ARRÓL, AMIT TAKARNI NEHÉZ

Hallom, megfenyegettek benneteket, hogy ne tartsátok a kapcsolatot az ilyen szökevényekkel, "hazaárulókkal", mint mi. Pedig a legbölcsebbike ama hazának kijelentette: erdei gallyak vagyunk, akiktől jobb is megszabadulni. Gyanítottam már, hogy valami titkos utasítás szakítgatná még a gondolati kötődéseket is, mivel az utóbbi időben otthonról érkezett néhány (és egyre kevesebb) levélen, üdvözlőlapon nincs feladó, de még becsületes aláírás sem, egyik barátom azt sem merte odaírni, hogy Laci, hanem az általam hajdanán neki ajándékozott megszólítással élt: Popeye...

Kezdek én is titkolózni itt mostanában. Sokszor azon veszem észre magam, hogy igyekszem leplezni, elhallgatni erdélyi-menekült mivoltomat. Bizonyára furcsállod ezt, és nehéz is megmagyaráznom az okát. Kétségtelen, nem azért, mert szégyellem, s még amiatt sem, hogy az egyre ingerültebb állampolgároknak érzékelhetően megváltozott (és romlik egyre) irántunk tanúsított régen volt rokonszenve.

Talán az ember természetéből fakad, hogy nem imádja, ha az ábrázatáról egyfolytában levirít, a viselkedéséből egykettőre kikövetkeztethető belső világa - gondolatai, bajai, örömei - avagy az életrajza. Itt Stadinger István mondotta parlamenti elnökké választása akadozásakor, hogy az ő élete mindenki számára nyitott könyv, Staller Ilona is az abszolút nyitottságot vallja-vállalja-demonstrálja, nos, én nem szívesen vetkőznék meztelenre bárki előtt, s azért sem lelkesedem kifejezetten, hogy mindenki úgy "lapozzon bennem", ahogy akar. Te tudod, nincs titkolnivalóm, de az életemet csak nagyon átvitt értelemben tekintem kuplerájnak, többnyire az intimitás biztonságos rácsai mögül szemlélném a világot. Ha lehetne...

Ami státusomat illeti, amúgy sem titkolózhatom kedvem szerint: a hivatalokban rögtön kiderül a lényeg, mert több mint másfél éves ittlétem után is személyi igazolvány helyett csak az ideiglenes tartózkodásra jogosító, rendszeres meghosszabbítást igénylő "bizonyítványomat" mutathatom fel; autómba ülve minden világos, ha nincs is "származásom" a homlokomra írva, ott a rendszám; a munkahelyünkön mindenki tudja, honnan jöttünk, mert tudja...; nyilván a barátok és ismerősök is felvilágosultak... Hát legalább az ismeretlenek szemében nem kellene rögvest hátrányos helyzetben feltűnni! Azaz: bizonyos alkalmakkor szeretnék elvegyülni, felszívódni, az itteniekhez hasonlatossá válni - a siker inkább kevesebb, mint több.

Ruházatom nem árulkodhat, csak az romániai rajtam, ami ritkán látszik (trikó, alsónadrág, zokni), vásároltam itt magamnak egy nadrágot, egy kabátot és egy pár cipőt, s ami még jobban összekenhetne az itteniekkel: van néhány kapitalista cuccom is, Nyugatra emigrált barátok küldtek "alig használt" ruhaneműt. Nyelvtudásom talán kielégítő (most már - tehetném hozzá, mert említettem már, bizonyos újdonságokat el kellett sajátítanom), kiejtésem nem felel meg tökéletesen a szolnoki "angolos t-s" tájszólásnak, de magyarországinak szerintem elfogadható; beszédritmusom lassú - mondta egy pesti haver, de nem veszem komolyan, mert ő viszont rettenetesen hadar.

Hol lehet akkor a baj? Mi az, ami minduntalan leleplez?

