VÁLASZ EGY FEL NEM TETT KÉRDÉSRE

Képzeld, tévéinterjút készítettek velem, s mivel a műsorban még nem adták le, egyelőre reménykedhetek abban, hogy sikertelen próbálkozásnak minősítik, és nem kerülök a képernyőre. Azt sem tudom, miket fecsegtem ott összevissza, felforrt az agyamban minden lé (ebből van nekem a legtöbb) a rettenetes hőségtől.

Körülbelül egy héttel e felvétel előtt szólt a riporter, hogy bár a spontaneitás a legizgalmasabb, azért ő elmondaná, miket fog kérdezni, legyen időm készülni. (Persze, nem volt, és amúgy is teljesen spontán elaludtam a filmezés elkezdésekor a már említett hőguta miatt.) Kérdései között szerepelt a következő: milyeneknek látom én, a túlról érkezett, az itteni magyarokat? Visszakérdem én az akció lebonyolítása előtt egy héttel: aztán megmondhatom őszintén? Megnyugtatott, hogy igen, csak ne legyen túl sértő. Aztán a kánikulában vagy ő is elfelejtette ezirányú kíváncsiságát, vagy megijedt attól, hogy őszinte leszek, mindenesetre tény: ez a kérdés nem hangzott el. Pedig erre a válaszra véletlenül készültem, azt akartam mondani, hogy pontosan olyanoknak, mint magunkat, erdélyi magyarokat, vagyis szépeknek, okosaknak, szorgalmasaknak, ügyeseknek, tréfásaknak, komolyaknak...

Nyilván nem ilyen egyszerű a dolog, én csak a rövidség kedvéért lettem volna diplomatikus. De neked, komám, ugyancsak röviden leírnám, amit nem mondhattam volna el akkor sem, ha ráterelnek a témára. Inkább így közelíteném meg a kérdést: milyen különbségeket vélek felfedezni? Az élethez és egymáshoz való viszonyulásainkban milyen apró vagy nagyobb eltérések szűrődnek át az én szemüvegemen?

Árpádom, itt az embereknek nagyon kevés idejük marad egymásra, általában mindenki a saját gondjainak, örömeinek él, zárkózottabbak, egocentrikusak; talán kevésbé, mint Nyugaton, de hangsúlyozottabban, mint nálunk. Elképzelhető, hogy a fiatalok között könnyebben megy a barátkozás, de negyvenévesen már nehezen akadsz társra, ha beszélgetni, kirándulni, "bulizni" akarsz, ennek a korosztálynak általában megvan már a maga társasága, oda be senki... (Jut eszembe, megkaptam az üzeneted és nagyon belémszúrt a kérésed, hogy ne küldjek több kávét, mert már nincs kivel kávézni, és nem érdemes frissnek lenni meg élni sem odaát... Te tévesen hiszed azt, hogy a kávézással kapcsolatban itt velem egészen más a helyzet. Egyedül iszom én is, komám, frissebb csak beteg szívem lesz tőle, agyam-lelkem nem, élni pedig muszáj, már csak a gyerekeink miatt is. Sajnos, ilyen közhelyekké egyszerűsödik az a világ is, amelyiket nagyon másmilyennek képzeltem.)

Alkalmi eszmecserék persze összejönnek néha, de ezek tényleg egy alkalmat jelentenek, az esetek többségében nem ismétlődnek. Mondhatnám úgy is, hogy az "idegen" itt jobbára csak ismerősöket gyűjtögethet, esetleg haverokat, de barátokat nemigen. Magyarázni az okát egyelőre nem akarom, csupán találgatok: egzisztenciális gondok, pénzközpontúság, a kapcsolatoknak szigorúan az érdekeken alapuló kiépítése és táplálása?...

