NEM A SZÉCHENYI HIBÁS

Említettem már, komám, magad is hallhattad mástól, mekkora gond a lakás. Azon kevesek számíthatók szerencséseknek, akiknek jár a szolgálati "kégli". Tanácsi (kiutalt) lakásra várni szinte reménytelen, és annak a sok fiatal házasnak, akiknek a szüleik nem tudnak segíteni, marad a kínkeserves önerős építkezés vagy a méregdrága otthon megvásárlása. Sokan tíz-tizenöt éven át szűkösködnek albérletben, másod- és harmadállásokat vállalva kuporgatják össze a "saját élet" elkezdéséhez szükséges forintokat.

Ám az ábra nem ilyen egyoldalú, a fentiek inkább a vidéki városokban élőkre jellemzőek. Főképp a fővárosban népes azok tábora, akik nem is egy, hanem két lakással rendelkeznek. Az egyiket saját maguk lakják, a másikat bebútorozva, jó pénzért, havi húsz-harmincezer forintért bérbe lehet adni valamelyik utazási irodának. Ennyit kevés "hétköznapi házaspár" keres munkával, és ezért semmit sem kell csinálniuk most már. Mert valamikor bizonyára megdolgoztak érte ők vagy azok, akiktől örökölték. Dehogy irigylem tőlük, csupán az úgynevezett lakáshelyzet nem mellékes tartozékaként említem: sok a bérelhető lakás. Laktam Budán olyan lépcsőházban, ahol hat lakrészből kettő ilyen volt, Pesten a másikban meg negyvenből öt. És még nem említettem azokat a megszámlálhatatlanokat, akiknek ha nincs is fölösleges lakásuk, de vannak fölösleges szobáik, melyeket nem vidám turisták és üzletemberek népesítenek be, hanem jobbára szomorú albérlők. Erről ennyit.

Ami az én lakásügyemet illeti, ebben a kényszerhelyzetben nemigen hasonlíthatom magam az itteniekhez. Ugye, túl vagyok már a negyvenen, aki itt negyvenéves koráig nem tudott összehozni egy valamirevaló családi fészket, az szerintem - az érthető kivételes esetektől eltekintve - ne igényeljen semmit, csak egy ágyat a tehetetlenek otthonában. Körülbelül ennyire lennék itt én is jogosult, bár eddigi éveimet nem itt fecséreltem; most kezdhetem ott, ahol a tizennyolc-húsz évesek, a kanálnál, a tányérnál, a lepedőnél... Egyelőre, míg rendezem a lakáshelyzetem, egy tömbházlakást "albérlek" a helyi hatóság jóvoltából...

Szolnoki illetőségű ismerősöm még Pesten figyelmeztetett: csak arra ügyeljek, ha adnak itt nekünk átmeneti lakást, az nehogy a Széchenyi-lakótelepen legyen, mert az valami szörnyű. Hogyan ügyelhetnék az ilyesmire? Pontosan ott adtak. Nem elég arcátlanság, hogy ide jöttem, most még válogassak is?! Örömmel elfogadtam.

Leugrottunk Pestről, egyelőre szétnézni. Semmi különös, nagyjából olyan, mint bármelyik új lakótelep odahaza vagy Budapesten. Első szemrevételezésre a kománéd kissé a fák számát kevesellte a környéken, én meg a kocsmákét (nagyon). Ennyi baj legyen! Ám lakva ismerszik az ember s a lakótelep.

Már első este... Békésen sörözök a szobában a barátommal, aki segített felcipelni a holmit, mikor a nejem sörfagyasztó sikolyt ereszt el a konyhában. Lámpánk még csak egy volt, az a sörözéshez kellett, kimentem megnézni, mibe lépett a drágám ott, a félhomályban. Nézd meg, mondja reszketve, nézném, de pupilláim még a benti fényhez voltak szűkülve. Ahogy tágultak, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá a tényállás: több száz csótány szaladgál összevissza az asztalon, a polcokon, a falakon, mindenütt...

Nincs igaza a nejemnek! Meg lehet barátkozni velük, mondhatom több hónap távlatából, nagyon is szeretetre méltó férgek: hatszor jártak nálunk fertőtleníteni, az istennek sem tágítanak mellőlünk (bejöttek a szobába is), hűségesek, életrevalóak. Az ötödik sikertelen irtóhadjárat után szóltam egy belevaló szakinak, vágjon oda keményebben, mert né, mi a helyzet. Oda is füstölt alaposan, mi három napig szédelegtünk a vegyszertől, a keresztfiadon valami piros kiütések is megjelentek, de ezeknek a derék csótányoknak kutyabajuk! Én egy ideje nemhogy beletörődtem a jelenlétükbe, de már csodálkozom, ha nem találok egyet a levesemben (milyen lehet, ha nekik sem ízlik?). Tévézés közben természetes, nyugodt mozdulattal tessékelem le őket a szemüvegemről; álmomban öntudatlanul nyúlok a pizsamanadrágomba, abszolút biztos kézzel csípem nyakon és teszem a kománéd fejére, de hát nem tehetek róla, ez már beidegződés, amit szeretek, megosztom vele.

