeimnek már szégyenkezniük kellett, nekem meg "illett" volna...; jelentette egyúttal azt a társadalmi közeget, amely végső soron kivetett magából, többedmagammal együtt kényszerített a mindent feladó menekülésre.

Honvágyam van, ha az értelmező szótár második útbaigazításán indulok el, hogy tudniillik a honvágy: "A család, az otthon utáni vágy". Két gyerekem és anyám van otthon, természetesen vágyom utánuk, csakhogy a velük való találkozást - a realitásokat is figyelembe véve - inkább úgy képzelem el, hogy ők jönnének ide, és nem én oda. Számomra a család fogalma több a vér szerinti rokonok körénél, nagyon is belefértek ti meg a többi barátom, akikkel nyilvános-nagy ölelkezés szintúgy kivitelezhetetlennek tűnik abban az otthoni szigorban, bármilyen optimista is legyek a ránk váró évek alakulásának megsaccolásában. Csakhogy már az ott rekedt barátokat is meg tudom számolni fél kezem ujjain, míg ellenségeim (egyben ellenségeitek) száma túlontúl megnőtt.

Van-e honvágyam vagy nincs?... Mi vonz, mi taszít?... Haza?...

Legnagyobb gondban az otthon fogalmával vagyok. Otthonunk volt-e az a föld? Otthon éreztük-e magunkat otthon? Otthonias volt-e?... Minden vészjósló jel ellenére néhány esztendeje még így hittem: igen, Erdély az otthonunk. Ha negyven év megszokása és hite után hirtelen és egyedül én döntök úgy, hogy tévedtem, akkor bennem van a hiba. Nem így történt. Fogyatkoztak körülöttem a bajtársak, egykor azt mondtam, gyávák, én maradok. Még ha rezervátum is lesz a Székelyföld, majd zárórakor én húzom le a redőnyt - belülről! Nekem túlságosan is drága a Hargita, ahol sízni lehet, a fenyvesek, ahol gondolkodni lehet, az a Maros-kanyar, ahol évek óta horgászom, és annyira enyémek az emberek e tájban, hogy elszakadni képtelenség. Hiszen ez az otthon!... Az otthon, melyről az éberebbek számára előbb, a konokoknak később, s a hősöknek sohasem derül ki, hogy egyszerre fenyegeti tűzvész, árvíz és buldózer. Mitől lesz alattomos átváltozással börtönöddé otthonod? S ha szabadultál belőle, lehet-e honvágyad?... Árpádom, én még nem tudom azt, amit fent említett druszám tud. Ami tény: nosztalgiázom néha.

Nemrég Pestre indult egy ismerősöm, és szólt, ha valami küldeni- vagy intéznivalóm lenne, hát ő nagyon szívesen... Megkértem, ha könyvesboltban jár, vegye meg nekem azt a regényt, amelyik a közelmúltban jelent meg, és itt hiába keresem. Azt mondja, rendben, utánanéz, de minek azt megvenni, hisz a könyvtárban is biztos meglesz, ki lehet majd kölcsönözni. Más érvem nem volt, csak ez: szeretném, ha ez nekem is meglenne...

Nos, komám, a későbbiekben jócskán eltűnődtem ezen, hogy valóban van-e értelme az efféle szerzésnek. Hiszen már annyi minden megvolt - tárgyi értelemben! -, ami most nincs, amit látszólag könnyen hagytam veszni, és ami egyre jobban hiányzik. Érdekes, a tisztességesen berendezett háromszobás lakásból legkevésbé hiányolom azt, ami a legértékesebbnek tűnhet: magát a lakást, a bútorokat, a tévét, a hűtőszekrényt s hasonlókat. Bár..., emlékezhetsz, mennyire örvendtem annak a hálószobabútornak, melyet egy angol exportból sikerült lecsípni, akárcsak annak a kényelmes körkanapénak, melyet a társalgóba vásároltam, s melyen ülve igazán jókat csevegtünk. Kománéd meg a modern konyhabútorára, a szépen gyarapodó edényeire, a függönyökre, a csillárokra volt igen büszke. Valami oknál fogva azonban mindez mégsem nőtt annyira hozzánk, hogy zokogva idézném fel emlékképüket. Volt, nincs...

Egyre fájóbban nincs meg, nincs itt viszont a sokak szemében kevésbé fontosnak, értéktelennek számító apróság, köztük olyanok is, melyeket már-már magam is kidobtam, aztán - több-kevesebb sikerrel - átmentettem számtalan otthoni költözésen, egy válás majd egy újranősülés viharain.