A fentiekhez kapcsolódik, ha igaz, egy másik szembetűnő vonás, hogy finoman fogalmazzak: tisztelet a kivételnek, az ittenieknek nem éppen alapvető sajátosságuk a szerénység. Itt csaknem mindenki mindent jobban tud, mint a másik, legyen szó éppen politikáról, fociról, nőkről, adózásról vagy bármilyen ártatlannak tűnő kijelentésről. Nem azt venném zokon, hogy nálam okosabbak és mindenről jobban értesültek, mert holtbiztos, ez így igaz. Hanem azon szórakoztam eleinte (mert mostanában kevésbé), hogy minduntalan egymást licitálják felül, bárki bármit mond, mindig akad egy a társaságban, aki bölcsebb: "nem úgy van az, Bazmeg!..." (mintha ez a Bazmeg valami általánosan elterjedt becenév volna).

Milyennek látom az anyaország magyarjait?...

Folytatom, mert a magamfajta arról szól a legszívesebben, amiről nem kérdik, vagy amiről nem (lenne) szabad fecsegni...

Az egocentrizmus legszembetűnőbb tartozéka a gyomorcentrikusság. Az itteni táplálkozás másságát kezdetben azért nem elemeztem, mert a mi otthoni étkezési szokásainkhoz képest az eledel összetételének és elfogyasztásának minden egyéb műfaja furcsa lehet. Mi ugyanis a "lakosság tudományos táplálásának elmélete" (és gyakorlata) következtében nem voltunk kitéve a választás dilemmájának, már-már tényleg fűből főtt levest ettünk, ahogyan azt elképzelni vélték egy "tudományos-fantasztikus" magyar filmben, egy bizonyos (még tippelni is alig merek) Titániában.

Miután túltettem magam az első sokkhatáson (hogy tudniillik mennyi mindent felfalhatsz errefelé, ha van rá pénzed), jött a második frusztráció: szinte beleőrülsz, míg eldöntöd, mivel oltsad szomjadat, oly változatos a kínálat (persze, ez sem olcsó mulatság). Odahaza, ugye, ilyen kínoknak nem tettek ki, egyszerű volt és kézenfekvő: csapvízzel (bár ez sem folyt mindig).

Mondjam meg, komám, mikor lenne itt forradalom, ellenforradalom, népi felkelés vagy terrorakció? (Azért nem tudom pontosan, melyik kifejezés a helyénvaló, mert itt mostanság némi elbizonytalanodás tapasztalható annak megítélésében, hogy szinonímák-e vagy sem.) Akkor, ha például csak egyféle húst, egyféle felvágottat, egyfajta sajtot vagy uniformizált kenyeret vásárolhatna az állampolgár. Egy eset: elképesztő patália az élelmiszerboltban, egy hölgy visít rettenetesen, hogy csak ilyen tejföl van, normális, rendes miért nincs?! Kihallgattam, mi is a baja ezzel, hát az, hogy a sűrűsége nem az igazi, vagyis nem épp olyan, mint a vaj, mert ha fejre állítja a dobozt, a tejföl mézgaszerű folydogálással, a gravitációs erő következtében megmozdul lefelé. Vettünk egyet ebből az "abnormálisból", használatakor megállt benne a kanál...

Igazán nem akartalak bosszantani, még nem felejtettem el, hogy otthon évek óta nem lehet egyáltalán semmiféle tejfölt vásárolni az üzletben, csak borsos áron a piaci kofáktól, hamisítottat, nagy ritkán..., csupán azért említettem, hogy lásd, miből kifolyólag van itt szőrözés és lenne szőr...

A polgár napjai általában a falatozás-iddogálás jegyében telnek. Lehet a kínaiaknak egyik év a sárkány éve, a másik a kígyó éve, a magyarnak minden esztendő az evés-ivás éve. Azt mondja a tévében egy orvoskoponya, hogy számára teljesen ismeretlen okokból Magyarország sajnálatos módon vezet az érrendszeri megbetegedések tekintetében. Hát én megsaccolnám ezt az okot: évente mázsaszám tömik magukba a zsírt. A vegytiszta "étkezési sertészsír" félkilós csomagolásban - ahogy látom - csaknem naponta kerül a háziasszony kosarába, körülbelül ennyiben úszik egy háromszemélyes pörkölt vagy akármi... Több étkezdét próbáltunk ki, csöpög a zsír már a desszertből is.