A nejem nem ilyen könnyen meghódítható fajta, ismered, ő csak engem szeret. A csótányokat ki nem állhatja, tapossa kegyetlenül a padlószőnyegbe, csatakiáltásokkal keni szét a tapétán a fürge kis lényeket, aztán felismerhetetlen földi maradványaikat igen nagy nehézségek és erőfeszítések árán tudja összevakarni és elhantolni a budikagylóban. Nem értem, mit élvez ebben, nekem a gyomrom felfordul, ha látom. Hát nem sokkal kényelmesebb a béke?

Már a szomszédok által is érzékelhetően változott kománéd magatartása a kedves kis rovarkákkal szemben (tudniillik, nem sikoltozott, csak sziszegve mészárolta őket), amikor hallom, hogy megint visít. Sőt fut is ki a konyhából! Mi az? Alig kap levegőt: jaj..., ezt már nem..., egér..., befutott a jégszekrény... mögé. A negyedik emeleten lakunk, komám, hát Jerry legyen az az egér, amelyik ide felmászik. Bár nagy marha ember vagyok, nekem is borsódzik a hátam, ha elgondolom, hogy felszalad az egér a nadrágom szára alatt (nem mintha nagy kárt tehetne bennem, de mégis...). Óvatosan kopogtatok a seprű nyelével a hűtő mögött, kiszalad és bebújik a kályha alá, tényleg egér... Napokig eladó macskát kerestem a városban (lehetőleg ügyesebbet, mint Tom), nem találtam, de közben a látogatóm távozhatott valahol, talán ott, ahol bejött. Valószínű, nem tudta megszokni a csótányokat.

Tehát nem olyan vészes a helyzet a Széchenyin, ahogy a haver beállította, és hogy mennyire nem az, kiderül a következőkből. Bizonyára emlékszel, odahaza többször cikkeztünk arról, mennyire elidegenítő hatása van a tömbházlakásnak, hogy míg a családi házakból álló utca csaknem valamennyi lakója ismerte egymást és amolyan nagyobb családként élt, addig az új lakónegyedek vasbeton ketreceiben úgy lapulunk egymás mellett, hogy nem is köszönünk a szomszédnak, még a lakásunk bejáratától másfél méterre nyíló ajtó mögöttiekről sem tudunk szinte semmit. Úgy tűnik, Magyarországon mindez nem igaz, ezt látszik bizonyítani a tévé Szomszédok című sorozata és saját tapasztalatom. Néhány hét alatt már sok mindent tudtam szomszédaimról, a közvetlen mellettem lévő lakrészben például körülbelül negyvenen csapkodják az ajtót egész nap, de panaszra semmi okom, igazán nagyon rendesek, általában este kilenckor abbahagyják, addigra úgy berúgnak, hogy teljesen elcsendesednek.

Igazi társasági életet élünk, ismerkedtünk már az első napokban. A fölöttünk lakó család négy gyerekéből kettő tűnik fogékonynak a társas lét iránt. Ez a két csöppség fél óra alatt napraforgómagok héjával teleköpködte az erkélyünket. Miután a nejem két lapátnyit sepert össze és hordott ki (illetve be), felszólt, hogy talán helyesebb lenne egy üres dobozba köpködni. Nem reagáltak azonnal. Elmentünk sétálni, mikor jöttünk haza, a sötét folyosón, az ajtónk előtt beleléptem valami odaöntött ételmaradékba....