Kedvenc költőm, Székely János soraival kérdezhetném, aki odahaza írta a völgyekből a sík vidékre özönlő vesztesekről:

"Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak,
Gönceik elkoszosodnak,
Korcukban tetű terem?
Ugyan miért nyű a vereség
Több csizmát, mint a győzelem?
(...)
Miért ütközik ki a vesztesek arcán
Azonnal a serte?
Miféle szurkot izzad a bőrük?
Szemük miféle kútba merül?"

Annyira megduzzadt volna bennünk a hazulról magunkkal hozott búbánat, hogy mindegyre kikandikál a dagasztóteknőre terített kendő alól?...

Figyelem, mi maradt otthoni reflexeimből, melyek itt esetleg feltűnőek lehetnek. Nem éppen költői a példa, de most már nem vásárolok egyszerre tíz tekercs vécépapírt, mint tettem az érkezésemet követő néhány hónapban, ugyanis - mint tudod - ezt az élvezeti cikket odahaza kéthavonta szerezhettem be verekedéses sorbanállással... De még mindig halkabbra fogom a hangom, ha valamiről "véleményem van"; ha más fejti ki az övét, kapkodom a fejem, nehogy valaki hallja, hogy én hallgatom; beleborzongok, ha egy nap kétszer találkozom ugyanazzal az ismeretlennel; uramisten, csak nem követ?!...

Úgy tűnik, ez is lehet a kovász: a riadtságot, a félelmet még nem tudom levetni, az itt gyanúsnak tűnő hallgatásomat képtelen vagyok széttörni.

A múltkor meghittnek ígérkező karácsonyi ünnepséget rendeztek a városi tanácsnál az "áttelepültek" gyerekei számára. Ajándék, jókívánságok - és hallgattunk, komám! Senki közülünk nem köszönte meg ünnepélyesen a hatóságnak a toleranciához mellékelt kedvességet. Én történetesen azért nem, mert sírt a lelkem attól a tapasztalattól, hogy az állampolgár viszont - enyhén szólva - kevésbé tűrőképes velünk szemben (is). Névtelen levélben vetette szememre valaki innen, ebből a pusztai metropoliszból, hogy jövetelem miatt kerül ő most még rosszabb helyzetbe. Ha szerepel a feladó, elküldöm neki a tanácsi karácsonyi ajándékocskát...

Odahaza fültanúja voltam annak, amikor egy mindenben jártas aktivista felvilágosított egy tantestületet, bármit lehetett kérdezni tőle. Mit ád a fennvaló, egy román tanárnőt az érdekelt a legjobban, mi az a csöves. A válasz: csöves az a magyarországi fiatal, aki szennycsatornában él és Erdélyt követeli. Egy itteni hasonlóan okos meghatározás szerint: erdélyi menekült az az elrománosodott magyar, aki azért jött ide, hogy elegyen minden finomságot az állampolgár elől. Sajnos ezt is saját fülemmel hallottam. És nem is akárhol, akárkitől: egy szerkesztőségben egy újságírótól. Ha odaát ért sértés vagy bántalom, még megértettem...

Tehát inkább eltitkolom, honnan jöttem. Körünkben különben ez a két véglet: van, aki restelli erdélyi származását (én még csak titkolnám!), és van, aki ebből él, illetve a kérdés csalhatatlan tudósaként szerez pénzt és népszerűséget. Miattuk is igyekszem kerülni a tudálékosság látszatát, sőt ha lehet, magát a témát is. Honunk helyzetének ugyanis a most anyaországnak számító terület tősgyökeresei között is rengeteg a szakértője, a jól értesültje. Közel húsz hónapja tapasztalom szinte nap mint nap: ha elkerülhetetlenül az otthoni dolgokra terelődik a szó, itteni ismerőseim megkérdezik, igaz-e, hogy odaát... És válaszra nem is várva tüstént elmesélik nekem, hogy miben éltem negyven esztendeig. Illetve dehogy azt mesélik, csupán a szenzációszámba menő felületi vagy látszatkörülményeket, és nem a lényeget. Már kezdek leszokni arról, hogy kiegészítsem ezeket a helyzetértékeléseket, és hogy vélekedjek a realitás talajától jócskán elrugaszkodott jóslatokról. Meghallgatom és hallgatok.