Mi, ugye, étolajjal sütöttünk-főztünk, és abból is igen óvatosan csepegtettünk az edénybe, hiszen havonta fél liter járt személyenként, és azt igencsak be kellett osztani. Ez a földrajzi-társadalmi "származásom" is lehet itteni csömörléseim oka, de ha az én (meg)szokásaimban van a hiba, akkor mitől világelső Magyarország az érelmeszesedésben meg az átlagos testsúlyban? Budapesten született és közel ötven éve a fővárosban élő barátom mondta, amikor meglátogatott alföldi környezetemben: látod, öregem, itt terem a magyartarka fajta. Ennyi kövér embert sehol nem láttam, ennyi dundi és tokás menyecskét, ennyi pocakos férfit...

Odaát a betevő megszerzése azért lett probléma, mert a harminc deka fűrészporszerű száraz kenyérért is verekedni kellett, és várható volt, hogy bevezetik a levegő fejadagolását is. Itt azért gond, mert gyomorcentrikus a nép. A kispénzűeknek most, az áremelés után külön kín, hogy mindenből az olcsóbbat vegyék, és mindegyikből csak pár dekányit, de nyilvánvaló: első a kaja, második a pia..., utolsó a művelődés, lemondják az újságelőfizetést, nem járnak színházba, nem vásárolnak könyvet.

Kis túlzással azt is mondhatnám, egyszer táplálkoznak naponta: reggeltől estig. Ha többször, akkor minden egyes alkalommal megadják a módját. A mindennapok fő mutatványa: a vacsora. Ennél alaposabb és tartósabb műsorszám munkanapokon a "munka lényege": az ebédelés. Irodákba, intézményekbe már nem is kísérelem meg elintézni ügyes-bajos dolgaimat tizenegy és kettő között. Tizenegyig elfogy a tízórai, fél tizenkettőkor tálalnak az étkezdékben, fél órával azelőtt már ideje rákoncentrálnia hamarosan bekövetkező élvezetekre; maga az orgia előre meghatározhatatlan ideig tarthat, ehhez számítsad hozzá azt, hogy meghitt emésztés, békés kérődzés közben illetlenség bárkit is zavarni...

Még pesti tartózkodásom idején mondta egy ottani illetőségű férfi, hogy nem igazán vasárnap az, amelyiken nem eszik meg három kiló rántott húst. Ezt azért túlzásnak tartottam, kétkedésemet enyhe fejcsóválással jeleztem. Tényleg ennyit eszik, erősítette meg a jóétkű felesége. Vasárnap egész Budapest rántott hústól bűzlik...

Egyszer meg Svédországba emigrált volt honfitársaim látogattak meg, ki akartunk tenni magunkért, reggelire felvágott, lágytojás és egyebek. Barátaink is csak két éve hagyták el Erdélyt, s talán új hazájukban sem szokás az ész nélküli zabálás, elég az hozzá, jó néhány szelet szalámi, sajt és öt tojás megmaradt. Szerencsére betoppant szolnoki haverom, mivel már reggelizett, tízórainak tekintve tüntette el a maradékot. Pár óra múlva ebédeltünk, mindenki megkapta, például, második fogásként a szalmakrumpli mellé a két szelet rántott karajt, a "svédek" is, a haver is. Én a második szelettel nem tudtam megbirkózni, a külhoniak is csak lenagyolták a karajt, a haver ugrásra készen: többet nem esztek? Nem. Felfalt minden maradékot, minden csontot rendesen lerágott, ha van kutyám, megugatja...

Hogy még milyennek látom az ittenieket?...