Különben a kicsinyeknek aranyos szokásaik vannak. Hajnali fél hatkor megjelentek saját erkélyükön (a mienk fölött, ugye), és a kis énekesmadarakat utánozva nekiláttak furulyázni oly harsányan, akár a mi szobánkban szólt volna. Akkor ismerkedtek a hangszerrel, olyanokat fújtak mellé szolmizálás közben, hogy a fülem belecsavarodott. Nem mertem korrepetálni, nehogy ismét moslékkal tiszteljék ajtómat. Még jó is, hogy nem csináltam kázust a dologból, hamarosan maguktól abbahagyták a hajnali csicserészést, nem sikerült megkedvelniük a művészetet. Ám nehogy azt hidd, Árpádom, hogy ezután pirkadatkor magányosnak kezdtem érezni magam. Erről szó sincs, mert a kicsik új módszert eszeltek ki henyélésem meggátlására (általában jóval éjfél utánig dolgozom, akárcsak kománéd), szintén hajnali fél hatkor kiálltak a fejünk fölötti pódiumra, és torkuk szakadtából búcsúzkodtak munkába induló apjuktól attól kezdve, hogy apuka kilépett a lépcsőházból egész addig, míg megtette azt a száz métert a buszmegállóig. "Szia, apa", "apa, szia" - öt-tíz percen át, mintha az a világ végére utazna. Szerencsére jöttek a hidegek, ettől kezdve csak úgy pizsamásan nem lehetett végrehajtania produkciót, fel kellett volna öltözni, ennyit már - úgy látszik - nem ér meg a hecc. Mint látod, ez is megoldódott simán, kár lenne bármit is felfújni.

Aztán valami műhelyféle is lehet fölöttem, kopácsolnak, fúrnak, köszörülnek, egyelőre nem sikerült megfejtenem, hogy mit. A kalapálás származhat cipésztől, kárpitostól vagy ládakészítőtől. A köszörűt előbb ramaty porszívónak véltem, de ilyen gyakran valószínűtlen, hogy porszívóznának. Jobban füleltem, mintha fémet csiszolnának. Semmi gond, ezek a szorgos munka hangjai, ehhez igazán hozzá lehet szokni. Igen ám, de a keresztfiad nem így vélte, ő ugyanis szombat-vasárnap nincs bölcsődében, délutánonként aludni szokott, s a munka láza pontosan hétvégeken és az ebéd utáni órákban hevíti legjobban az iparost. A lurkó sehogyan sem akarja megérteni, hogy a munka hangjai mellett is lehet aludni. Egy ilyen alkalommal (a gyerek már sírt a fáradtságtól) becsengettem a fenti szomszédhoz, az asszonyka nyitott ajtót, a tőlem telhető legbékésebb hangon érdeklődtem, hogy mi az istent csinálnak már megint vasárnap délután kettőkor? Azt mondja, ők semmit, menjek be, nézzem meg, csak egyedül van itthon, a hang felülről jön valahonnan. Ott is megejtettem a családlátogatást, egy fiatalember bólogatott úgy, mintha igazam lenne. Komám, nagyon megértőek az emberek itt a Széchenyin is, abbahagyta a köszörülést, azóta (három hete) csak háromszor köszörült rettenetesen a kritikus időpontban. Szóval az előzetes híreszteléssel ellentétben nekem egyelőre nem tűnik borzasztónak az itteni helyzet.

Igaz, a felvonóban szinte mindig förtelmes büdösség van, már az ideköltözéskor volt egy ezzel kapcsolatos kedves kis esetünk. A poggyászaink felhordásával valamelyest akadályoztuk a "személyforgalmat", egyszer jött egy hölgyike, előzékenyen átengedtük neki a függőlegesen közlekedő taligát. Felment, majd az üres felvonó egyenesen hozzánk jött vissza, nyitjuk az ajtót, mellbevág a bűz és a haver megjegyzése: hát ez hihetetlen, ez a szépség beleszellentett a liftbe!...

Azóta már kerülgettem a liftben húgytócsát, székletet meg olyasmit, ami a szájon szokott visszajönni. De emiatt sem kell különösen csodálkozni, állítólag többnyire (!) kutyák végzik itt a kis és a nagyobb dolgaikat.

Jött hozzám egy tévéjavító, azt mondta, ez a lakónegyed legrondább lépcsőháza, ő csak tudja, mert mindegyiket látogatja. Vonakodom attól, hogy egyből rábólintsak, pedig a lakáskulcs átvételekor pontosan ezt mondták, akik adták, a városi tanács képviselői. Miközben nézték a lépcsőház és a folyosó falait, hozzátették: nem ártana itt néha meszeltetni és festetni. Akkor majdnem egyetértettem, most viszont határozottan állítom: teljesen felesleges művelet volna, egyenesen pazarlás. Mert látom, egy napig sem maradna érintetlen. Ezek a bizonyos falak a helyi folklór szöveges és figuratív díszítő elemeit őrzik - előreláthatóan - az utókor számára. Panaszfalnak és ingerlevezető falnak is felfoghatod, tartalmuk egyre gazdagszik. Egyik nap megtudtam, miért.

