DÍSZÍTEM A KARÁCSONYFÁT

Tudod, komám, én mindig a legtetején kezdtem, s úgy haladtam lefelé ágról ágra. Emlékezetemben csupán néhány olyan alkalom él, amikor nélkülem készült el a mű, mialatt apám szánkózni vitt. (Nemde te is úgy emlékszel, hogy gyerekkorunkban rendszeresen szép fehér karácsonyaink voltak, sok hóval, nem kevesebb örömmel?) Hamar, talán túlságosan is korán váltam hitetlenné, azaz vallottam tévesen, hogy a karácsonyfa nem az égiek ajándéka, hanem kizárólagosan az ember csinálmánya, s emberpalántaként kiköveteltem a részem az alkotásból.

Szóval mindig felül kezdtem, volt egy csillagból alászálló angyalkát ábrázoló díszünk (magyarországi nagyanyámtól örököltük, ilyent egész Erdélyben senkinél sem láttam), az került a csúcsra. Később egy családlátogatás alkalmával a gimnáziumi osztályvezető tanárom határozottan tiltakozott az incidens miatt (hogyan kerülhetett az a szörnyűség a fa tetejére?!), szigorúan leszögezte: az iskolában nagy nehezen kialakított materialista neveltetésemet rombolja le az a szárnyas személy. Én csodálkoztam, hogyan lehet ekkora ereje egy angyalkának, anyám szegény viszont ijedtében úgy eldugta a csillagból alászálló angyalt, hogy azóta sem került elő.

Tehát a fa tetejére most rátűzök egy üvegből formált színes akármit, mert ez van. Ha nem is száll el nyomtalanul az a régi angyalka, akkor sem lehetne itt. Képzeld el, mit szólt volna tavaly júliusban a román vámos, ha karácsonyfadíszt talál a poggyászunkban, miközben mi - hivatalosan - néhány hetes turistaútra indultunk. Még meleg szvettert sem mertünk becsomagolni, nehogy kitalálja: szándékunk minimuma egy huzamosabb ideig tartó "sose lássalak". Véglegessé ezt már csak az Atya, a Fia vagy a politika teheti...

Következne a többi dísz, lehetőleg minden ágra legalább egy. Valószínű, sokaknak válnak kedvenceikké az évek során bizonyos karácsonyfakellékek. Számomra a legkedvesebbek azok voltak, amelyeket gyerekkoromban magunk készítettünk színes papírból, sztaniolból, ezüstfehérre festett dióból, fenyőtobozból. Ezek időállóak, ezeket nem lehet csak úgy véletlenül összetörni, "hagyományőrzőek", mindegyre készen arra, hogy elmúlt karácsonyokat kössenek össze az éppen aktuálissal, csak a tavaly rájuk fagyott gyertyacseppektől kell mindig megtisztítani... Most ezek sincsenek kéznél. Négy zűrös évtizedemből idézhetnék fel a szépet, a meleg, meghitt estéket, a szétszórtságra ítéltségben az összetartozást, a megmaradást, a folytonosságot. Így viszont a szentesték sorozatában ezúttal inkább a zűrök árnyképeivel babrálhatok, frissen szerzett csillogó-villogó, színpompás, stilizált üveg- és műanyagdíszeim igazából nem ragasztják ezt a karácsonyt az előzőekhez.

Meséltem-e neked, melyik volt otthon a legszomorúbb karácsonyom? Nem hiszem, mert ez is ideát jutott az eszembe. Ott nálunk, ugye, a tanulók és a diákok téli szünideje mindig karácsony után kezdődött. Kolozsváron voltam egyetemi hallgató, elképesztő megtorlásokat helyeztek kilátásba, ha valaki hiányozni mer december huszonnegyedikén vagy huszonötödikén, őket pontosan ez a két nap érintette igen érzékenyen. Szüleim ragaszkodtak a diplomához, telefonáltam nekik Marosvásárhelyre, ne várjanak haza Jézuska szülinapja alkalmából. Huszonnegyedikén beültem órákat hallgatni (szinte gépfegyverrel jöttek ellenőrizni a jelenlétet), kora délután azonban elgyöngültem, a még kellően el nem sötétített ablakok mögött egyre több gyertyát láttam meggyulladni. S az én karácsonyfám?!... Lesz, ami lesz, kiálltam az országútra stoppozni. Alig sötétedett be, amikor hazaértem. Nemcsak egy világ omlott össze bennem, én magam is összerogytam. Semmi ünnepi készülődés, anyám és apám egy üveg bor mellett hatvanhatoznak, fa sehol. Elsírtam magam, talán ezt most nem kell szégyellenem. Anyám magyarázkodni próbált, hogy az üzenet miatt..., ha már nem jövök, ők csak maguknak minek?... Apám szegény (nyugodjon békében) azonnal megérthette, hogy erre nem lehet magyarázat, felugrott, rohant fáért, vásárolt is egyet, meg amit még hirtelenjében össze tudott szedni hozzá, mégsem lett karácsonyi az este. Nem azért, mert a későn vett fa satnya volt, féloldalas és ritka ágú, hanem mivel már mű-jókedvvel csináltuk.

Vagyis rakosgatom fel a díszeket, szíveket, szavakat, gyertyákat, emlékeket..., igen, mint látod, főleg honi emlékeket aggatok a hazai fára...

Otthon a karácsonyfa feldíszítésének magától értetődő alapvető szempontja volt, hogy az piros-fehér-zöld fa legyen. Ezért nem tettünk rá soha sárga gyertyát, kék gömböt vagy lila szaloncukrot. Lehet, itt hasonló szándék nacionalizmusnak minősülhet, ám ehhez nejemmel együtt ragaszkodunk, azaz ragaszkodnánk, mert csak némi jóindulattal sikerülhet. A fával nincs baj, az itt is zöld, a díszek között válogatva azonban alig-alig találsz olyat, amelyikben ne lenne egy kis sárga (itt azt mondják: aranyozott), hupikék és hasonlóak, hogy a szaloncukorról ne is szóljak (az utóbbi években odahaza mi közönséges cukorkákat öltöztettünk "szalonképessé"), már a fehér is nagyon jó lenne, de ebből is csak "aranyozott" van meg lila. Nagy nehezen kaptunk valami bugyirózsaszínűt, sokat kell meginnom ebből a vörösborból ahhoz, hogy pirosnak lássam. Mindegy, úgyis magyar ez a karácsony...

Lassan elkészülünk, még egy pohár bor, és meggyújtom a gyertyákat, akkor következik a nagy mutatvány: a fa mellé ültetem otthon maradt két gyermekemet, édesanyámat, sőt a tíz éve halott apámat..., még egy pohárka, és itt lesz anyósom-apósom, most már ők is (csakis) örömükben sírnak..., s ha jól megy, Árpádom, a következő kortyokkal titeket is körünkbe varázsollak, ahány láng, annyi arc..., énekeljük, hogy mennyből az angyal..., felnézek a fa tetejére, és lám-lám, minden milyen tökéletesre sikeredett: ott fenn a régi angyalka, amint alászáll egy csillagból...

1988. december 24.