NYELVI NEHÉZSÉGEKRŐL

Mindenféle megpróbáltatásra számítottam, komám, de arra, hogy itt nyelvi nehézségeim is lesznek, biz' isten, nem. Ha valamelyik vadnyugati országba megyek, természetes lett volna, hogy meg kell tanulnom becsületesen a nyelvet. No, itt is! Az anyanyelvemet... Eleinte mit sem sejtve, nagy önbizalommal eresztettem el a beszélőkémet, aztán egyre jobban elbizonytalanodtam, végül rájöttem, legjobb csak akkor megszólalnom, ha muszáj, és akkor is nagyon figyelnem kell, hogy érthető legyek. Felsorolnék néhány esetet, okulj belőle te is.

Elküld a kománéd az üzletbe, hozzak valami zöldséget a húsleveshez. Mondom az eladónak (hivatalosan: a kereskedelmi alkalmazottnak; amúgy, általában elfogadott megnevezéssel: a csajnak...; még ha idős is, legfennebb: az öreg csajnak), kérnék egy kiló murkot s egy kiló petrezselymet. Gondolkodás nélkül intéz el: nincs. Mondom, hogy-hogy nincs, hisz ott a háta mögött, a ládában. Ja, gyökeret kér - fordítja le magyarra, amit én rosszul fejeztem ki, akkor azt mondja!... A csajjal nem vitattam meg, hogy szerintem gyökere több növénynek is lehet. Kísérleteztem máshol is, murok helyett a sárgarépa változattal is, az eredmény ugyanaz: ha nem gyökeret mondok, nem értik. A piacon egy korosabb vidéki néni azonnal tudta, mi a sárgarépa, de azt is, hogy én biztos erdélyi vagyok. Így árulja el magát az ember már zöldségvásárlás közben.

Egyszer úgy adódott, hogy nem a kéglinkben (értsd: a lakhelyünkön) kajoltunk (ettünk, étkeztünk), a barátom invitálására betértünk egy csehóba (elegáns étterem, és nem rossz hírű italmérés vagy lebúj, ahogyan az értelmező szótárban szerepel; igen, vásároltam egy értelmező szótárt). Pechemre flekkent kértem szalmakrumplival. Sertéssültet tudok hozni - sajnálkozott a pincér - hasábburgonyával. Nem baj, jó lesz az is, mondom, s aztán - ha hiszed, komám, ha nem - azt hozott, amit kértem! Tudtam én, hogy a flekken nem más, mint roston sült sertéshús (csak így is kell ám mondani), a hasábburgonyáról viszont azt hittem, hogy azok a bizonyos krumpliszeletek inkább hasonlítanak majd a hasábhoz (lásd: hasábfa), mint a szalmához - hát erről szó sincs. Láthatod, ha az ember nem igyekszik, lépten-nyomon elárulja magáról, hogy idegen.

Tágabbra nyitottam a szemem, jobban hegyeztem a fülem bepótlandó a hiányosságokat. Közértnek hívják itt azt, ami nálunk az élelmiszerüzlet. Egy hasonlóság van a kettő között: az elnevezés nem pontosan fedi a tartalmat. Míg odaát az élelmiszerboltban a fogpiszkálótól a mosófazékig szinte minden vásárolható, csak éppen elemózsia a legkevésbé, addig itt a közértben bár tényleg mindenféle van, mi szem-szájnak ingere, csakhogy olyan áron, mintha nem a közért, hanem a kereskedőért lenne az egész. Nos, a közért kirakatának üvegén a felirat: jamok. Bemegyek, megnézem, mi az. A többes szám zavart meg, mert ha csak annyi lett volna, jam, rögvest tudom, hogy dzsem (többes szám: dzsemek) - de jamok?

Találd ki, komám, mi a butik! Nem kicsinyítőképzős értelmi fogyatékosok gyülekezete, hanem valami egészen más: az a hely, ahol nagyon is elmés egyének szerzik a millióikat úgy, hogy mindenfélét (itteni megnevezéssel: cuccot) adnak (vesznek).

A trafikban (dohány- és ajándékboltban) fiatalember kérdi sejtelmesen mosolyogva a csajtól: szopi van? Ne gondolj semmi pikáns dologra, Sopianae nevű cigarettát kért, s miután tapasztaltam, hogy ezt mindenki így kéri, már rájöttem, miért nem értették sokszor, amikor én rendesen (rendellenesen) a teljes nevet kimondva kértem. Elkezdtem én is "szopizni", mindjárt nem lógtam ki a sorból.

Fincsi a hamcsi - hallom a hátam mögül, megfordulok, nem tüsszentés volt. Két hölgy gügyörészett egymásnak, egyikük élvezettel habzsolta eledelét - világos: ízlik neki a hamburger!