Viszont amit és ahogyan a tömegkommunikáció tálal ügyünkben, azt nem állhatom meg szó nélkül. Ha már végre szabad erről beszélni, akkor a korrektség mellett elvárható az alapos ismeret és a felelősségtudat, mivel egyrészt "világpremierről" van szó (a táboron belül két testvéri országról derült ki, hogy mostohák), másrészt az egyébként is túlérzékennyé vált köz hangulatának, véleményének alakulása a tét egy furcsa és csupán látszólag mellékes viszonyulásban: hogyan fogadja vagy ne fogadja be magyar a magyart?

Mostanában ilyesmikről folyik a széles nyilvánosság előtti vita: lőnek-e a románok a menekülőkre vagy sem?, küldtek-e, adtak-e vissza kézlegyintéssel magukat már biztonságban érző határátlépőket?, hozzanak-e létre menekülttábort vagy sem?, jót tesz-e Magyarország gazdasági helyzetének az ide tóduló csőcselék?, az állampolgárt kell-e védeni az áttelepülni szándékozóktól vagy fordítva?... A vizsgálat (vizsgálódás?) határozott válaszai késnek, de nyilatkozatokban nem szűkösködünk. A határ őreinek őrei bizton állítják: nem lőnek, mert sebesült és halott nem jött át (?). Elismerték azonban, hogy a túloldali jóságos őröknek visszaadták minden negyedik ide vágyót, azaz - így a felvilágosítás - a menekülők közül azokat, akik munkakerülők, bűnözők, alkoholisták, idegbetegek, beépítettek. Hát meg is érdemlik, ha ennyire hülyék, hogy - állítólag - önszántukból bevallották. A hivatalos magyarázat szerint szakértőkből álló bizottság dönt a visszarittyentésről, így kétség nem férhet ahhoz, hogy kiderítették, mitől váltak az illetők idegbetegekké és alkoholistákká, hogy milyen munkát kerülgettek és miért, hogy mi volt a bűnük, hogy beépítettségük mennyire komoly és veszélyes, ha egyszer beismerték...

Legtöbben a lágerek felállítása mellett voksoltak a megszólaltatottak közül (többen nem lelkesedünk az ötletég, de hát csak a lelkeseket kérdik), ehhez meg pénz kellene. Eltöprengtem, mi lenne a kézenfekvő megoldás. Talán a genfi menekültjogi egyezményhez csatlakozva jelentős segélyért lehetne folyamodni. Bár ezt muszáj lenne arra felhasználni, amire adják...

Megnyugtatták mindazokat, akik látni vélték, milyen jól élünk itt mi, kétszeresen hazátlanná válók, hogy ügyeltek a hangulatunkra, ne érezzük épp oly kitűnően magunkat. Azt mondja a tévében sorsunk egyik főintézője: az áttelepülési lázat csillapítandó szándékosan keltettük a menekültekben az ideiglenesség érzetét. Én oktalan meg azt hittem, nem tehetnek másként bizonyos egyezmények vagy felsőbb (netán külhoni) hatalmasságok miatt. No, de most már megnyugodtam, komám, szándékosan és megfontoltan tartják bennünk a frászt, hogy bármikor kiebrudálhatnak, mivel a tartózkodási engedély csak egy hónapra szól. Vagyis csak szólt, és szerintük vége az ideiglenességi érzést tápláló intézkedéseknek, most már hat hónapra szól az ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolvány.

Tulajdonképpen nem is magam miatt berzenkednék (majd megírom, miért), hanem mindazokért, akiknek nagyon elegük volt a bizonytalanságból. Nem elég, hogy egész életünk egy teljesen kiszámíthatatlan ideiglenesség, minek ezt tetézni egy kiszámítottal?