Nosztalgiával gondolok például a múlt századi őseimtől rám maradt takaros szelencére, abban mindig minden iratom biztonságban és kéznél volt (itt az a kevés okmányom, ami van, mind szanaszét); sokszor hiányoznak szegény asztalosmester apámtól örökölt szerszámaim (az elkerülhetetlen barkácsoláshoz itt is kapni eszközöket, de számomra az a gyalu volt az igazi, melyről egy mai szaki azt sem tudja, hogyan kell kézbe venni); nincs meg a magam fabrikálta íróasztalom, melyen négy év alatt, többek között, négy könyvet voltam képes írni; nincsenek itt "horgásztrófeáim", a preparált csukafejek ordításra nyitott szájukkal, s benne a hegyes, sűrű fogazat reménykeltő sugallata: lehetne még harapni is, ha...; nem kapcsolhatom be azt a rádiót, melyen kora reggeltől késő estig a Kossuth adó műsora szólt, valahova tartozásunknak füllel hallható jele (legalábbis annak véltük); nem lóg a falon, ágyunk fölött a fagyöngy, melyet egy kirándulás alkalmával kománéddal kettesben szedtünk, és három hét múlva derült ki, hogy körülbelül három hete terhes...

Hova lettek a véletlenül mindenhova (csak éppen ide nem) magammal hurcolt fényképeim, viszontlátom-e még egyesztendős nagy kopasz fejem vagy hároméves önmagam az akkor még fiatal és oly szép édesanyám oldalán; kacag-e majd valaha valamelyik gyermekem vagy unokám azon az erőltetett vigyorgáson, melyet az óvodás csoportképhez kényszerítettem ki magamból; felfedezi, felfedezteti-e valaki, hogy a népi együttes székely ruhás táncosa ugyanaz a legény, akit máshol egy győztes kosárlabdacsapat játékosaként ábrázol a fotó s így tovább?...

És kinél lehetnek a könyveim, a megjelent munkáim, s a kiadatlan kézirataim? A hirtelen támadt résen kényszerűségből menekülve meg sem beszélhettük rendesen senkivel, hogy mire ki ügyel majd, illetve őrzi mindaddig, míg apránként, akár évek múlva kicsempészhető az apróság, a dolgoknak ez az "értéktelenebb" része. Mint később értesültem róla, otthoni javaim mentésekor ezeket az apróságokat, az emlékeimben féltve őrzött "csecsebecséket" a volt lakásunkban összegyűlt társaság vagy prédának tekintette vagy szemétbe dobható kacatnak. Voltak és nincsenek, ez az a gondolat, amivel nehezen barátkozom.

Persze magamra vessek, én kapkodtam el a döntés kivitelezését. Nem tehettem másként, nem is erről van szó. Csak a múltkor, ugye, a honvágyat juttatta eszembe a félnótás druszám, s azt hiszem, hajdanvolt apróbb-nagyobb dolgaim hiánya ide tartozik. Ami meg a kapkodást, a szerzett javak sietve feladását illeti, én még hagyján... Az otthon töltött utolsó néhány évben következetesen nem vettem, nem gyűjtöttem, nem csináltam semmit. A kománéd még tapétázni akart a lakásban, festetni, mázoltatni, ezt-azt megjavíttatni, esetleg lakást cserélni... - én nem. Meg is mondtam neki kereken: én ebben az országban többet lakást nem cserélek, s ebben a lakásban sem vagyok hajlandó sehova még egy szeget is beverni! De a többiek...

Emlékezz csak: Misiék egész télen és tavasszal a lakásuk rendbetételén dolgoztak, új konyha, új fürdőszoba, vízszerelés, csempézés stb., aztán nyáron két hátizsákkal nekivágtak Kanadának, mindent hátrahagyva. Pista barátunknak egy fél élete s az egészsége ment arra, hogy lakhatóvá, sőt takarossá és kényelmessé tegyék a lerobbant állapotban örökölt kertes házat, aztán Mari, a felesége eldöntötte az egész munkájuk (eddigi életük) értelmetlenségét, nem jött vissza a svédországi nagynénitől; mit tehetett Pista, otthagy mindent, és a két kislánnyal mennek Mari után. Nem sorolom, a summája ugyanaz: nem volt könnyű (kalandvágy - mint azt sokan hiszik) ilyen lépést tenni, és más tájon koldusnak beállni.

Árpádom, kétségtelen: nemcsak most és nemcsak velünk történik ilyesmi, az évezredek folyamán jó néhányszor megesett, hogy emberek kénytelenek voltak veszni hagyni mindenüket, hogy menthessék a legfontosabbat. Mindössze halkan, bizonytalanul és félve hoznám tudomásodra tűnődéseim eme megsejtését: ez a mi menekülésünk nagyon is felér egy deportálás vagy egy kivégzés előli meneküléssel...

Azt a bizonyos regényt, amelyikről írtam, talán mégis megvásárolom. Ha nem másért, hát azért, hogy a fiamnak meglegyen. Hátha véletlenül neki nem kell majd sehol veszni hagynia. Bár nem úgy néz ki, de hátha neki soha nem kell majd menekülnie...

1989. február 26.