Téged bizonyára nem kell emlékeztesselek arra, hogy ott mifelénk mennyire nem lehetett elindulni sokak szava után. De odaát a komolytalanok java egy-két jól meghatározható rétegből került ki. Errefelé viszont az adott szó értéktelensége (hangsúlyozottan kérnék elnézést a számos kivételtől) általában fellelhető széltében és hosszában, felfelé és lefelé, a létező vagy nem létező társadalmi piramis aljától a csúcsáig.

Talán értéktelenség helyett elértéktelenedést kellett volna írnom, de konkrét történelmi tapasztalat hiányában csak könyvekből, elmesélésekből feltételezhetem, hogy nem volt ez mindig így, hogy ez nem örök időktől létező, amolyan nemzeti avagy földrajzilag meghatározott sajátosság. Én például apámtól tanultam (illetve szoktam meg, mert erre sohasem tanított), hogy ha egyszer valamit megmondtunk, azt úgy is kell ám csinálni, ha fene fenét eszik. Márpedig apám mezőtúri születésű, itt is élt 1940-ig, akkor költözött odébb a visszacsatolt országrészbe, hogy alföldi létére beleszeressen a Kárpátokba, és ott maradjon méheivel a hegyek közt akkor is, amikor testben (és nem lélekben) Erdély elszakadt a hazától, s fordult el a haza Erdélytől mindenestül. (Mellékesen figyelmeztetnélek a sorsunk furaságára: Szolnok megyei apámat eltemettem Marosvásárhelyen, s én, marosvásárhelyi születésű Szolnokra vetődtem kivárni a végső harangszót.)

Szóval, komám, itt most azt tapasztalom közel két esztendeje, hogy ha valakivel megegyeztél valamiben, az tíz esetből egyszer, ha bejön. Ha valaki valamit ígért neked, a legkisebb esély arra van, hogy be is tartja. Persze tudom, a sok elfoglaltság miatt és véletlenül is történhet valami, ami eltéríti az embert eredeti szándékától. De ez itt nem ritkán fordul elő, hanem az a természetes, a magától értetődő, hogy közbejön az a valami. Most már érzem a másikkal való "megegyezésemkor", hogy ő az egészet nem is veszi komolyan, mert előre tudja, valami vagy valaki jönni fog, csak ő nem, az ő szavának a betartása nem. Lehet az ismerős, munkatárs, barát, rokon, hivatalnok, ügyintéző, szerv, szervezet vagy akármi - egyremegy, a szemlélet ugyanaz: tekintsem különleges szerencsémnek, ha valaki tartja a szavát.

Rokonok hívtak meg hétvégi ebédre, beszélgetésre, vacsorára. Mi akkor Budapest egyik végében laktunk, ők a másikban, másfél órás utazás után megérkeztünk virágcsokorral s apró figyelmességekkel, nyilván pontosan a megbeszélt időben. Vendéglátóink sehol, az ajtón cetli: "rögtön jövök". Sebaj, kisfiam, pisikálhatsz mindjárt, azaz rögtön. A rögtönből előbb félóra lett, a szomszédok már sűrűn kukucskáltak ki a folyosóra, hogy miben sántikálunk ott az ajtó előtt, meg már félni is kezdtem, hogy a gyerek nem tudja tovább tartani és odapisil, levittük a parkba. Keresztfiad megkönnyebbülése után még félórát ácsorogtunk a hidegben, én már azért is lettem egyre ingerültebb, mert tudtam, télvíz ide vagy oda, az öcskösnek előbb-utóbb kakilni is kell. Ha közelebb lett volna ideiglenes szálláshelyünk, rég elmegyek. Bő másfél órás várakozás után mintha mi sem történt volna, jelent meg a háziasszony: "ja, rég vártok? Csak leugrottam a közértbe, a többiek kirándulni mentek"...