Egyik tévéműsorban azt kérdi Menő Riporter a Sepsiszentgyörgyről ide bódorgott fiatalasszonytól beszélgetésük végéhez érve: és itt mi hiányzik magának? Meredten figyeltem, mit mond az asszonyka, mert mi a fenét lehet erre válaszolni röviden és egyáltalán?! Szegényke néhány pillanatig a könnyeivel küszködött. Aztán úgy nézett végig a kérdezőn, mint azon a gyereken, aki evidens dolog felől érdeklődik, de azt nehéz neki megmagyarázni. És így is válaszolt: hát a fenyvesek...

Remélem, kezded kapiskálni, miért bujdosnék el saját magamtól, és azt is, miért figyelgettem a Magyarországra régebben áttelepült honfitársaimat, különös kíváncsisággal azokat, akiknek szinte a felismerhetetlenségig sikerült azonosulniuk az itteniekkel, akik úgy felszívódtak, hogy még vitték is valamire.

Egyikük a tizenkét éve ide nősült festőművész ismerősünk. Otthon neve volt, mi több, stílusa (bármelyik festményéről rögtön és távolról megállapíthattad, hogy az ő keze műve), itt csaknem ismeretlen, de van pénze jócskán, Budapest belvárosában él családjával egy pompás műteremlakásban, kocsi, nyaraló, s amit akar. Szerintem stílusa már nincs, de ez számára teljesen mellékes. Nyugodt tempóban dolgozik, és sok képet árul, innen a gazdagság. Elmegy például egy néhány napos görögországi utazásra, ott készít vagy huszonöt tekercs színes diapozitívot (a befektetés tehát - saját bevallása szerint - mintegy tízezer forint), itthon a felvételek segítségével "csodálatos" tájképeket fest és ad el (kábé félmillió a bevétel). Ez majdnem olyasféle művészet, mint az otthoni giccsfestőké (szarvas iszik a patakból, behavazott téli tájban magányosan álló házikóból világlik a fény, cigánylány hever pucéran egy díszpárnán stb.), de nemesebb ügyekre hivatott barátunkat ez nem zavarja. Igen, otthon több éven át barátom volt, naponta cseréltük ki gondolatainkat, itt nem szívesen találkozik velem, bár nem vélekedtem műveiről. Biztos vagyok abban, hogy nem maga miatt szégyenkezik, inkább engem restell, mint a szegény vagy gügye rokont szokás. Egyénisége, avantgardizmusa, magyarsága otthon nem érvényesülhetett a mindent egybemosni kívánó, majd a személyi kultusz szolgálatába állított kultúrpolitika és a fajtánkat eltörölni szándékozó nemzetiségi politika miatt. Itt nem érvényesül a személyes célok átalakulása, az értékrend fejreállása következtében, hiszen most már életének értelme - mint oly sokaknak e hazában - a pénzszerzés.

A másik egy kolléga, itt is a sajtóban dolgozik, szerinte sikeresen, s a jó közérzet, az elégedettség nem kis dolog. Ő is Pest belvárosában lakik kényelmes körülmények között, sokat utazik külföldre, gyakran az óceánon túlra. Elegáns, friss, öt esztendő alatt tíz évet fiatalodott. Azt hiszem, megfejtettem, mitől megy neki itt ilyen jól: bőségesen kamatoztatja az adottságát, melynek otthon nem nyílott ennyire tág tér, nevezetesen azt, hogy mindenkivel "jóban tud lenni", mindenkinek a szemébe csak szépet és jót mond (vagyis nem minden esetben igazat), udvarol, hízeleg, így bekerül minden olyan körbe, amelyikbe akar. Beszélgettünk egyszer a fővárosi szerkesztősége folyosóján, érkezik egy hölgy (a későbbiekben tudtam meg róla, hogy sok minden függhet tőle), akit a haver így üdvözöl: csókolom azokat a drága kacsókat, tündér, nézd meg (ez nekem szól), a világ legcsodálatosabb angyalkája, jaj, hogy kívánlak (nyilván ez ismét a hölgynek címződik), mindig csak téged kívánlak... - s így tovább. Talán mondanom sem kell, nem is igen illik, de muszáj megtennem esetleges félreértés elkerülése végett: a bókok egy bődületesen rusnya banyának szóltak, aki természetesen fürdött a boldogságban, mert minden szót elhitt, sőt... Aztán tapasztalhattam, nem egyszeri ízlésficamról van szó, ismerősünk bevitt néhány irodába, fél óra alatt vagy húsz nőszemélynek mondta el ugyanezt a szöveget ugyanazzal az igéző mosollyal tálalva (a titkárnőknél minden erőt bevetve, mert - mint megsúgta - "ezektől függ a legtöbb"). Számolhatod, komám, ha a nőket megnyerte, ez már legalább fél siker; de annál több is, mert ha a hímeknek nem is udvarolna (de teszi), azoknak vannak feleségeik, titkárnőik, munkatársnőik...