Emlékszel, mennyit hadakoztunk odahaza, hogy kiirtsuk az írásokból az idegen szavakat, főleg a romános kifejezéseket, illetve azokat, amelyeket nem a legszerencsésebben szaporítottak a nyelvünkben? Mi a csodának kellett? - kérdem most kiábrándultan, amikor hallom, hogy itt, Magyarországon, a Magyar (?) Rádióban színes előjegyzési naptár helyett kolór agendákat reklámoznak! Én "speciel" értettem, hogy miket, hisz majdnem pontosan így mondják románul, de hogy magyarul is így hívják, ez meglepett.

A társadalmi-gazdasági élet fejlettségének különbözősége is okozhat nyelvi galibákat. Például a szakosodás következtében olyan szavak honosodtak itt meg, melyeket - talán bocsánatos mód - nem értettem rögtön. Eldugult a mosogatókagyló lefolyócsöve, a telefon és a telefonkönyv segítségével vadásztam - én balga - vízszerelőre. A huszon-valahányadik véletlenül otthon volt, mondom neki, mi a baj. Ez nem az ő dolga. Hanem kié? - kérdem nagyon óvatosan. A duguláselhárítóé. Minek tagadnám, nekem a duguláselhárítóról először a hashajtó jutott az eszembe, amit itt "vény"-re adnak (és nem receptre), mint a legtöbb gyógyszert (itt: bogyót).

Szókincsem ilyetén bővülését elsősorban pesti tartózkodásomnak köszönhetem, de Szolnokon is kupálódtam (okosodtam, eszesedtem), fogózz meg, komám, mit tanultam: koma. Hosszasan mesél egy ismerősöm valamit, hirtelen odafigyelek, mert ez üti meg a fülem: a koma ott állt a sarkon holtrészegen, folyt belőle a lé alul, felül... Csak magamban csodálkoztam valamelyest: miért hagyta ott, miért nem segített rajta, ha egyszer a komája? Aztán kiderült: itt nemcsak az a koma, aki a gyerekemet (itt közkedvelten: utódomat) keresztelte, vagy aki a keresztfiam apja (őse), még, csak nem is a jó barát vagy a pajtás, hanem mindenki; olyan értelme van, mint: illető, ipse, pasas, pacák, öcsi s a többi.

Ne lankadj, még van, íme: heló, Árpi boy! Hogy tetszik? Ezt is itt tanultam, most ez a módi járja, mindenhol helóznak, élvezettel használják a divatjamúlt köszönésformák helyett, így a legegyszerűbb: heló. Mint tapasztaltam, jelentheti azt is, hogy szervusz, jó reggelt kívánok, nyugodalmas jó éjszakát, kezét csókolom, a viszontlátásra, jó szerencsét, áldás, békesség, a dolgozó népet szolgálom, dicsértessék... Már a sz'asztok meg a szia is kihalóban van, ez utóbbinak csak egy igen érdekes, becézett formája tartja magát valamelyest, a szióka (inkább komoly, meglett felnőttek szóhasználatában lelhető még fel).

Én itt csak hencegek újsütetű tudományommal, de ha nem veszed zokon, a kettőnk kapcsolatában maradnék a megszokott formánál. Tehát, kedves komám, ezennel tudatom veled, hogy Szolnokon szidják a Széchenyit. Éles szemed és egyfajta (gondolom, túlhaladott) nyelvérzéked biztonsággal sugallja számodra, hogy nem gróf Széchenyi Istvánnal gyűlt meg a bajuk, hanem valami (és nem valaki!) mással. Így is van, komám, a Széchenyi-lakótelepre haragszanak oly nagyon, de ez itt nem ilyen egyértelmű (ez utóbbi is közkedvelt kifejezés, igen gyakran élnek vele vezető személyek is bonyolult helyzetek értékelésekor), nem csekély időmbe került, míg tájékozódtam e kérdésben.

Eleinte azt hittem, félreértették a nevem a bemutatkozáskor. Több ízben, többeknek ismételgettem szelíden: Lajos vagyok, nem Alajos... Olyasformán mosolyogtak meg, mint amikor a kisgyermek naivan mond mulatságos dolgot, aztán alajosoztak tovább: Alajos mondta, Alajos hozta, Alajosnak adtam... Kissé kacskaringós észjárással, lassacskán jöttem rá az átkeresztelés titkára. Mivel Azoltán, Asanyi, Atamás, Amari, Azirén nevek létezése kevésbé valószínű, hát engem sem hívnak véletlenül Alajosnak, hanem egyszerűen úgy emlegetnek, hogy nevem elé kiteszik a határozott névelőt. Mit szólsz a nyomozáshoz?...