Álldogálok a felvonóra várva, meg is érkezik, egy idősebb pár lép ki belőle, a hölgy rosszallással állapítja meg, hogy már megint újabb irkafirka került a lift oldalára. Utastársam, akivel beszálltunk, a felfele induló lendülettel összhangban jelenti ki: ha nem tetszik a banyának, hát költözzön kertes házba! Nem a gyerekek hibásak ezért - fejtegeti a továbbiakban -, hanem a tervezők, mert a kölyköknek nincs hol levezetni az energiájukat, mert egy ekkora lakótelepnek kellett volna építeni egy uszodát is, akkor a gyerekek ott pancsolnának, és nem firkálnák a falat unalmukban. Úgy éreztem, több tudás birtokosaként szállok ki a felvonóból, az uszoda szükségességéhez kétség nem fér. A lakásba lépve már elbizonytalanodtam: vajon annak a gyereknek (?) is az uszoda hiányzik, amelyik nemi szerveket ábrázolt a siralomfalon a naiv képzőművészek stílusában, magányosan vagy éppen csúcstalálkozó közben? Vajon ennek az apukának a gyereke - a strandolási lehetőségtől függetlenül - főállásban nem maradna-e továbbra is a lépcsőházban, hogy ott vezesse le a levezetnivalókat? Utaztam ugyanis még egy alkalommal az uszodát hiányoló papával. Addig el sem tudtam képzelni, mitől olyan ragacsosak a lift irányítógombjai. Várakoztunk, közben az illető nagytakarítást végzett mutatóujjával az orrában. Utána beszálltunk a felvonó kabinjába, mindenkitől előzékenyen megkérdezte, melyik emeletre óhajtja, s aztán az inkriminált ujjával sorra nyomogatta a gombokat. Mit tanulhat tőle a gyermeke?

Azóta mindig a zsebemben lévő papírzsebkendővel nyomom meg az engem érdeklő gombot, így a termék végül is a rendeltetési helyére kerül, egy kis kitérő után. Innen is látni, hogy semmi különösebb gond nincs ezen a lakótelepen...

Ahogy ezt leírtam, felzúgott ismét ez a szörnyű zaj valahol fölöttem, mellettem vagy alattam, a szobám falai úgy rezegnek, mintha idebenn fúrna meg valaki egy páncélszekrényt. Valami maffiózó lehet a tettes, az imént rohangásztam le és fel a lépcsőházban, sehogyan sem sikerült kiderítenem a bűncselekmény helyszínét, minden szomszéd úgy tesz, mintha fogalma sem volna semmiről, csak annyit suttognak el, hogy nem náluk történik. Úgyhogy ez a nyomozás is felesleges időpocsékolásnak bizonyult. És értelmetlennek, mert Magor már olyan fáradt, hogy elaludt és nem ébred fel (csak álmában összerezzen) az újabb kasszafúrási kísérletekre. Fogadnék: még egy-két ilyen bölcsőde nélküli nap, és már nekem kell valamivel zörögnöm ahhoz, hogy elaludjon, ha a kedves szomszéd véletlenül abbahagyná.

Végezetül: nem volt igaza a havernak, amikor óvott ettől a városrésztől, nem a Széchenyivel van a baj. Mi, a lakói vagyunk olyanok, amilyenek.

1988. december 11.

Utóirat: Figyelmeztetés nélkül is vigyáztam arra, miket írok, hisz nem felejtettem, neked bajod származhat már abból, ha elolvasod és nem jelented. Most, az ünnepek közeledtén, nem is tudom, mit tegyek, hiszen odahaza, nálunk a karácsony szó is tilos... Mindegy, leírtam, esetleg majd "határold el magad" ettől és személyemtől.

Ha megadatik, ez lesz a második szabad karácsonyunk, ilyentájt az ember fájdalmasabban gondol otthoni szeretteire. Nemcsak az átkozott hivatalaitokat sértheti, hanem egyszerűen ízléstelennek is tűnhet számodra, hogy pont most, ebben a helyzetben örömteli, boldog karácsonyt kívánjak. Tudod mit? Imádkozom egy ennél sokkal boldogabb, igazi karácsonyért.

Nem felejtettem el az abszurditást: a Kárpátok lábánál nehéz fenyőfát vásárolni. Nincs szaloncukor, dió, alma, narancs, és hús sincs a töltött káposztához vagy akármihez, kenyér is alig-alig, talán csak a melegség maradt meg a szívekben ehhez az alkalomhoz s a remény... Ha sikerül, mi sok szál gyertyát gyújtunk értetek is. Talán abból lenne a legkevesebb bajod, ha itt befejezném. De csak azért is: boldogabb karácsonyt kíván és ölel a komád!