A harmadik ügyes, akiről említést tennék, odahaza négy évig volt osztálytársam, padtársam, barátom a gimnáziumban, hat éve nősült ki "falból" (már rég elváltak). Itteni munkája rengeteg külföldi utazással jár, de ha nem járna, ő bizonyára akkor is ezt tenné. Különben munkahelye is csak "falból" kell, ott csak a cigarettapénzt keresi meg (mert olyan cigarettákat szív). Főfoglalkozásban csencsel, azaz vesz és ad, olyan árukat szállít egyik országból a másikba, hogy a befektetett pénzének legalább - nem túlzok - a tízszerese térüljön meg. Tudja például, hogy Romániában már-már vagyont adnak fogamzásgátló tablettákért, kávéért s egyebekért, az ottani kapcsolatai révén lejért mindig beszerzi a pesti butikokban (némi átalakítással) jó áron eladható pólókat, trikókat, fehérneműt s a többit. Vagy hogy az NDK-ban vásárolt kakukkos meg asztali órákat Bécsben érdemes árulni... És arra is ügyel, hogy magánkereskedelme ne ütközzön törvénybe, mindig mindenből csak annyit, amennyi még megengedhető. De ha valaki sokat utazik, sok kicsi sokra megy. Jelenleg van egy másfél milliót érő személygépkocsija, saját lakása mindennel felszerelve, amit a nyugati prospektusokban láthatsz, most készül egy saját butik megnyitására a belvárosban (persze más nevére íratva). Életművész, ennek bizonyítására itt lehetőséget kapott. (Román útlevéllel két évben egyszer utazhatott és csak szocialista országba...)

Publicista ismerősünk, aki már otthon vezető beosztásban volt, itt sem adja alább. Azt a konjunktúrát lovagolja meg, hogy itt most sok mindenről lehet szájalni, több összejövetelen fel lehet szólalni, különféle csoportosulásokba lehet belépni, úgy védeni bizonyos érdekeket, hogy ettől rokonszenvessé váljon az ember. Ha meggyőződésből tenné, áldásom adnám ténykedésére. De nem hihetek neki, amikor az otthoni viszonyokat szidja "meggyőzően", mert odaát meg hetente dicsérte a nagy nyilvánosság előtt az ország "első emberét" és az ottani politikát általában is.

Nem idézhetem pontosan, mert nagy nehezen összeszedett könyvtáram is otthon maradt, de Moldova György írta valahol, hogy amikor arról kérdezett egy külhonban sikeres magyart, mi a titka az egésznek, az azt válaszolta: Rómában, mint a rómaiak. Igaza van, úgy tűnik, a mi eseteinkben is: Pesten, mint a pestiek...

Ezekről a régebben átlibbentekről keveset tud az itteni nép. "Téma" körülbelül egy éve lettünk, és sokakban az a téves meggyőződés alakult ki, hogy ez a megfutamodás, tömeges elvándorlás valóban egy éve kezdődött vagy csúcsosodott ki. Mivel a tömegtájékoztatásnak nem volt ildomos erről beszélni, aránylag kevés magyarországi tudta, amit mi odaát, hogy az erdélyi magyarság süllyedő hajójáról való menekülés évtizedek óta tart, és tömeges méretűnek mondható már az otthoni úgynevezett "aranykorszak kiteljesedésétől", vagyis a hetvenes évek derekától kezdve. Mert lényegét tekintve menekültnek minősíthető nemcsak az, aki átszökik a határon, vagy turistaútlevéllel ideérkezve kéri, hogy maradhasson, hanem mindazok, akik az évek folyamán kinősültek, férjhez jöttek-mentek, nem létező nagynénikhez ragaszkodva kértek és kaptak családegyesítés címén kitelepülési engedélyt ide vagy a földkerekség akármelyik országába, csak ott ne kelljen maradni kisemmizettnek, kutyának, megalázottnak.

