A FOGADTATÁS SZÍVÉLYESSÉGÉRŐL

A nagy átkelés napján, este nyolc óra felé úgy közelítettem meg Budapestet, hogy fogalmam sem volt, hol tudunk majd lepihenni, aludni vagy legalább kinyújtózkodni. Mi ketten a kománéddal - a nyújtózkodást leszámítva - meglettünk volna a Trabantban, de az otthoni kényelmes gyerekágyhoz szokott keresztfiadnak szűkös volt a "szappantartó". A sietség, a bizonytalanság és főleg a biztonságunk miatt nem üzenhettem esetleges érkezésünkről annak az egy-két távoli rokonnak meg a néhány közeli barátnak. Az itteni rádióban sugárzott hangjátékom és egy megjelenés előtt álló regényem jóvoltából számíthattam némi kezdőtőkére, de hát az egyelőre nem volt a zsebemben, otthon meg egy huncut forintot sem adtak az útlevél mellé, mindegy... Anyám unos-untalan ismételt közmondásaival biztattam magam (úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna; lesz még így se, fiam, s jobb lesz; örvendj, hogy lyuk van a fenekeden stb.) úgy este kilenc óra felé, amikor az Üllői útról rákanyarodtam a körútra. Né!, - kiált fel a nejem többéves emlékképet azonosítva - pontosan itt lakik valami hatodik unokatestvérem. Lévén szombat este és nyár, találtam egy parkolóhelyet a körúton, épp akkorácskát, hogy a Kicsi Ügyes pofozkodás nélkül befért. Pofátlanság ide - a kocsiban maradtam -, pofátlanság oda - a kománéd kiszállt és belibegett a kapun. Az ember a rokonait nem válogathatja meg, egy éjszakára befogadtak.

Másnap reggel rohantam ahhoz az ismerősömhöz, akinek az anyósánál szálltam meg öt esztendeje, akkor volt egy kiadó szobája. Csak volt, mert közben a néni elköltözött ebből a világból; én ostoba, hát persze hogy itt is halnak az emberek, nemcsak mifelénk. Kissé reményvesztve indultam annak a barátomnak a lakására, akitől ugyan szálláshelyet nem várhattam, de ő tudta, hova dugták a honoráriumomat, legalább pénzem legyen. A hontalanságban is kell a mázli (különösképp itt), a haver családja nyaraláshoz készülődött, mit gondolsz, hova? Erdélybe. Számszerű hiányunk így semlegesítődött, mi hárman jöttünk, ők hárman mentek, a mérleg nyelve helyreállt néhány hétre... Erre az időre felkínálták a lakást, az ember a barátait megválogathatja.

Kusza hetek-hónapok következtek, talán egyszer majd megírom, miért. Tíz hónap alatt nyolc helyen laktunk. Mire a legénykénk megszokott egy ágyat, egy szobát, már költöztünk is tovább. Azt hiszem, annyira beléivódott a változatosság, hogy mostanában hiányérzete kezd lenni, mert három és fél hónapja nem változik körülötte a környezet...

Visszakanyarodva pesti kalandjainkhoz: bár nehezen eszméltem a szorításból való szabadulás után (talán most sem vagyok magamnál), csak-csak megragadt rajtam egy s más. Az első hetekben szoktatgattuk a gyereket és magunkat az itteni levegőhöz. Akkori sétáink benyomásaiból: békésebb, nyugodtabb emberek - nem döfnek a tekintetek, mint általában odahaza; jól ápoltak, tiszták, illatosak, és nem úgy "illatoznak", mint azok, akik egyre sokasodtak ott körülöttünk; itt sokan túráznak, kocognak, labdáznak stb. a parkokban, a zöldövezetekben - míg otthon a tömegsportot lényegében a sorbanállás és a rohangászás jelentette egyik üres üzlettől a másikig.