Megjegyezhetnéd persze, hogy ez így helytelen, mi nem így tanultuk. Én is gondoltam erre, hogy ugyebár ennek a bizonyos picinyke névelőnek jelentésbeli megkülönböztető szerepe van. (Mifelénk ha egy gyerek azt mondja a nagyapjának: megrúgott Bandi - ebből az öreg tudta, hogy a szomszéd gyerek csintalankodott; ha pedig ezt hallotta: megrúgott a Bandi - ez a ló.)

Nincs igazunk, Árpádom! A tévében (és nem csak ott) komoly nyelvtudorok okítják a népet arra, hogy beszélni mily nehéz, hát tőlük tudom, hogy a személynevek előtti határozott névelő az itteni nyelvjárásban elfogadott forma, azaz fordulat. Nehezen bírom megszokni, bár odahaza mi is mondtunk hasonlókat (például: azúristen).

Jaj, rengeteget néztem (és nézem) a tévét, nem tudok betelni vele! Majd regélek neked erről is, ha érdekel, s ha lesz hozzá tintám. Egyelőre annyit, ami még szorosan tartozik a beszélni rettenetesen nehéz témához: a kedvencem Moldoványi Ákos (többen Oldoványi Mákosként emlegetik), ő szokta az amúgy is érdekfeszítő híreket hátborzongatóan bemondani. Azt mondja egyszer: Észak- és Dél-Korea képviselői még a Debrecenben megtartott találkozójukon... stb. Az izgalmat az jelenti, hogy megfejtheted: decembert akart mondani, ez volt elrejtve a szójátékban. Máskor meg imígy szólt: a pinai ferde torony... Igaz, ezt azonnal ki is javította pisaira, megfosztva minket ezáltal a játék örömétől, mégis teljes feszültséggel figyeltem a produkciót tovább. Mert istenem, ha egyszer rááll a szája..., de hogy tudja megállni mosoly nélkül, milyen erő lakozik benne, hogy töretlen komolysággal képes a folytatásra? Kudlik Juli (népszerű bemondónő, mi már csak úgy emlegetjük, hogy ajuli) húsz perc múlva a nehezen visszafojtott kacajtól remegő hangon, alig-alig tudta bekonferálni, milyen (unalmas) műsorszám következik.

Fogadkoztam neked, hogy vidámabb dolgokról is mesélek, hát ide süss: van egy Magor nevű lányom. Ismered, hisz te vagy a keresztapja. Balgaság volt, komám, ilyen idétlen nevet választani, itt most magyarázhatom a dolgot. Mikor Magorral elindulunk valahova, tíz esetből tizenegyszer bejön a következő párbeszéd egy itteni bűbájos ismeretlennel:

- Jaj, de édes a kicsi! - mondja ő.

- Az apjára hasonlít - mondom én.

- Hogy hívják?

- Magor.

- Kislány? Kisfiú?

Erre türelmesen (a későbbiekben egyre ingerültebben) elmesélem a csodaszarvas-legendát a két fiútestvérről, Hunorról és Magorról, akik elmentek vadászni (a későbbiekben: ez meglőtte, az hazavitte...), az egyik leszármazottai a hunok, a másiké meg - ugyebár - a magyarok. Nemrég elhatároztam, ha nem hivatalos helyen kérdik a kicsi nevét, azt mondom, Pista. Azaz - igazodva az itteni életszemlélethez -: megmondom az igazat, ha megfizetik. Önkéntesen és ingyenesen nem vállalom a népművelést. Szóval: Apista...

Különben te is rettenetesen lebőgnél itt a neveddel. Milyen hülyeség ez, hogy Árpád? Meg Csaba, Levente, Örs, Zoltán, Boglárka, Réka, Iringó, Emese meg amilyeneket mi választottunk szívesen arrafelé?... Nem haladtunk a korral, komám, ez itt kiderült. Manapság magyar gyerekeknek ilyen neveket adnak: Márió, Iván, Szergej, Manuéla, Bernadett, Henriett, Nikolett. Hogy ezek nem magyar nevek? Lehet, de emezeknek is megvan ugyanaz az előnyük, mint amazoknak: nem lehet lefordítani.

Aztán van jó néhány kifejezés, amit éppenséggel nem kellene számomra másnak lefordítania, mégis - még mindig - gondban vagyok a jelentésükkel, íme néhány: inflációcsökkentő bérreform, államosított feketepiac, nyilvánossági vitafórum, politikai pluralizmus egypártrendszeren belül stb. Mentségemre szolgáljon, hogy ezeket az itteniek sem nagyon értik. Most tanulgatják...

Közben veszem észre: úgy eltévedtem a nyelvi útvesztőkben, hogy elfelejtettem közölni, mi a nagy helyzet a Széchenyi-lakóteleppel. Legközelebb erről írok.

1988. november 20.