Árpádom, számolgattam a napokban, hogy egykori környezetünkből kik nincsenek már ott. Elképesztően kevesen maradtak, ha író- és újságíró társaimra gondolok. Ha a nejem volt színészkollégáit keresgélem, még szörnyűbb a helyzet, szanaszét vannak a nagyvilágban. Talán magyarázható ez foglalkozásunk milyenségével, s azzal, hogy a magyar értelmiség fokozottabb mértékben érezte a nyomást, vagy ítélte kilátástalannak már jó ideje a helyzetet (ebben nem is tévedett). Számba vettem hát a lakhelyem szerinti környezetemet. Ugye, Marosvásárhelyen egy olyan kis utcában nőttem fel és töltöttem eddigi életem jelentős részét, amelyik földszintes házakból állt (összesen tizennyolc házszám volt benne), egy udvaron négy-öt család lakott, az ötvenes években csaknem kizárólag magyarok; ötvenhatban költöztettek be az udvarunkba egy falusi "testvért", akiből rendőrt csináltak, feleségét mindenki csak úgy emlegette: a román asszony. Valamennyiünk sorsát nem követhettem nyomon, de az udvarunkon, illetve a két szomszédos udvarban lakókról tudom, hol vannak. Összesen negyven személyről van szó, magunkat leszámítva, tehát az én elillanásomig úgy alakult a helyzet, hogy huszonegyen távoztak külföldre, maradtak mindössze tizenkilencen. Ez a huszonegy 1975 és 1985 között gondolta úgy, hogy jobb lesz máshol. Közülük heten vannak Nyugat-Európában (Svédországban és az NSZK-ban), a többi Magyarországra települt át hivatalosan. Foglalkozás szerinti megoszlásuk: három munkás, két-két tanár, orvos és színésznő, egy-egy gyógyszerész, ügyvéd, színházrendező, festőművész és nyolc tanuló, azaz gyerek...

Biztos, hogy a tudományos statisztika követelményeinek szempontjából nem lehet "mérvadónak" tekinteni a fenti adatokat, lehet véletlen is, hogy ilyen szomszédokat fogtam ki, de a tény ettől még tény marad, és jelezhet is sok mindent. Elsősorban azt, hogy mikor menekültek már jócskán: 1985 előtt!

Megkíséreltem másféle számbavételt: harmincketten voltunk érettségi előtt álló osztálytársak, hétről tudom biztosan, hogy nem lesznek, nem lehetnek ott az idei huszonöt éves találkozón...

Nézegetem a tavalyelőtt magammal hozott füzetecskémet, amely az otthoni közeli barátok telefonszámait tartalmazza, azaz tartalmazta. Az egyik most a János Kórházban dolgozik, a másik a Magvető Könyvkiadónál, a harmadik valamelyik itteni községben orvos, a negyediket valahol Kanadában kellene keresnem, az ötödiknek nemrég kaptam meg a svédországi címét, a hatodik is ott van valahol a svéd magányban, a hetedik állítólag az NSZK-ban készült letelepülni, a nyolcadikról utolsó hírem, hogy családjával együtt egy osztrák táborban várja a nyugatnémet befogadót...

Hát így állunk... Özönlünk mi onnan nemcsak a sík vidék, de a hegyvidék felé is, hidegebb és melegebb égtájakra jó ideje. Hogy az anyaországtól való kétszeri elszakadást követő évek özöneit ne is említse titkolózó komád.

1989. január 22.