Szintén még a fővárosban történt: három újdonsült ismerősöm közölte délelőtt, hogy délután meglátogatnak, ez a legalkalmasabb módja a nejemet és engem érintő szakmai-üzleti tárgyalás lebonyolításának. Hogy miért pont ez, csak találgattam. Azt találtam ki, biztos azért, mert ennének-innának "potyán" egy jót. Gyorsan bevásároltam, sütés-főzés, nagytakarítás, hirtelen szereztem felügyelőt a gyerek mellé, hogy mi nyugodtan "tárgyalhassunk"... A tárgyalás igen békés, meghitt, őszinte és testvéri légkörben folyt le köztem s a kománéd között, mivel az eszmecsere többi hivatalos résztvevője minden előzetes bejelentés nélkül távolmaradt.

Munkalehetőség után néztünk Egerben, s mivel a "központból is leszóltak", nem akárki fogadott, hanem a megye első emberei közül a második. Előadtam, hogy letelepedni és dolgozni szeretnénk, a korrekt vezető kereken megmondta: nem szeret olyasmit ígérni, amit nem tud betartani, előbb szét kell néznie, tájékozódnia, s akkor nyíltan megmondja, melyek a lehetőségek, annyit tud csak biztosra ígérni, hogy legkésőbb két hét múlva levélben közli velünk az eredményt. Sejtheted, az eredmény nulla-nulla, két hónap múlva sem értesített, sőt későbbi óvatos érdeklődésemre azt üzente, legyek türelemmel... Már az is megfordult a fejemben, vajon nem két évet mondott, s csak én értettem két hétnek?...

Egyik költözésemkor (a sok közül) segítségre is lett volna szükségem, éppen használt bútorokat is vásároltam egy erdélyi áttelepülttől. Ami biztos, kétszer annyi havert hívtam meg az eseményre, mint amennyi valóban kellett volna, ha a fele eljön, már jó. A negyede sem érkezett meg az adott időben (vagyis: senki), valami járvány törhetett ki hirtelen, egyiknek a gyereke betegedett meg egyik napról a másikra, a másiknak a nénikéje, a harmadik saját maga...

Valamelyik írásom közléséért jogdíjat utalt át egy folyóirat a fővárosi Szerzői Jogvédő Hivatalhoz, mi már Szolnokon laktunk. Azoknak hiába volt meg a lakcímem, csak úgy önszántukból nem tették, ami a kötelességük, hónapokig nem küldték el a pénzt. Több ügyet intéztem a fővárosban, meglátogattam őket is, udvariasan érdeklődtem, mi a helyzet. Elveszett a címem, mondták (s máris megtalálták az iratok között, szerintem addig nem is keresték), utazzak csak nyugodtan vissza, két héten belül megkapom. Két hónap múlva pesti barátomat kértem meg telefonon, nézzen utána a dolognak, újabb ígéret, újabb két hónap. Következő pesti jelenésemkor valamivel kevésbé udvariasan tudakozódtam forintjaim sorsa felől, több iroda közötti egyórás ingázás után végre határozott ígéret: holnap postázzák. Aztán idehaza meg a postás nem sétált fel a lifttel lakásomig, a postaládában hagyott egy értesítést, hogy melyik postahivatalban, mikor vehetem fel az összeget. Nos, ott és akkor nem lehetett, mert az írott szónak sincs hitele, "véletlenül" egy másik postahivatalba került a küldemény, amelyik viszont hamarabb zárt, mint azt a nyitvatartási rendben feltüntették..., s így tovább, nem untatlak.

Mostanra már teljesen világossá vált számomra, hogy az ilyen kifejezések, mint "aztán felhívlak", "megkereslek a napokban", "majd értesítem" stb. tulajdonképpen - a mi fogalmaink szerint - azt jelentik: menj a túróba, egyáltalán nem érdekelsz, ne is lássam a képedet...

De téged - becsületszavamra! - szeretettel üdvözöllek.

1989. február 19.