Valamelyest zavarta az ábrát, hogy rengeteg mozgássérülttel találkoztam, kérdeztem is a pesti barátomat: errefelé ennyi a nyomorék? Hát van bőven, mondta mosolyogva (az átvitt értelemre gondolhatott), aztán komolyra fordítva hozzátette: azért látsz ezen a környéken többet az elviselhetőnél, mert itt van valami intézetük. Átmenetileg vetődtünk a fővárosnak egy olyan részére, ahol feltételezhetően a gyengénlátóknak lehetett bizonyos gyülekezőhelyük. Nem sokkal később kerültünk értelmileg nem teljesen beszámítható (talán így kell finoman mondani) állampolgárok közé, például a szomszéd nénink minden este hosszasan és keservesen elsiratta az éppen akkor megboldogult kutyáját (áthallatszott a falon, a keresztfiad eleinte nagyon csodálkozott, de néhány nap alatt belejött, szürkületkor már kérdezte, mikor sír a néni), másnap vidáman mentek együtt a kutyussal sétálni; a másik szomszédunk meg szorgalmasan csalta a feleségét, ez önmagában még nem tűnt furcsának, de minden alkalommal be is vallotta (?), s kitárulkozásának befejező aktusaként alaposan elagyabugyálta szomorú hitvesét. Szóval van itt is búbánat elég...

Érkezésemkor igencsak el-elmarasztaltak gyávaságom miatt. És tudod-e, Árpádom, hogy legfőképp kicsodák? Akik szintén onnan jöttek át vagy tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt, amikor még nem is volt ennyire büdös a helyzet. De azok is tettek elgondolkoztató megjegyzéseket és kérdeztek okos dolgokat, akik még kíváncsiságból sem jártak azon a vidéken, amelyik évszázados hódoltságok idején maradt egyként magyarnak.

Szóval azt kérdi az egyik (amelyik értelmiséginek nézett): mi lesz a nyájjal, ha a pásztorok eljönnek? Mondom, a hasonlat annyiban jó, hogy a nyáj stimmel, én viszont már régóta nem számítok ott pásztornak, hisz négy éve tartó közlési tilalmam legalább azt jelenti, mintha az asztalostól elveszik a gyalupadját, a sebésztől a szikét-műtőasztalt, vagy - hogy a példánál maradjunk - a pásztortól a botját-furulyáját. Különben is, a pásztornak ott jó ideje csobán a neve, s ha a magamfajtából valaki mégis pásztornak kiáltja (vagy kiáltatja) ki magát, az nem legelni viszi a nyájat, hanem - a munkaadó elvárása szerint - a vágóhídra, netán éppen a farkasok szája felé terelgeti. Ilyen csodálatos szimbólumokban csevegünk, illetve csevegtünk még akkor...

A másik meg - ötperces értekezésem után (címe: Indoklás a maradásra) - kijelentette: mindez még nem ok arra, hogy ne térjek vissza. Válaszolhattam volna neki, hogy bár fél évet próbálna meg ott magyarként élni, de nem mondtam semmit, már csak azért sem, mert a sorsunk nem tőle függött. Akitől függött, az másként vélekedett. Akkor, tavaly júliusban még nem tudta, mihez kezdjen velünk, de egy dologról biztosított: nem kell visszamennünk. Aztán szerencsénkre (szerencsétlenségünkre) sok ezren utánoztak, özönlöttek a menekülők ezrei, és az itteni legilletékesebb döntött: ha már így esett, ki máshoz fordulhatnánk?... Az úgynevezett társadalom az "ügy" mellé állt, az egyes emberek többsége ugyanúgy, mint a különböző egyesületek, csoportok, társulások... Tudod, komám, itt vannak ilyesmik, hogy "másként gondolkodók", "egészen másként gondolkodók", "ugyanúgy nem gondolkodók" satöbbik. (Erről csak ennyit, mert megfogadtam, nem politizálok; máris bánom.) Nos, ebben a kérdésben majd' mindenki kezdett - ha nem is gondolkodni, de legalább - nyilatkozni: egye fene, befogadunk, egyelőre...

De tavaly augusztusban a közértes nénink például még egész másként gondolkodott. Tudta, honnan jöttünk (mert ügyetlenül kezeltük a pénzt; ne félj, most már nem keverjük össze az egyforintost az ötössel), azt is, hogy turistaként maximum harminc napot tartózkodhatunk itt, s vagy másfél hónap múlva rápirított a kománédra: mikor mennek már haza, meddig ülnek még a nyakunkon?!...

No de aztán, a hivatalos állásfoglalás után a tömegkommunikáció is felkarolta a kérdést (vajon miért nem azelőtt, évekkel ezelőtt? - kérdik itt többen; hát mi megértjük, miért), röviden: divatba jöttünk. Felszólítások, tüntetések és kiadványok (nem merem könyveknek nevezni): Erdélyből jöttek, Most jöttek Erdélyből, Így jöttek Erdélyből, Mért jöttek Erdélyből?... Kiaggatták a székely himnuszként ismert műdal egy-egy sorát: Ki tudja, merre, Porlik, mint a szikla, Ne hagyd elveszni... Mivel az itteni magyarnak is van bőven baja (anyagi főképp, de egyéb is: most kezdik fektetni a demokráciát, és balhék vannak valami vízlépcső körül is, de ebbe nem ildomos beleavatkoznom), hát egykettőre kezdett alábbhagyni az irántunk fellobbant együttérzés és segítőkészség lángja. Majd csak pislákolt. És rövidesen egészen másfajta tüzek gyúltak.

Egy fővárosi szerkesztőségben dolgozó, több éve (ingóságaival együtt) hivatalosan áttelepült barátom hív, igyunk meg egy üveg sört, invitálja tősgyökeres pesti kollégáit is. Egyikük megjegyzi: mi nem engedhetjük meg magunknak, mert nem vagyunk erdélyi menekültek. Mosolyogva mondta, talán viccnek szánta, de mint oly sok tréfának, ennek is megvan az éle. Vág is rendesen. Keserűbb a sör a szokásosnál...

Itt van ez az átkos magyarországi lakáshelyzet. Most képzeld el, komám, özönlik ide az a sok szerencsétlen Erdélyből... A menekülthullám tetőzésekor egy okos kislány, aki riporternek készül, meg is kérdezte a rádióban a hivataltól: és most ki fog hamarabb lakást kapni, az az ősmagyar állampolgár, aki tíz éve vár rá, vagy pedig a jövevények? A válaszra már nem figyelhettem, mert leragadtam a felismerésnél: nini, már szembeállítanak minket! A nagy rokonszenv-nyilvánítások és a tettekben is megmutatkozó segítőkészség mellett csak nem születik meg az ellenérzés, az ellenszenv, az ellentét, netán az utálat? Bizony, hamarosan megszületett... De már nem ért meglepetésként az útbaigazítás, hogy menjek abba a jó büdös erdélyi..., és már nem csodálkoztam az olyan kijelentésen, amely másfél évvel ezelőtt igencsak elszomorított, amikor egy illető a fülem hallatára mondta az erdélyiekről (nem sejtette érdekeltségemet): meggyőződésből utálom szegényeket! Ugyan miért? - lepődtem meg akkor, később aztán kezdtem rájönni.

Tehát igazán szívélyesen fogadtak, egy szavam nem lehetett. A jó szón kívül a menekültek kaptak még tanácsot, anyagi elsősegélyt, lelki másodsegélyt süteménnyel és teával a templomban, használt ruhát-bútort, háztartási gépet s egyebeket, ki-ki markolt belőle, amennyit nem szégyellt. Nekünk elsősorban nem erre volt szükségünk, hanem két állásra, egy helyre a bölcsődében s a fejünk fölötti fedélre. (Úgy képzeltük, nem koldulunk, inkább dolgoznánk.) Több helyen próbálkoztunk, vidéken is, mert azt mondták, ott könnyebb, "ne ragaszkodjon már mindenki a fővároshoz". Nem ragaszkodtunk, nekünk bárhol jó lett volna, ahol összejönnek munkánkhoz az alapfeltételek. Kínos keresgélés volt. Úgy nézett ki, Szolnokon összejön minden, ide költöztünk. Talán egyszer majd ecsetelgetem, miként. És azt is, hogy miért nem jött össze...

1988. november 6.